Shock!

Ugyan az első két másodperc után simán be lehet skatulyázni a zenekart a Meshuggah-klónok közé, de azért szerencsére túlmutat ezen az Architects. Metalcore, a súlyosabb, komplexebb fajtából, üvöltözés + dallamos éneklés kombóval, noha utóbbiból azért nincs sok, és az a néhány is fájdalmasan klisés. Eddig két lemezük, valamint egy split EP jelent meg, és angolok – ennyit a biográfiáról.

Tulajdonképpen magamnak sem tudom megmagyarázni, hogy miért pont ők tetszettek meg a kismillió hasonló stílusú/hangzású csapat közül (As I Lay Dying, Unearth, stb., bár őket is csípem). A válasz talán ennyi: csak. Technikásak, marha agresszívek, gyorsan meggyőzik az embert arról, hogy muszáj szeretni őket. Pedig tulajdonképpen idegesítő is lehet a totál egysíkú, elkínzott üvöltözés, a csontig rágott riffek és dobtémák garmadája, mégis van valami furán apokaliptikus hangulata az egésznek, ami bizonyos esetekben teljesen jól tud esni. Na jó, faszán energikus a zene, de tényleg csak és kizárólag akkor működik, ha ész nélküli ordibálásra vágyik az ember metalgitározással, ellenkező esetben simán bedobható a „dögunalmas metalcore csapat, akikre öt év múlva a kutya sem fog emlékezni" kukába, ami azért borítékolhatóan így is lesz.

Ha valaki az előző lemezbe botlott volna bele eddig (Ruin), és nincs sok bizalma a zenekarban, tegye félre előítéleteit, annál a Hollow Crown szerethetőbb, simán hallani a fejlődést. Túl sok ragoznivaló nincs ezen, agro-metalcore-osok szeretni fogják, a többiek meg elkerülik messzire. Nem mondom, hogy évek múlva hatalmas rajongással fogok gondolni erre az albumra, az is előfordulhat, hogy évekig elő sem veszem, de most tök jólesett párszor végigpörgetni. Érdekel, hogy a következő anyaggal hoznak egy újabb standardot vagy mernek lépni valamerre, amire az utolsó, címadó dal talán irányt is mutatott már, és ami miatt mégis megadtam a nyolc pontot nekik.