Shock!

Vagyok olyan szerencsés, hogy az utóbbi években szinte minden tételt kipipáltam a koncertes bakancslistámon, így aztán a covid okozta tömegrendezvény-kényszerszünet önmagában különösebben nem borította meg a lelkivilágomat. Ennek ellenére én is világosan éreztem, hogy 2022-re fordulva a dolog kezdett már-már kezelhetetlen hosszúságúra nyúlni, így komoly megkönnyebbüléssel fogadtam, amikor a tavasz érkezésével (ideiglenesen?) visszakaptuk a teljes szabadságunkat e téren is. Ahogy elkezdtem élni is ezzel a szabadsággal, persze át is estem szépen a ló túlsó oldalára: az áprilist konkrétan három egymást követő napon megejtett klubkoncerttel zártam, de a csúcs mégis az, amikor a Rammstein is visszatér a maga sok tízezres stadionbulijaival. Jövőre talán lesz alkalmunk ezt hazai terepen is átélni, idén azonban ezért még (újra) külföldre kellett menni, így ezt tettük.

Egy efféle utazós pakknak csak egy része maga a koncert, ráadásul utóbbival kapcsolatban az érintettek közül aligha voltak bárkiben kérdőjelek: az bizony jó lesz, nagy lesz, látványos lesz. A körítés azonban határozottan igényel némi szürkeállomány-aktivizálást. Nem tudom, ki hallott róla, de a covid és a nagyvilág egyéb történéseinek hatása egészen durván megmutatkozik az árakban, és a külföldi megakoncertek világában ez csak sokszorozódik. A Magyar Ember ezért költséghatékonyan utazik, él, szórakozik manapság: ez esetben busszal (társas)utazik, normál állóhelyre vesz jegyet, és hogy némi kockázat azért maradjon a dologban, az egyértelműen beígért eső ellenére sem vesz rammsteines esőkabátot a merchpultnál. A Magyar Ember viszont olykor szerencsés, és mindezek dacára is teljes értékű élménycsomagot kap Todiék, Till Lindemannék és az égi hatalmak kegyelméből. Köszönjük szépen / Danke sehr / Děkuji mnohokrát.

Úgy alakult, hogy csaknem öt év eltelt, mióta legutóbb a prágai Letňany reptéren jártam a végre Európába is átmerészkedett Guns N' Roses apropóján – sokakkal szemben az a helyzeti előnyöm azért megvolt ezzel, hogy már nem értek meglepetésként a helyszínen tapasztalható körülmények. Helyszíni körülmények alatt a tömegrendezvényeken bevett infrastruktúra szinte teljes hiányát értem. Tömeg alatt pedig mostantól a Prágában tapasztalt dolgot értem. Tényleg egészen sok mindent láttam/tapasztaltam az elmúlt évek boldogabbik felében, de a reptéren itt összegyűlt, hatvanezresre becsült, végeláthatatlan embertömeg látványa őszintén lesokkolt elsőre. El is mentem hátra, a kerítés mögé, konkrétan a szántóföldre, hogy képet kapjak a dologról a maga teljességében, de csak arról kaptam képet, hogy a vetés egy gigantikus piszoárrá változott erre az estére (is), úgyhogy inkább beléptettem magam: gyorsan és feszkómentesen, a Duo Játékok műsorának kezdő hangjaira.

Egy órával jártunk ekkor a Rammstein színpadra lépése előtt, a metrókijárat folyamatosan, teljes szélességében okádta ki magából az embereket, pólót/sört/levegőt venni nagyjából a lehetetlennel volt határos, én azonban szerencsére túlestem ezeken a belvárosban, tehát némi elnéző félmosollyal átkerültem a minimálisan szellősebb rendezői jobbra, pofátlanul előrefurakodtam kábé a tömeg közepébe, és ott szimplán megálltam, úgy három órára. Milton Keyneshez képest sok minden újdonság volt tehát, és ezek zöme annyira nem is volt kellemes, a Duo Játékokat viszont végre rendesen megfigyelhettem a (kis)színpadon. Ők még mindig zongorás Rammstein-átiratokban utaznak (legalábbis ezen pozíciójukban), ezúttal pedig a produkciójuk hangereje is rendben volt – mégsem tudtak lekötni, minimálisan sem. Kicsit átáztunk közben (aznap először), és leginkább lefelé tekintgettünk (aznap utoljára). Aztán pontban nyolckor megszólalt a Music For The Royal Fireworks.

