Shock!

2010 a zenei meglepetések éve számomra – pozitív és negatív értelemben egyaránt. A Linkin Park esetében a mérleg abszolút pozitív irányba billent. Pedig sosem kedveltem különösebben a zenekart, sőt. Néhány dalukat jólesett ugyan meghallgatni, a lemezeiket is végigpörgettem párszor, de amolyan belépőzenekarnak tartottam azok számára, akik még nem tudják eldönteni, a rockot vagy a popvilágot választják.

Valahogy túl műanyag volt számomra az egész, meg eleve a rap és a rock vegyítését kevés kivételtől eltekintve riasztónak és semmitmondónak találom. Én röhögtem volna a legjobban, ha valaki azt mondja, hogy 2010-ben az év lemezei közé kerül majd a listámon Linkin Park új anyaga. A vicces az, hogy ha megfelelő távolságból nézem, azért elismerem, hogy ez is elképesztően műanyag, és a lemezmegjelenés előtt kiadott (egyébként óriási) klipes szám, a The Catalyst beetetés lehetett, mert mondjuk így finoman: ez idézi nyomokban a régi linkines hangulatot. Ha ez alapján akarod szeretni az egész albumot, csalódni fogsz.

Ez a Linkin Park nem az, ami volt eddig, illetve ez valahol már egyáltalán NEM Linkin Park, és előre borítékolom, hogy sosem lesznek újra azok dalszerzői mivoltukban, akik a Hybrid Theoryt megírták. És nemcsak azért, mert azóta eltelt jó pár év és megváltoztak. A Linkin Park felnőtt zenét akart írni, valami olyasmit, amit évek múlva is emlegetni fognak. Fogják, ez egészen biztos, és ebben a pillanatban azt is megkockáztatom: pályafutásuk egyik mérföldkövét készítették el. Csak ugye az nagyon nem mindegy, hogy ez a mérföldkő hova vezet.

Nem tudom, mennyire értelmes dolog, ha valaki seggberúgja saját addigi pályafutását és gyökeresen más irányba indul. Igaz, a Linkin Park megteheti ezt is, van akkora rajongótáboruk, hogy ha elefántok trappolására gajdolnának valamit találomra, akkor is lenne a világon sok rajongó, aki gondolkodás nélkül megvenné a lemezt. Meg miért is ne tehetnék meg, hogy homlokegyenest mást csináljanak? Elvégre nincs lefektetett Linkin Park kódex, kötelezően betartandó szabályokkal.

Mielőtt utánaolvasnál, egy hallgatás után totálisan világossá válhat az, hogy az A Thousand Suns koncepciózus mű, komoly mondanivalóval, és ugyan a háború témakörét ezerszer lerágták, sosem fog aktualitásából veszíteni. Pont ezért hiba a dalokat külön elemezni, ez a 15 szerzemény egyben működik, így van értelme és súlya. Még akkor is, ha helyenként nyálasan geil, mert némelyik dal tényleg túlcsordul a sziruposságtól. És mégis szeretem. Lehet rosszindulatúan közelíteni, hogy a 15-ből miért csak 10 az értékelhető dal, és mi az isten haragjának kellett a többi időt kitölteni felesleges elektronikus rinyálással, átvezető/felvezető hülyeségekkel, de hiába magyaráznám, ha nem kap el a zene hangulata. A helyzet az, hogy saját magam számára sincs értelmes magyarázatom arra, miért pont az A Thousand Suns fogott meg ennyire, mikor különösebben nem is vagyok oda Chester Bennington hangjáért sem, sőt, valószínűleg más zenei közegben kiütést kapnék tőle. Talán a válasz egyszerűen annyi: jól megírt popdalokat kaptam, ráadásul ebben a közegben kifejezetten kedvelem a rapes témákat is. Két óriási kedvencet muszáj megemlítenem: a repetitív és meditatív Robot Boyt és az odamondós, harapós Blackoutot. Csúcspontok.

Nincs riffelés, nincs rockzene, ez a Linkin Park vegytiszta popzene, félelmetesen aprólékos hangszereléssel – talán nem véletlenül készült 2008-tól 2010-ig a lemez. Egészen biztos vagyok abban is, hogy a régi rajongók nagy része értetlenül fogja arrébb pöckölni a cd-t (illetve egy hallgatás után fintorogva megnyomni a Delete gombot), de pont ugyanannyian fogják újra felfedezni őket, hogy ez most valami más, hiába rádióba való slágerzene a 90 százaléka. De ráfoghatjuk azt is, hogy kísérleti elektronikus zene, az új évezred 80's popja. Mindezeknek megfelelően a hangzás etalon, Rick Rubin producerként még mindig bele tud nyúlni a jóba.

Ha eleve negatív gondolatokkal közelítesz a lemezhez, egészen biztos, hogy utálni fogod, de ha nyitott vagy, nem gyártasz prekoncepciókat, és nem kizárólag metalt képes befogadni az agyad, hallgasd meg mindenképpen. Idén nem igazán szórtam maximális pontszámot semmire, de ez a 48 perc az elejétől a végéig most megérdemli a 10-est.