Shock!

Meglehet, hogy manapság egy teljes év is eltelik anélkül, hogy bármi megfordulna a Guns N' Rosestól a lejátszómban. Meglehet, hogy Axl Rose és társulata A Világ Legveszélyesebb Zenekara címért folytatott versenyben ma már a selejtezőkben kiesne. Meglehet, hogy a ma Guns N' Roses néven zenélő banda sosem lesz a közmegegyezéses Igazi és Egyetlen. Számunkra azonban, akiket Slashék emeltek be a rockzene világába, és akik a '80-as és '90-es években totális szerelembe estek a GN'R-jelenséggel, mozdíthatatlanul ők voltak és lesznek a Zenekar, Los Angeles pedig a Város, amit látni és érezni kell. Szerencsére e cél érdekében, a kiadói támogatásokból és a trónkövetelő zenekarok következetes elhallgatásából befolyó busás pénzből ma már nem okozhat gondot egy ekkora út megvalósítása sem.

Amikor eldőlni látszott, hogy Axléket jó eséllyel jövő nyárig nem látjuk vendégül Európában, további különösebb indok nem kellett hozzá, hogy ha döntöttünk felőle, miért pont hazai pályán kell megnézni az újjáéledt csapatot. Budapestről Los Angelesbe eljutni ráadásul ma már különösebb tervezést sem igényel, ha az út hossza miatt elvárt extra türelem adott, bő 13 órás repülést követően máris megvethetjük a lábunkat az Angyalok Városában. Bár eredetileg csak a 19-ei koncert lett megcélozva, ehhez igazított 18-i utazással, végül úgy döntöttünk, hogy ha papíron kivitelezhetőnek látszik, mindenképpen érdemes esélyt adni az első fellépésnek is. A rettenetesen lassú vámügyintézési/beléptetési procedúra és a szállás villámgyors elfoglalása után végül úgy esett, hogy csütörtökön éppen az It's So Easy kezdő hangjaira sikerült beesnünk a stadionba, így értető módon az élvezetből (ebből adódóan a beszámolóba is) több jutott a pénteki napból.

A Los Angeles Dodgers otthonának számító baseballstadion cseppet sem egyértelmű helyszínválasztás egy ilyen kaliberű koncert számára, még 56 ezer fős elméleti kapacitása dacára sem. A V-alakú nézőtér eleve különleges helyzetet teremt, a küzdőtérre pedig (nehezen érthető okból, a színpad előtti két pit kivételével) székeket raktak, ráadásul a pálya hátsó traktusát teljes egészében kihasználatlanul hagyták. Így az embernek könnyen lehetett az az érzése, hogy meglehetősen szellősen vagyunk a helyszínen, ráadásul a hetek/hónapok óta sold out 18-ai koncerten sem volt végül totális telt ház, könnyen ki lehetett szúrni üres székeket. Az első alkalommal az oldalsó karéj felső részén sem hangzás, sem látvány szempontjából nem volt teljes az élmény, de hogy mennyire nem volt az, arra igazán a pénteki napon, a színpaddal szemben ülve döbbenhettünk csak rá igazán.

A felvezető műsort adó The Cult kapcsán meg kellett állapítanunk, hogy egy jó név korántsem elég, és az előzenekarok helyzete itt sem túlzottan rózsás. Eleve meglepően korán, már 20 óra körül kezdett a GN'R, így Ian Astburyék még bőven nappali világosságban, elenyésző érdeklődés mellett vezethették elő szűk egyórás programjukat. A tíztételes szettbe mindössze egyetlen dalt (Deeply Ordered Chaos) válogattak az új lemezről, meghatározó – és nem túl meglepő – módon a Love / Electric / Sonic Temple hármas nótái voltak terítéken. Egy dolog, hogy a Cult zenéje nem az én világom, de maga az előadás is annyira statikusra sikerült, hogy kifejezetten küzdenem kellett azért, hogy ne kalandozzon el a figyelmem. Gesztusként is értékelhető szerepeltetésük persze nem sült el rosszul, de én ennél sokkal izgalmasabb, lendületesebb bemelegítésre vágytam volna.

Persze már önmagában az a tény, hogy nemsokára a Guns N' Roses vonul elénk, bőven okot adott a felfokozott várakozásra, így a Cult levonulása után következő, háromnegyed órát közelítő üresjárat is nagyjából két pislogás alatt eltelt. Mindössze egy bő lére eresztett intrót kellett még kibekkelni, és végre saját szemünkkel is láthattuk azt, ami pár éve még légből kapott víziónak tetszett: Slasht és Axlt egymás mellett (hiszen végső soron erről szól ez az egész). Mindig elképesztő érzés megtapasztalni, ahogy a közvetlen környezetedben egy stadionnyi, nem sokkal korábban még békésen sörözgető ember egyszerre őrül meg, és ez itt L.A.-ben hatványozottan igaz volt, még akkor is, ha a YouTube-korszakban igazán átütő meglepetést csak egyszer lehet okozni. Utóbbi forrásból persze arra is idejében felkészíthettük magunkat, hogy a Guns konkrétan a harminc évvel ezelőtti formáját hozza, méghozzá roppant stabilan.