Könnyen le lehetne tudni ezt a beszámolót azzal, hogy pontosan olyan volt, mint legutóbb, de ez aljas csúsztatás volna, ezért (sem) élünk vele. A színpad és a fő látványelemek persze adottak, és már az autópálya felüljárójáról látszottak, de érdemes elmerülni a részletekben is. Mindenekelőtt: van új lemez (napokon belül írunk is róla – a szerk.), és az ilyet a Rammstein szereti megmutatni. Ez a második prágai koncerten úgy nézett ki, hogy a huszonegy előadott dalból kilenc (!) a két legutóbbi albumról származott, ez máris nagyjából a műsoridő közel fele, a Deutschland pedig ugye egy DJ-blokkal is kiegészül, tehát számtanilag is stimmelni látszik a fele-fele arány a régi és új dalok viszonylatában. Merész húzás, talán több is annál, nálam viszont betaláltak vele. Nem mintha mindent vivő slágerekkel pakolták volna tele a zenekar nevét viselő lemezt és a Zeitot, de bennem őszintén szólva már semmilyen különösebb élvezetet nem vált ki, amikor százhatvanhatodszorra is megszólal az ilyen eseményeken nyilván kihagyhatatlan Du hast. Akkor inkább hallgassuk meg tényleg a Radiót és a Zick Zackot – nem azért, mert Kiváló Nóták, hanem mert a változatosság gyönyörködtet.

A setlist ilyen összeállításának elkerülhetetlenül lesznek kárvallottai: itt most a Reise, reise és a Liebe ist für alle da dalai és azok rajongói lettek azok. Egy-egy tétel maradt hírmondónak ezekről, mondhatni csak azért, mert hozzájuk konkrét show-elem tartozik, ezért eleve kihagyhatatlanok (Pussy, Mein teil). Persze meglovagolhatta Till a bádogpéniszt, vagy főzhette puhára a Villanycigányt, a konkrét színpadi akciókról az állóhelyeken lábujjhegyre állva is lemaradtunk. A színpad feletti, mozgó kivetítő kissé kárpótolt, illetve oldalt is voltak hasonlók, meglepő módon kifelé fordítva, hogy a többszörösen hátrányos helyzetű, a legszélen ülő/álló emberek is tapasztalhassanak valamit a színpadon zajló dolgokból. Lényeg a lényeg: középen ezekből semmit sem láttunk, mégsem érdekelt a dolog. Egyrészt emlékezetből is megy már a visszajátszás, másrészt egy Rammstein-stadionkoncerten tényleg olyan, a sokszoros maximumig elvitt, majd azon is röhögve túllépő audiovizuális orgia valósul meg, ami a színpadot nagyjából zárójelbe is teszi.

Milton Keynesben annyira lekötötték a figyelmünket a teljes stadiont körbeölelő lángcsóvák, hogy nem is figyeltünk oda annyira rá, mennyire hatásosan bánnak az illetékesek a fényekkel. Most, a színpaddal szemben állva ez teljes szépségében érvényesült, a hangzás pedig (talán a konkrét épület hiánya miatt is) tökély-közeli volt, pont olyan hangerővel, ami már képes fájdalmat okozni, de nem esik túlzásokba. A nagyságrendeket a legjobban talán az érzékelteti, hogy miután vagy négyszer megáztatott minket pár zápor, a lángok melegénél azonnal meg is tudtunk szárítkozni (nem, nem túlzok). A vizuál takjelről pörgött, megállíthatatlanul, akárcsak maga a zenekar, így Tillnek kellett beszállnia pár szándékos/véletlen szövegtévesztéssel, hogy biztosak lehessünk az előadás élő mivoltában. Sokadszor is csak annyit tudok mondani: ennél több, ennél látványosabb egy koncert nemigen lehet, és tényleg receptre írnám fel mindenkinek, aki egy ilyen eseményre szórakozni érkezik (és persze nincs tömegiszonya). Ugyan nyomatékosan kért a zenekar mindenkit, hogy ne tegye, a YouTube-on nagyjából minden megtekinthető, ha az eszetlen jegyárakat látva bárki hezitál, annak ezeket a videókat ajánlom szeretettel.

Tisztában vagyok vele: a puszta tény, hogy nálam milyen dalok működtek aznap este, nagyjából semmit sem számít, de essen szó azért a szubjektív tapasztalatokról. Az elsőre (aztán második, harmadikra is) a 2019-es lemez B oldalának tűnő Zeit egyes dalai például nagyon működtek, a nyitó Armee der Tristen és a záró Adieu sarokpontokként is megállták a helyüket, és a címadóra sem lehetett semmilyen panasz. Komolyabban nem is ült le a buli, láthatóan mindenki ismerte ezeket is. Az Engel zongorás előadásáért ugyan képtelen voltam őszinte mosollyal lelkesedni a szemerkélő esőben, de erre ugye a gumicsónakok érkezésének megelőlegezéseképpen is szükség van, meg hát mert ugye miért ne?! A várt riffzuhatagok (Links 2-3-4, Mein Herz brennt, Heirate mich) kellemesen megmozgattak, lángszórás híján is folyamatosan volt mit nézni, hogy aztán újfent a Sonne és a Rammstein tűzvihara égessen végül apró darabokra. A kiemelt szektor (mert idén már volt) ezúttal a Feuerzone nevet kapta, és az onnan távozó utastársak ábrázatát elnézve ott aztán tényleg elpusztították a retinákat. Nem mintha bennem maradt volna bármilyen hiányérzet.

A Rammstein tehát alkot, szórakoztat a kényszerű hatásszünet elmúltával is, és tulajdonképpen mi mást is kérhetnénk? Ja igen, egy hasonló összeröffenést a Citadellán!

Fotó: Jens Koch