Shock!

Tetszik vagy sem, 2017 nyarán, Európában minden a Guns N' Rosesról szól, így többek között mi is. A döntnökök által mostohagyerekként kezelt öreg kontinenst előzetesen amúgy is baromira kiéheztették: hosszú ideig csupán az új életre kelt kaliforniai szörnyszülött jó hírére, na meg persze a korábbi turnéállomásokon tízezrével rögzített rajongói videókra támaszkodhatott, és várt türelemmel, jól tudván, hogy végül csak eljön majd az ő ideje is. A GN'R menedzsmentjének racionális gondolkodását mindenesetre fényesen igazolja a tény, hogy a többi kontinensen gyakori ráadáskoncertekkel együtt is teltházak előtt futó turné előadásaira felénk még az utolsó pillanatban is vígan lehetett jegyet kapni a hivatalos értékesítőknél, és ennek okán az újrázások is elmaradtak aztán az egyes városokban. Azoknak azonban, akik időt és (főleg) pénzt nem sajnálva kilátogatnak most ezekre a dzsemborikra, nem is kell különösebben hangsúlyoznom, hogy a fellépés önmagában is szürreális, puszta tényénél itt és most messze többet kapunk.

Sok-sok víz lefolyt azóta a Moldván, hogy tavaly nyáron, észérvekkel nehezen igazolható okoktól vezérelve, otthonában ugorhattam fel az akkor már teljes gázzal robogó illúzióvonat tetejére, és pipálhattam ki bakancslistámon a nálam minden toplistát utcahosszal vezető élményt, amit a Slash és Duff visszacsábításával újra eszeveszetten izgalmas tényezővé tett, legújabb kori Guns N' Roses jelent. Másodjára mindenesetre szerettem volna valami igazán kézzel foghatót is megtapasztalni Axlék jelenlétéből, minderre pedig napjaink arénakoncertjein kizárólag a színpad előtti sorokból van mód. Prágában mindössze kettő, bal és jobb oldalra osztották a Front Of Stage szektort, így a magam 170 centis magasságával a „küzdj, és bízva bízzál" madáchi jelszavával, a főszereplők meglepő és mulatságos módon negyed nyolcra kiírt kezdése előtt egy órával érkeztem meg a piros metróvonal végállomásánál pöffeszkedő Letňany reptérre. Itt mondok köszönetet a roppant kedélyes hangulatában levő júliusi időjárásnak, amelynek köszönhetően huszonpárfokos hőmérséklet és lengedező szellő mellett, valóban komfortosan élvezhettük a muzsika hangjait a végtelen pusztán.

Szóval majd' egy év eltelt, mióta legutóbb láttam a zenekart, és abból, amit akkoriban akár egy készülő új lemez gigászi felvezetésének is vélhettünk, mára egy fullos, világ körüli nosztalgiaparti kerekedett, amelynek egyelőre nem is látszik a vége. A turné főattrakcióját rendre jobban vagy kevésbé ismert előzenekarok fellépései előzik meg, akiknek általában jut pár lelkesítő hejjegetés az önfeledten söröző hallgatóság részéről és néhány kedveskedő mondat a beszámolókban. Én azonban ez utóbbit átugornám, lévén Jesse Jo Stark és a Biffy Clyro jelenését egyaránt olyan időhúzásként értékeltem, ami talán egyedül csak a sörcsaposok lelkivilágának tett jót. Los Angelesszel összehasonlítva meglepő lehet, de itt már a belvárosban járva is tapintható volt az esemény által megidézett össznépi bulihangulat: a történelmi utcákon korzózó Guns-pólós arcok jelentős része ráadásul magyarul szólalt meg, mindez pedig már szinte a hazai pálya illúzióját keltette a cseh fővárosban. A helyszínen ugyanez a társulat aztán lelkes, de fegyelmezett helykeresés után felkapaszkodott egy-egy kavics vagy fűcsomó tetejére, esetleg az irdatlan messzeségben elhelyezett mobil lelátók egyikére, és türelmesen várt valami igazán nagyszerűre.

