Sok okosat lehetne leírni egy Deep Purple lemezismertető kapcsán, a csapat kacifántos történetét véve alapul, annál is inkább, mert megint egy olyan poszton történt változás, amely miatt alapjaiban kellene, hogy megremegjen a talaj a zenekart alkotó úriemberek lába alatt. Mivel azonban a Purple már nem egy ilyen szituációt szerencsésen átvészelt, köztük maga Blackmore mester dér-dúr távozását, most sem kell aggódnunk.
Pedig Jon Lord markáns Hammond-játéka nincs többé. Legalábbis a Deep Purple kötelékeiben nem. Illetve, minthogy valószínűleg nyugdíjazta magát az öreg, talán már máshol sem. Itt van viszont helyette Don Airey, aki csak egy csipetnyivel kevésbé veterán Lord papánál (tehát mindössze 665 és fél éves pályafutást tudhat maga mögött), és ahogy mondani szokás, nem marad szégyenben: csaknem minden számban óriásit szólózik. Már rögtön az első dalban (House Of Pain) akkorát, hogy még! Ugyanitt a rég hallott szájharmonika is előkerül, a refréndallam pedig szinte elsőre fülberagad. Megadja az alaphangulatot, hogy olyan igazán ízes közhelyeket is használjunk (elvégre rockmagazin ez vagy mi?).
A fentiekből is kiderül, hogy ez alkalommal kimondottan lazára fogták az istrángot Gillanék. Rájuk is fért, mert szerény nyomott véleményem szerint az előző Abandon lemez, bár rendkívül oda lett téve hangzásilag és húzásilag, kissé erőltetetten súlyosra sikeredett, ami a daloknak nem feltétlenül tett jót. Itt azonban napfényes, autósztrádás dallamok uralják a terepet. Akadnak persze ezek között gyengébbek is, mint pl. a Razzle Dazzle (már a cím is gáz), de a lemezt egyben hallgatva ezek is szervesen beépülnek a többi, remekül sikerült téma közé. Bluesosan lírai húrokat penget a Haunted és a különösen hangulatos Walk On. Tempósabban ráz fel kellemes merengésemből a címadó tétel (amely egyben a szerintem legjobban sikerült téma, remélem, élőben is előkapják), és csak szól és szól a görcsmentes, vidám rockmuzsika hangfalakból, discmanből - egyre többször és többször. Steve Morse kissé ugyan visszafogottabban hozza a formáját, de az ördögbe is, Ian Paice dobsoundja kimondottan a régi időket (Machine Head) idézi! Gillan pedig, ha nem is sikoltozza le a csillagokat az égről (nagypapakorban már nem is várja el tőle senki), fantasztikus énekdallamokat ráz ki a kisujjából. Roger Glover bőgős nagy pillanatai valószínűleg a koncertig váratnak magukra, de már most megborzongok, ha arra gondolok, mekkorát fognak ezek az arcok élőben muzsikálni!
Mi azonban most a stúdióproduktumot osztályozzuk, és lassan-lassan le kellene vonni a végső konzekvenciát. Tény, hogy a Deep Purple 35 (!!!) éve valami semmivel össze nem hasonlíthatót alkot. Tény, hogy stílusteremtő zenekar. Tény, hogy a mai napig őszinte, és szívből jövő a lelkesedésük. Tény, hogy - néhány, itt megnevezni nem kívánt kortársukkal ellentétben - sosem váltak önmaguk szánalmas paródiájává. Tény, hogy utóbbi lemezeik is egységesen magas színvonalúak, és hogy ezúttal is a névhez méltó dalcsokrot nyújtottak át a tisztelt nagyérdeműnek. Mint ennek a nagyérdeműnek talán valamennyire szerves része, bátran kijelenthetem, hogy egy ilyen kaliberű zenekarnál már arra sincs semmi szükség, hogy állandóan az ún. fénykor klasszikus lemezeit "bezzegeljük" vissza. Magam is mentes lehetek tehát minden görcstől, amikor a fent említett összetevők minimális figyelembe vétele nélkül, magára a lemezre szemrebbenés nélkül adok egy szép, formás, objektív nyolcast (amit szubjektíven 9-esnek is lehet venni) és meghámozok egy újabb banánt... izé, újra elindítom a lejátszót.
