Shock!

Nem tudom mással kezdeni: mérhetetlenül büszke vagyok, hogy Flake Lorenz könyvének magyar címe egyik „gyerekemtől”, Nagy Andortól, a Shock! legeredetibb humorérzékkel rendelkező szerzőjétől származik. A Der Tastenficker frappáns hazai megfelelője, a Villanycigány, ahogy azt maga Flake is említi, valószínűleg elkerülné mindenki figyelmét, ha nem a Rammstein billentyűse írta volna. És máris jön a csavar, legalábbis ami a könyv történetvezetését illeti: ez a cirka háromszáz oldalas történet TÉNYLEG Christian Lorenz életét (és gondolatait) tartalmazza, nagyrészt gyerekkori, fiatalkori NDK-s élményekkel, korai zenekaros eseményekkel, mindezt borzasztóan csapongó gondolatmenettel, fanyar, cinikus humorral fűszerezve. A fényképekkel gazdagon illusztrált könyv (magyar vonatkozású kép is akad) kapcsán rögtön az elején máris azon merengtem, hogy Flake-nak miért és miképp maradt fenn ennyi gyerekkori rajza, de a maguk módján ezek is jópofák.

Néhány oldal után rá lehet érezni erre a furcsa, kicsit tizenéves-korban-naplót-írok jellegű fogalmazásmódra, és ha nem fog zavarni az ide-oda csapongás, illetve az, hogy a történetek kronológiáját jobbára neked kell összeillesztened, és érdekel, milyen volt az élet NDK-ban, a hamisítatlan szocialista rendszerben, tégy egy próbát, abszolút mulattató a maga módján. Ha a mi rendszerváltásunk előtti évekről vannak saját emlékeid, vigyorogni fogsz jó néhány leíráson, ráismersz eseményekre, legyen szó mondjuk egy iskolai farsangról, ami bizonyára hasonló módon játszódhatott le. Én például egy tipikus szockó iskolába jártam, olajkazánnal fűtöttek, és néha olyan hideg volt télen, hogy kabátban ültünk, és az órák közepén jött be a gondnok (akit Kalauznak hívtak, és évekkel később jöttem rá, hogy a Kalauz itt most családnév, nem a foglalkozása az iskolákban a portára és a fűtésre ügyelő mindenesnek mindenhol) olajat tölteni a termekben lévő fűtőegységekbe. Farsangokon azért jobban befűtöttek, vagy legalábbis a sok gyerek és a megjelent szülők belehelték az osztálytermet. Emlékszem, egyszer Kétbalkezes Banán Joe-nak öltöztem, P. Rékával volt egy kitalált jelenetünk, ám mivel akkoriban nehéz volt banánhoz jutni, hiába járkáltak a boltba a szüleim, a végén Kétbalkezes Kifli Joe lettem. Az általunk kitalált geghez hozzátartozott, hogy megettem a fegyverem, csakhogy száraz kiflit majszolni kevésbé volt vidám, mintha banán lett volna, ennek ellenére sikeres volt a produkció.

„Miután bátyám hazajött az iskolából, az indiánjainkkal és a fakatonáinkkal játszottunk.” Ez is hasonlóképp történt, illetve fakatonák helyett „bigyóhadsereget” állítottunk fel a tesómmal, végtelen türelemmel, rendezett sorokba raktuk a nitteket, aminek akkor még nem tudtuk a rendes nevét, ezért bigyó néven futottak a kis fémszegecsek, ami nagymamánk nyugdíjkiegészítő óraszíjkészítéséhez kellett. Sokszor töprengtem azon is – persze miután gondosan leromboltuk a hadsereget –, hogy mégis kinek lehet eladni ilyen végtelen mennyiségű óraszíjat, hiszen akkoriban még jó minőség készült és nem mentek tönkre gyorsan az óraszíjak sem.

„Napközibe szerencsére nem jártam, otthoni gyerek voltam.” – Elbeszélések alapján az igazi rémálom megtestesítője lett volna számomra a napközi, ehetetlen menzás ebéd, felügyelt tanulás, leckeírás, csoportos tevékenységek, ellenőrzés alatt és várakozás a szülőkre. Ehelyett a szerencsések közé tartoztam, akikért jött a nagymamájuk, elsétáltunk az iskolától kábé húsz percre található lakásba, ahol finom ebéd várt: minden hétfőn vasárnapról maradt húsleves (csirkelábbal!), majd a hét fénypontja: tejberizs, kakaóporral. Utána leckeírás, tanulás, sosem kellett felügyelni, megbíztak bennem, megcsináltam úgyis mindent, legalábbis kisiskolás koromban csak a napközben álmodozás vette el a figyelmemet, amiből a „Már megint hol jársz?” felszólítás zökkentett vissza a tankönyvek fölé. De hát olyan jó volt elmenekülni valahova máshova, egy kitalált fantáziavilágba, történeteket szövögetni, párbeszédeket folytatni, történeteket kitalálni, amelyek aztán persze soha nem valósultak meg.

És hogy milyen a könyv valójában? Olyan, mint ez a recenzió: csapongó, furán fogalmazott, egyáltalán nem arról szól, amiről igazán szeretted volna. De ha ráérzel, és érdekel, a maga módján szórakoztató, egy mai szemmel nem teljesen evilági kórkép rajzolódik ki, és megtudhatod, milyen út vezetett a teltházas stadion- és arénakoncertekig. Valószínűleg, sőt nem hiszem, hogy csak valószínűleg, inkább esküdni mernék rá, hogy tökéletes lenyomata a könyv ennek a hórihorgas, csetlő-botló, ránézésre is totálisan lúzer jellegű, mégis rokonszenves figurának, aki valahogy mégis világhírnévre tett szert, amit talán ő maga sem hisz el a mai napig.

(A könyv elolvasása után annyira rámtört a Rammstein-mánia, hogy megrendeltem és már meg is néztem a Live in Amerika blu-rayt, és azon agyalok, hogy tudnék valahogy jegyet szerezni az egyik augusztusi bécsi koncertre, mert muszáj lenne látni őket.)