Shock!

Ilyen randát is rég láttam! De végre láthatom! Érdemes hamarjában megszabadulni a redvásnak ható, narancsos borító rémétől és a szemrevaló helyett a belbecsre helyezni a hangsúlyt. (Mert ennél biz' még az elhalt bébi is kellemdúsabb látványt nyújtott...)

Till Lindemann és csipet csapata ficnit sem változott - hála nekik. Kristálytisztán megdörrenő hangszerek, mélységes mackódörmögés, leszegett állú teuton menetelés a himnuszok világába. A nyitó nóta egyben a címadó is. Hullámverés, sirályok... aztán beindul a gőzgép: útra kelünk. A lágyan áradó szintiszőnyeg bennem a Mutter (nóta) érzelmes perceit idézi vissza, a lassú tempó szintúgy - de az is érthető, ha valaki a Seemann hangulatát érzi megrezdülni, hisz a szöveg is róla szól... A nóta romantikus harmonikaszóval búcsúzik tőlünk, hogy lélegzetvételnyi szünet nélkül átolvadjon a Mein Teil agyalapot taroló, agresszív folyamába. Erre aztán el lehet menetelni egészen Berlinig... Richard Z. Kruspe-Bernstein és Paul Landers gityósokat szinte látom magam előtt, ahogy konokul, bábuként tapossák maguk alatt a színpadot, miközben a húrokat nyűvik. (Nem ezt választottam volna első klipes nótának.) A Dalai Lama egy érdekes darab. Érdekes a cím, valamint a téma is, melyet a leghosszabban engednek kibontakozni ezen az albumon. Kicsit kígyóbűvölő-misztikus, kicsit elszállós, viszont zsigerből zakatol.

A Keine Lust szügyig a földbe döngöl, akárha egy (felettébb melódia-érzékeny) légkalapács alá kerülnél. Szegény Till ennek ellenére szörnyen vacog, de hát mit csináljak vele, ha egyszer olyan messzi van?... A puritánul, akusztikusan induló Los olyan, mint egy orvul tekergő, nesztelenül cserkésző vipera. Várjuk a robbanékony kibontakozást, ami csak nem akar megérkezni... Lehet, hogy a fiúk titkon a Tito és Tarantula babérjaira áhítoznak és a következő Alkonyattól pirkadatig opusz betétdalát próbálják körbejárni? (Vin Diesel után szabadon...)

Amerika csodálatos, mint azt a harsogó transzparensekből, reklámokból megtudjuk. Fehér Ház, Miki egér, Coca-Cola, néha egy kis háború, és egyenest Afrikából átruccanó Télapó is van ám arrafelé! Mivel azonban nem az anyanyelvemen dalolok, ez nem egy szerelmes dal... Aki nem érti, azonnal hallgassa meg ezt a gyermekkórussal támogatott darabot, melyet azonnal a dinamikus Moskau követ, telitűzdelve orosz szövegekkel. Moszkva: pionyéri tam idút... És persze harmonika is dukál a csillogó szemmel éneklő úttörő fiúcska mellé, mint hangulati elem. Szenzációs!!! A Morgenstern visszatérés a szikes, szikár "hazai" tájra. A legszárazabb pezsgő sem képes jobban a szájpadláshoz ragasztani a nyelvet, mint ezek a jeges, rideg riffek. Aztán Till a könnyeiből épít házat, melynek ugyan se ajtaja, se ablaka, örökös sötétség honol odabent, de azért nagyon jó lesz ott bent, várjuk csak ki. A munka verejtéke, az ínpattintó erőfeszítés izzadtságcseppjei szinte lecsorognak a korongról. Ahogy a fickók lelkivilágát ismerem, ez valami erősen korhatáros Kőmíves Kelemen sztori... Az andalító Ohne Dich hallatán nem először éled fel bennem a sanda: Till énektanárhoz jár. Vagy nem ő énekel. Vagy felhagyott a bagózással. Netán talált egy olyan hangszálat a torkában, melyet eddig méltatlanul mellőzött. Gyönyörű, "echte" szerelmes nóta. Lehet is, elvégre az anyanyelvén énekli... (Óda a befalazott kedveshez, haha...) S mi marad a végére? Cseppnyi francia varázs... Persze ne várjuk, hogy Till vad zsötemezésben fordul ki önmagából. Az Amour percei egyszerre játékosak és komolyak, romantikusak és sötétek. A szerelem vadállat.

A Rammstein Airlines kínálta Utazás során számtalan helyen megfordulunk, jószerivel körbebarangoljuk a planétát. Hangulatok, nyelvek zsivajognak köröttünk szüntelen. Fázunk a hóban, izzadunk a hőségben, nevetünk a gúny és irónia által előírt helyeken, álmélkodunk a világ őrült, sokszínű kavalkádján. Legyenek akár a narkós Hófehérke szorgosan bányászó törpéi, akár médiasztárolt bankrablók, akár ágyékkötőben, négykézláb mászkáló, pórázon vezetett, szájkosaras korcsok, ezek a fickók nem tudnak hibázni.