Shock!

A Parkway Drive évek óta fix visszatérőnek számít Magyarországon, népszerűségük pedig lemezről lemezre egyre csak növekszik, így ez vélhetően és remélhetően a jövőben is így marad majd. Az ausztrál szörf-metalcore-osok február elején az agyig telt Barba Negrában mutatták meg, hogyan is kell űzni az ipart a súlyosabb vonalon 2016-ban, és minden túlzás nélkül állíthatjuk: nagy hibát követett el, aki nem jött el megnézni őket ezen az enyhe levegőjű estén. Különösebben valószínűleg azzal sem merészkedünk túl messze, ha megkockáztatjuk: amennyiben továbbra is okosan intézik a dolgaikat, a zenekar számára nagyon messze van még a plafon.

A beugrós énekessel kiálló, ausztrál Thy Art Is Murderről lemaradtam, nem tudtam odaérni, pedig igyekeztem, bocsánat. A brit Architectset szerencsére elejétől láttam, és ahogy figyeltem őket először lentről, majd a karzatról, azon gondolkodtam, hogy miért mentünk el egyetlen 2009-es lemezkritika kivételével a banda mellett eddig valahogy testületileg a Shock!-on. Különösebben nem indokolható a mulasztás, mert egyébként tök jó csapatról beszélünk, akik gyakorlatilag az elejétől kezdve túlmutattak a metalcore-kliséken, és ha nem is fanatikusan, de néha még hallgatgattam is az utolsó három-négy lemezüket, amikor kijöttek. Utólag persze már értelmetlen ezen agyalni, a lényeg, hogy a zenekar az utóbbi években elég nagyra nőtt, Magyarországon is komoly táboruk van, akik az első pillanattól fogva mindent meg is tettek annak érdekében, hogy ismét otthon érezzék magukat Budapesten.

A banda élőben is abszolút meggyőző teljesítményt nyújtott, bár nem voltak éppen könnyű helyzetben: Thomas Searle-nek haza kellett utaznia valami egészségügyi gebasz miatt, ezért mínusz egy fővel, rögzített gitársávokkal álltak ki. Mindez szerencsére az intenzitáson nem nagyon hagyott nyomot, a hangzás viszont ezzel együtt és ettől függetlenül is elég kásásra, aránytalanra sikeredett. A közönség tényleg szó szerint az első másodperctől fogva egy hullámhosszon rezgett Sam Carterékkel, végig ment az aprítás meg a hangos együtténeklés, viszont aki életében nem hallotta azelőtt a bandát, részleteiben legfeljebb felületes benyomásokat szerezhetett a zenéről, annyira szétesően szóltak. De ilyen persze előfordul, és mivel volt hangulat, az Architects szerintem még ilyen, nem túl ideális körülmények között is elég meggyőzően nyomult ahhoz, hogy utánuk keressen, aki esetleg nincs képben. Az angolok nem különösebben látványos kiállásúak, de szimpatikusak, jól játszanak, dalaik pedig tökéletesen működnek koncerten. A program olyannyira erőteljesen a tavalyelőtti Lost Forever // Lost Together anyagára épült, hogy ha jól emlékszem, régebbről csak a záró These Colours Don't Run szólt, de nem tűnt úgy, mintha ez bárkit is zavart volna. Még megfogyatkozva, szar hangzással is teljesen meggyőzőek voltak, jó lesz őket júniusban ismét megnézni a Killswitch Engage-féle csomagban.

Már az Atlas lemez kritikájában is leírtam, hogy a Parkway Drive amolyan surranópályán felfutva vált nagy névvé, és ezt most már tényleg érdemes szó szerint érteni: a Barba Negrában hetekkel ezelőtt kitették a sold out táblát, és igazából nehezen érzékeltethető az heringezés, ami összejött ezen az estén. Megkockáztatom, ha még lenne PeCsa, Winston McCallék ma már azt is elég szépen meg tudnák tölteni (legutóbb, amikor ott játszottak, már nem álltak ettől annyira messze), az itt látott produkció pedig pontosan ehhez méltó volt: nem szimpatikus, ígéretes fiatal tehetségeket láttunk a deszkákon, hanem megkockáztatom, hogy egy generációs csapatot, még ha ezt talán továbbra is magyarázni kell azoknak, akik nem követik olyan intenzíven ezt a vonalat, és netán legyintenek, hogy „ó, valami metalcore, kit érdekel". Én legalábbis nem tagadom, ahogy elnéztem a teljesen vegyes összeállítású, de alapvetően rengeteg késői tizen- és korai huszonévest, illetve feltűnően sok – és feltűnően sok helyes – csajt soraiban tudó közönséget, ahogy odalent állva figyeltem, milyen reakciókat vált ki az ausztrál banda a rajongókból, csakis erre tudtam gondolni. Más ma már a világ, mint tíz-tizenöt-húsz éve, nem is akarom összehasonlítani az almát a körtével, hanem a dolog jellegét értve mondom: ezeknek az arcoknak bizony ugyanolyan tömeges nemzedéki underground himusz a Wild Eyes, mint annak idején mondjuk az én korosztályomnak volt a Davidian meg a Replica, és ebben nincs semmi túlzás.

