Shock!

Nehezen tudnám érzékletesebben leírni, hogy mit gondoltam/éreztem a Guns N' Roses újjáalakulása, a közeledő koncert és a megtapasztalt élmények kapcsán, mint amit Vilkó már megfogalmazott ugyanitt, a müncheni koncertbeszámolójában. Valószínűleg nem csak az én gondolataimat öntötte szavakba, hanem sokunkét, akik annak idején megélték az egész gánzenrózisz-jelenséget. Így a pátoszt (valamennyire) kerülve, igyekszem tényszerűbben vázolni, milyen volt huszonöt év után újra látni azt a zenekart, amelyik felforgatta a világot, és annak idején engem is. (És most abba nem megyek bele, hogy melyik eredeti tag hiányzott a sorból, ennek a vitának most nincs itt helye). Negyed évszázad elképesztően sok idő, ugye szépen felnőttünk mi, a rajongók is, nem csupán a zenekartagok idősödtek, és hála bárkinek odafent, vagy akárhol, hogy a két ellentétes pólus is úgy gondolta, ideje kibékülni. Ez valahol sorsszerű is lehetett, és ugyan az utóbbi évek tényleg minden szinten a retróról és a nosztalgiázásról kezd szólni, de talán kibontakozik egyszer valami új dolog is mindebből – vagy csak szépen és méltósággal el tudunk búcsúzni a fiatalkorunktól. Pedig még tisztán emlékszem arra, miket írtam az akkor naplómba a '92-es koncertről, mai fejjel visszaolvasva pedig természetesen rettenetesen vicces is, ahogy szétsikoltoztam magam (mint mindenki), ahogy elkezdődött a koncertjük.

Ahogy azt a Slayer-beszámolómban említettem, derült égből villámcsapásként jött utazás kapcsán nézhettem meg Kerry Kingéket, és ugyan a bécsi Guns-koncertre már tavaly megvettem a jegyet, amilyen gyorsan csak tudtam, de ha már Svédországba kevert a sors, nem tudtam kihagyni, hogy ne próbáljak a facebookos eseménynél jegyet szerezni. Mázlim volt, sikerült, és ugyan jó magasan ültem, mégsem csak bolhákat láttam a stadion másik feléből, és nem is kellett kerülgetnem a magasra nőtt „white walkereket", ahogy egy kedves horvát lányismerősöm jellemezte a magasra nőtt svédeket a minap.

Mivel hosszú hónapok óta a bécsi koncertre készültem lelkiekben, valahogy most az a teljesen szürreális „nem hiszem el, csak ha ott leszek, és elkezdődik"-hangulat uralkodott el rajtam. Sajnos a két előzenekar sorrendjét sehol nem találtam, illetve pontos kezdési időpontokat is nagyjából összevissza, így mire megtaláltuk a Friends Arénát (meg ettünk valamit előtte, hogy éhen ne haljunk éjjelig, meg persze turnépólót is kellett venni gyorsan, meg behömpölyögtünk és megtaláltuk az ülőhelyet), addigra a Backyard Babies szettje pont véget ért. Kár, mert az utánuk következő The Darknesst nem tudtam mire vélni, annyira bődületesen rosszak voltak. A jellegtelen és megjegyezhetetlen hardrock-dalok sem szegeztek a székhez, Justin Hawkins vinnyogó, kimondottan röhögésre ingerlő, sokszor hamis visítása pedig még kevésbé. És amikor egy zenekar csak azzal csikar ki magának hangos ovációt, hogy majd mindjárt jön a Guns N' Roses, vagy hogy akartok-e teljesen pucéran látni, több mint kínos. Nagyon nem volt itt helyük, tényleg nem értem, kinek állt érdekében, hogy ilyen esélyt kapjanak. Ráadásul mindez nem segített hozzá koncerthangulathoz sem.

A Friends Arena nagy. Nagyon nagy – és szerencsére fedett, noha aznap valami véletlen szerencse folytán épp nem volt hideg. És szépen megtelt, ahogy közeledett a Guns N' Roses (olvastam 57 ezret, meg 54 ezret, de ez a differencia sokadlagos), ami előtt – mi más? – ABBA szólt, a kétoldali ledfalon pedig némi animációt láthattunk. Aztán szépen elsötétült az aréna, és... és tényleg elkezdődött valami, amire így pár nap után is nehezen találok megfelelő jelzőt anélkül, hogy túlságosan szirupos lenne. Egészen addig a pillanatig TÉNYLEG nem volt semmi koncerthangulatom, amíg ki nem jöttek és bele nem kezdtek az It's So Easybe, ám akkor egy másodperc leforgása alatt, hát most mit kerteljek... elbőgtem magam. Minden felesleges cafrang nélkül bizony ez az „úristen, ez tényleg megtörténik!" pillanat volt, meg az „úristen, ez tényleg a Guns!, és az „úristen, az tényleg ott ♥ Axl ♥!".

