Shock!

A Rammstein rajongóinak mostanság igazán nincs okuk a panaszra. Tavaly, az új lemezükkel turnézó németek eljutottak hazánkba is, és persze hogy teltház várta őket Budapesten. Idén az apropó ugyan egészen más volt, de a Sportaréna ismételten csurig töltve fogadta a hírhedt német industrial metalosokat. S mivel az aktuális, Made In Germany fedőnevű koncertsorozat a megegyező nevű friss válogatáslemezüket hivatott megtámogatni, borítékolható volt, hogy az este igazi slágerekkel lesz teletömve.

Az előzenekar felesleges szerepét ezúttal a Deathstars töltötte be, akiknek műsorára olyannyira nem siettem beérni az Arénába, hogy csupán az utolsó daluk utolsó felét sikerült elcsípnem, épp ezért azon kívül, hogy zajosak voltak, mást aligha tudok róluk elmesélni.

Az est fő attrakciója pontban kilenckor vette kezdetét, s nem is akárhogyan. A fejünk felett addig csendben pihenő, az Alien-filmeket idéző rámpa fényáradat és füstorkánok közepette méltóságteljesen ereszkedni kezdett, majd a reflektorfény az Aréna bal szélére vetült, ahol először egy csuklyás alak jelent meg, kezében fáklyával, majd utána öt groteszk figura; igen, a Rammstein megérkezett. Egyiküknél magyar lobogó, másikuknál rammsteines zászló, így vonultak be a nézőtér közepére, majd a prüszkölő folyosón át bemasíroztak a színpadra.

Aki járt mostanában Rammstein koncerten, annak az álla ezúttal biztosan nem koppant akkorát a padlón, mint az enyém. Már a tavalyi KISS koncert is igazi rock show volt, a Rammstein tagjai azonban még ennél is tovább mennek, és valóságos színházzá fejlesztik műsorukat. A vakító fények, a szemöldököt pörkölő lángtenger és a gigantikus díszletek láttán persze sokakban felmerülhet a gyanú, hogy itt bizony a látvány elnyomja a zenét. Tény, hogy az effajta szemkápráztatással olyanokat is meg lehet fogni, akik egyébként nem lelkesednek különösebben a német gót/industrial brigád zenéjéért, de be kell látni, minden sikeres csapat egyben cég is, amelynek létfontossága a bevétel. A legfontosabb mégis az, hogy ez a cég aztán mire is fordítja a befolyt összegeket. Többek között éppen ezért is illeti elismerés a Rammsteint, mivel láthatóan az igen komoly bevételek jó részét a rajongóikra költi, ami valljuk be, nagyon kevés sikeres zenekarra jellemző.

Itt pedig tényleg volt minden. Tűzokádás a Feuer Frei! alatt, lángoló szárnyak az Engelben, méretes méteres, habos löttyöt lövő műpénisz a Pussyban, repülőgép-turbinákhoz hasonló alkalmatosságok, óriási ventillátorok, és persze még több tűz és fény. Mindezt viszont sikerült dalonként megfelelően váltogatni, így szinte mindegyik szerzemény külön miliőt kapott. Így a Mein Teil alatt begördült egy gigantikus fazék, melyben Christian „Flake” Lorenz billentyűs főtt, akit Till Lindemann énekes gépágyúra emlékeztető lángvetővel sütögetett ropogósabbra. A koncert során persze a rámpa is előkerült még, amikor Christoph Schneider dobos a Mein Teil kilpjét idézve, nőnek öltözve vezette át rajta pórázon a társait. S miután átértek a kiemelt állórész háta mögé, ott egy mini emelvényen adták elő a Bück Dich és a Mann Gegen Mann című dalaikat. Mondanom se kell, látni ott a hat muzsikust, azon a talpalatnyi helyen, egyből elfogott a klubkoncertek hangulata, habár ennek ellenére itt mégis mintha kissé leült volna az általános hangulat. Látvány tekintetében egyébként végig olyan érzésem volt, mintha valamiféle sci-fi/horror filmnek a videóklipjét látnám testközelből.

A zenészek teljesítménye természetesen szintúgy profi volt. Másként nem is lehetne, hiszen amellett, hogy ebben a zenekarban tizenhét éves fennállása óta még egyetlen tagcsere sem adódott, olyan zenészekről beszélünk, akik tényleg komolyan veszik a zenélést, s mentesek a szokásos rocksztár attitűdtől. A csapat fő alakja Till Lindemann, aki bizarr mozgáskultúrájával néha olyan, mint egy rémmesébe illő, felhúzható játékbaba, néha pedig megveszekedett őrültként zúz és headbangel. Énektudását ezen az estén nem csillogtatta meg különösebben, lévén, hogy a legutóbbi lemezükről csupán két dalt adtak elő, a slágereik pedig nem kívánják meg a komolyabb vokális teljesítményt. A két gitáros, Richard Z. Kruspe és Paul H. Landers végig becsülettel hegesztették a jóféle minimalista riffeket, persze jó szokásukhoz híven ők is rendre kivették részüket a piromániából, s hol a mikrofon, hol pedig a gitár lángolt előttük.

Oliver „Ollie” Riedel basszusgitáros a szokásos faarccal, ám nagyokat bólogatva pengetett hátul, mellette pedig Schneider csépelte kegyetlenül a bőröket. Játéka egyébként folyamatosan fejlődik, élőben pedig precízen és dinamikusan játszik. Lindemann mellett a csapat másik ikonikus alakja a billentyűs Christian „Flake” Lorenz. Játéka, bár nincs jelen folyamatosan, mégis fontos eleme a Rammstein zenéjének, robotszerű, börleszkes mozgása pedig éppoly elengedhetetlen kelléke egy Rammstein bulinak, mint a pirotechnika. Persze a gumicsónakozás a közönségen ezúttal is megvolt részéről, akárcsak a billentyűzés közbeni futópad. Hangszere viszont mintha a kelleténél halkabban szólt volna, amit főleg a korai dalaiknál sajnáltam.

A teltházas Arénában a hangulat egyébként kifogástalan volt, amerre csak nézett az ember, mindenfelé vigyorgó arcokat lehetett látni, az pedig, amikor ekkora tömeg énekli együtt a Du Hast vagy az Engel veretes sorait, még talán a háromméteres lángoknál is döbbenetesebb élmény.