Ezt követően aztán menetrendszerűen jött is, aminek jönnie kellett, és amiről jópárszor oda-vissza megemlékeztünk már ezeken a hasábokon is, hiszen Axlék ugyanannak a biztonsági alapszettnek a kevésbé sarkalatos pontokon módosítgatott változataival járják a világot, immár másfél éve. Félreértés ne essék, nem hibáztatom őket ezért, hiszen a műsor gerincét a valóban kihagyhatatlan tételek alkotják, és csak megköszönhetjük, hogy estéről estére olyan csemegéket is elénk szórnak, mint a monumentális Coma vagy a szétszólózott Double Talkin' Jive. Azon is lehetne morfondírozni, hogy mire fel olyan korán kezdeni, amikor a tévémaci sem köpött még, de amikor azt látod, hogy két és fél óra szüntelen zenélés után a főhősök még a ráadásnál sem tartanak, nem tehetsz mást, emeled a kalapod. Az utolsó hangok lecsengésekor az órám éppen 22:22-t mutatott, vagyis a stockholmihoz hasonló, maratoni hosszúságú matiné volt ez is, aminek tagadhatatlanul jót tett azért az alapszettet záró Nightrainre „időzített" teljes naplemente. Ki hitte volna akkor, hogy a visszatapsot követően még további hat dallal kínál majd meg minket a három rettentő csúf szupersztár és kísérő katonái? Különben is, akik egy ilyen monstre műsor ráadásába a Patience mellé még a Don't Cry-t is bepakolják, azok jól tudják, hogy itt ma ők csak nyerhetnek. Na meg persze mi is.

Nem mintha egyáltalán semmibe sem lehetne belekötni, mert jócskán akadt ilyesmi is. Eleve a két főszereplő, a Vörös Kisgömböc és a Borostás Cilinderes finoman szólva sem élete formáját hozta, és nehezen lehetne vitatkozni azzal, hogy a felvállaltan alkalmazotti státuszban zenélő társak roppant fegyelmezett, odaadó (köz)munkája tartotta össze valójában a produkciót, tetézve mindezt Duffnak a gitárokat is felülmúló módon megdörrenő bőgősoundjával. Axlből és Slashből azonban csak egy van, és én már attól is a boldog, elégedett napközisek réveteg állapotába kerülök, ha csak rájuk pillantok a színpadon. Különösebb interakció nem zajlott sem a zenészek között, sem a közönséggel, láthatóan mindenki a „feladatra" koncentrált inkább, és/vagy magában élvezte a maratont. Nagyszerű volt azért egy pillantásra elkapni a tőlem pár méterre, vigyorogva grimaszoló frontembert, vagy az eleve mindent rózsaszínben látó közönséget is hangos felszisszenésre késztető „melléfogását" is nyugis mosollyal nyugtázó gitáros párját. Tökéletesen jellemzi a helyzetet, ahogy a Rocket Queen „I see you standin' / Standin' on your own / It's such a lonely place for you / For you to be" sorainál Axl felsétált Dizzyhez, meglapogatta a vállát, majd mindketten oltári röhögésben törtek ki.

Magától értetődő módon a műsor minden valamennyi pillanata extatikus lelkesedést váltott ki a közönség soraiban, számomra viszont a standard szettől eltérő pontokon bizonyult igazán izgalmasnak. Ilyen volt a Sweet Childot követően, alapvető párkapcsolati problémákról szóló, rövid polemizálás után elővezetett Used To Love Her, majd rögtön utána a My Michelle, így aztán egy komplett „női blokk" is összejött, még a gitárpárbaj és az elmaradhatatlan November Rain előtt. Utóbbira Axl – teljességgel rá jellemző módon – előszedte a huskys bőrdzsekijét és a baseballsapkát, amivel a dal drámai hatását nagyjából annyira csökkentette, mint amikor pár éve még kártyalapokkal díszített zongorával repkedett Las Vegasban. A lassanként lenyugvó nap az egekbe emelte viszont a Soundgarden Black Hole Sunjának sötét ragyogását, ahol viszont talán nem ártott volna legalább egy fél mondatban megemlékezni a dal apropójáról, ha már a meghajlás után amúgy is egy Chris Cornell-nótát (You Know My Name) bejátszva köszönt el a banda. Összességében azonban újra csak azt mondhatom, hogy ezek a milliószor hallott riffek és dallamok ma is drogként hatnak rám, meg még sokezer emberre körülöttem, innentől kezdve pedig tényleg csak annyi teendőnk marad, hogy önfeledten élvezzük ezt a nem mindennapi élményt.

Döbbenetes ezt leírni, de a Guns N' Roses 2017-ben az osztatlan boldogságról szól, és a látottak alapján egyértelmű, hogy saját soraikon belül is teljes a nyugalom. Hogy az út végén mi van vagy mi lehet, még csak találgatni is felesleges, sokkal jobb dolgunk is akad ennél, hiszen a legközelebbi megálló egészen közel, Bécsben vár ránk...

Őszinte tisztelettel és élvezettel ajánlom ezt a beszámolót Nagy Andor, Pálinkás Vince és Polgár Tamás kollégáimnak, akik életben tartják a lángot és magasba emelik a zászlót!

Fotó: Szalka Miklós