Tetszett egy csomó minden a Parkway Drive-tól régebben is, de a korábbi lemezeik hallatán inkább csak visszafogottan lelkesedtem, emiatt aztán élőben sem éreztem eddig ellenállhatatlan szükségét, hogy megnézzem őket, még a „nem hiszed el, mennyire jók!" ajánlgatások ellenére sem. Nálam összességében a tavalyi Ire lemezzel lépett egy felsőbb ligába a csapat, ezt az albumot már nem pusztán dalonként, hanem teljes lemezként is folyamatosan hallgatom, méghozzá párnapi-heti rendszerességgel. Most pedig, miután én is tanúja voltam annak, hogy milyenek a színpadon, csakis megerősíteni tudok minden eddigi ajnározást: igen, ez a zenekar tényleg szenzációsan jó koncertbanda, igen, van bennük valami abszolút ritka extra plusz, és igen, még annál is sokkal nagyobbak lehetnek a következő években, mint amekkorák most. És az említett plusz mibenlétét egyébként igen nehéz megfogni náluk, hiszen sima szörfös srácokról beszélünk, akiknél nincs nagyon extra körítés: Winston kisugárzása kivételes, tényleg a tenyeréből eteti a közönséget, de összességében még ő is olyan, mintha odalentről, a nézők soraiból mászott volna fel a színpadra csak úgy mellékesen. Szóval nagyon emberközeli az egész brigád, nincsenek allűrök, nincs semmi megjátszás, simán csak lecsavarják a hallgatóság fejét. Pedig amúgy a Parkway Drive sem volt egyébként jelen teljes létszámban, a személyes okokból a turnét kihagyni kényszerült Jia O'Connor basszusgitáros helyén egy haver, Andy Marsh pengetett.

Az Architectsszel szemben Winstonék minden túlzás nélkül marha jól szóltak (pedig ez a Barba Negrában mindig kétesélyes), a programban pedig szemernyi üresjárat sem volt: az új lemez sokszínűbb, dallamosabb témái tökéletesen elegyedtek a korábbi szimplább, kevésbé egyéni, ám ezzel együtt is kellően erőteljes szerzeményekkel. Noha nálam ezek néhány csúcsdarabot leszámítva nincsenek egy szinten az újabb keletű számaikkal, egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy unatkoznék, netán ne hallgatnék valamit szívesen: így, ebbe az egységes, jól felépített műsorba foglalva ugyanakkorát ütöttek a frissebb keletű slágerek (a Dark Days, a Swing vagy persze a már említett Wild Eyes az előző kanyarból, Destroyer, Vice Grip és társaik legutóbbról), mint mondjuk az elsőlemezes, egyenesebb vonalvezetésű Romance Is Dead. Azt mondjuk kicsit sajnáltam, hogy a nagy kedvenc Bottom Feeder, ami amúgy standard műsorelem a turnén, nálunk valami miatt kimaradt, de összességében nem akarok telhetetlennek tűnni, tényleg az első hangtól az utolsóig imádtam mindent, pláne, hogy baromi feszesen, erőteljesen is játszottak. Az pedig, ahogy a közönség széles mosollyal, hihetetlen energiaáramlást produkálva üvöltötte a szövegeket, és végig együtt lélegeztek-énekeltek-moccantak a bandával, valóban minden pénzt megért. Láthatóan még Winston is megilletődött egy kicsit a reakciókon, pedig ő aztán hozzászokhatott az ilyesmihez... A ráadásban lejátszott Crushed (mekkora dal!) és a fáklyázós Home Is For The Heartless kettőse már tényleg csak a koronát tette fel az estére.

Csak ismételni tudom magamat: a Parkway Drive már most is komoly név, de kizárt, hogy ennek a csapatnak ne nyílna út a még ennél is magasabb ligába, ha nem csesznek el körülöttük valamit amúgy istenesen. Száz százalékos koncertbanda, tényleg bárkinek csak ajánlani tudom őket élőben. Igen, olyanoknak is, akik ma még el sem tudják képzelni, hogy megnézzenek egy efféle zenekart.