Objektív alapon az aktuális Guns-felállás „hitelességét" közel lehetetlen értékelni, erről nem is fog itt sok szó esni, és mivel a teljes sztorit ma még nem is ismerhetjük, számos feltételezéssel kell élnünk pusztán abban a tekintetben is, hogy egyáltalán idáig miként jutottunk el. Egyfelől a néhány újkori társ megtartásával Axlnek sem kellett túlzottan komoly arcvesztést elszenvednie, másrészt a lényeg mégiscsak az, hogy kizárólag olyan zenészek alkotják a jelenlegi tagságot, akikkel folyamatosan biztosítható a csúcsforma. Persze ezt egy törzskönyvezett Izzy-fanatikusnak hiába is mondanám, számomra azonban nyerő a kombináció: Richard Fortust és Frank Ferrert emberként és zenészként is zseniális figurának tartom, Dizzy jó, hogy van, Duff a cement, a történet viszont végül minden verzióban Axl és Slash teljesítményén áll vagy bukik meg. Arra, hogy Melissa Reese kisasszonyt mi szél hozta ide, nekem sincs válaszom – ő valószínűleg a földkerekség egyik legszerencsésebb embere.

A buli tehát hatalmas lendülettel, szabadtéri helyszínhez képest kifejezetten remek hangzással indult (utóbbi annak is köszönhető, hogy a küzdőtér felénél és annak végében is elhelyeztek további hangfaltornyokat, így a hangnak nem volt ideje elkószálni), majd ez a lendület szinte magától értetődő módon tartott ki a bő két és fél órás műsor végéig. Mire a Paradise City záró hangjai lecsengtek, tényleg senkiben sem maradhatott hiányérzet, annyira átfogó, tömény összeállítást kaptunk a Guns minden korszakából. Valahol meglepett, hogy hazai pályán is ennyire kiszólások és konferanszok nélkül ment végig a koncert, de ha választani kell, hát valóban inkább a zenéé, ne pedig a szövegé legyen a főszerep. A zenekar a két nap mindösszesen öt óráját maradéktalanul prémium minőségű muzsikálással töltötte, ez pedig annak fényében is döbbenetes, hogy az idei tapasztalatok fényében ezt manapság szinte el is várjuk tőlük.

A program sarokpontjai ugyan a teljes turnén állandóak, Axlék estéről estére jó érzékkel variálnak egyes dalokon. Itt a két előadás közötti leglényegesebb különbséget persze nem egy-egy ritkán hallott csemege, hanem Steven Adler dobos pénteki felbukkanása jelentette. Lehet értetlenkedni, hogy miért csupán a 19-i szerencsések előtt, és miért újfent csupán két dal (Out Ta Get Me, My Michelle) erejéig, de a lényeg, hogy ott volt a színpadon az alapítók egyike, és ha már ott volt, akkor igazi sztárja is volt az estének. Beszédes azért, hogy a számára kirendelt blokk előtt hengerelő Sweet Child O' Mine-ban még nem jutott szerephez. És ha már ezt a dalt említettem: döbbenetes, ahogy stadionméretben is érzékelhető volt a tömeg azon hányada, akik e nóta után egyszerűen felálltak a helyükről, és szimplán hazamentek. Így tett a mellettünk ülő idősebb házaspár is, olyannyira, hogy bár még a lépcsőn sétáltak, amikor Axl bejelentette Stevent, erre a hírre már hátra sem fordultak...

Azt még azért ők is hallhatták, hogy Duff végre nem az unalomig ismert Attitude-dal állt ki a frontra pénteken: a Raw Power exhumálása kimondottan üdítő meglepetést okozott – Stevenhez hasonlóan az alapember bőgős is nyugodtan maradhatott volna többet a reflektorfényben. Csütörtökön meghallgathattuk a Yesterdayst és a Patience-t, pénteken bedobták például a Don't Cry-t, de alapvetően jöhetett bármi, egyszerűen minden jól áll most ennek a brigádnak, én pedig még a máskor (tőlük is) totál feleslegesnek tartott hangszeres szólókat is heveny hidegrázással hallgattam. Az igazi nagy álom számomra a Coma elővezetésével már a szett felénél megvalósult, és nagyon úgy tűnt, mintha maguk a főszereplők is ébren álmodnának. Axl legalábbis annyit vigyorgott ezen a két estén, hogy az már-már átment szürreálisba, miközben 54 évesen is lazán bemozogta a teljes színpadot, és egyszerűen minden tökéletes volt, mintha a tökvakarászós elmúlthúszév meg sem történt volna.

A folyamatos háttérvetítés, a pirotechnika alkalmi, de annál hatásosabb megvillantása ehhez képest már „csak" az a plusz, ami a maximális fokozaton pörgő előadásból teljes élményt varázsolt. Mivel pedig mindkét koncertet számos kamera rögzítette (többek között egy helikopterről is), könnyen meglehet, hogy nemsokára a polcra is feltehetjük majd ezt a remek kis csomagot. A magunk részéről már most is köszönjük szépen, ez egy életre szólt.