A puszta tények miatt itt említem meg, hogy utóbbi az első három dalig tényleg kicsit kereste a hangokat, de utána a helyére billent minden, nagyon becsületesen helytállt, és volt nagyon sok „húba..., ezt is kiénekelte, kitartotta” pillanat. Természetesen az első megmozdulásuk, meg az Axl/DC óta figyelemmel kísértem a YouTube-on, hogy mennyire felkészült, és lelkiismeretesen dolgozik minden egyes koncerten, így nem ért váratlanul, hogy a lelkét is kitette ez az 55 (!) éves ember. Nem igazán értem a fanyalgókat, hiszen VALÓBAN végigrohangálta, -pörögte, -ugrálta (előfordult, hogy egy lábon pörgött körbe vagy páros lábbal ugrándozott) a koncertet Axl, ÉS énekelt közben. Ráadásul nem csak másfél óra alibizés volt ám, hanem felesleges konferanszok nélkül pörgették egymás után a dalokat. Le a kalappal, tényleg. És semennyire nem érdekel, hogy még mindig van rajta egy kis súlyfelesleg, meg már nem olyan, mint huszonöt éve (nézzünk magunkba: ki olyan?), és átöltözik tizenötször (miért ne tenné ennyi rohangálás után?), amikor pazar a teljesítménye. Mindeközben pedig folyamatosan néz mindenfelé, sokat mosolyog, megéli a dalokat és a pillanatot, velünk együtt, nekünk átadva.

Slash pedig Slash, őt azért többször láttuk – otthon is –, nem AKKORA reveláció, illetve inkább az az, AHOGY játssza a vele összefort (és kevésbé összefort újgenerációs) dalokat. Meg persze amikor a kifutón hárman ott álltak néhány alkalommal Axllel és Duff McKagannel, elkülönölve a többiektől, ebben azért megvolt az a semmihez sem hasonlítható mágia, nagyon is. Persze Slashnek is megvoltak a saját külön percei, amikor az adott szólóba belefeledkezve (és a többieknek pihenőidőt hagyva) az övé, és csakis az övé volt a terep. Utóbbiak közül nyilvánvalóan A keresztapa jellegzetes motívuma sem maradhatott el, amiből valahogy a Johnny B. Goode kerekedett ki. Elmondhatatlanul jó érzés volt őt látni itt a ronda bőrgatyájában, az elmaradhatatlan cilinderrel, Slash ide tartozik, és kész. Mint ahogy Duff is, a hórihorgas basszusgitáros, akire könyve elolvasása után már soha nem tudok úgy nézni, mint azelőtt, hanem csakis maximális tisztelettel. A legklasszabb, legélesebb eszű arcok egyike a rockszakmában, és az ő hozzáállása (kacsintósszmájli) nélkül semmi sem lenne ugyanolyan. A többi zenész pedig gyönyörűen aládolgozott a triumvirátusnak, kezdve Richard Fortusszal, aki persze kapott pár szólót, amelyeket kifogástalanul játszott, és messziről, hunyorogva valóban Izzyt idézi külsőre. Dizzy Reed, a legrégebbi tag szintúgy helyt állt, és a háttérben, Melissa Reese segítségével mindent megtettek a zökkenőmentesség érdekében. És lehet sírdogálni Steven Adler után is, de Frank Ferrer pazarmód dobolt.

A setlist számomra nagyjából álomszerű, a szokásos nagy slágerek mellett a saját nagy kedvenceim mind elhangzottak, élükön két legimádottabb Guns-dalommal, az Estrangeddel és a Comával. Titokban ezért a kettősért mormoltam halkan az imáimat (az meg még szürreálisabbá tette az egészet, amikor Axl egy feléje nyújtott viking sisakot rakott a fejére, és utóbbit abban énekelte egy ideig). Én az „új" lemezt sem érzem ördögtől valónak, sőt, így boldogan dőltem hátra a legszeretettebb Better, a This I Love és a Sorry hármasától. Volt még Whole Lotta Rosie (ha már botor módon kihagytam a bécsi AC/DC-koncertet), meg tisztelgésképp a Black Hole Sun, ami hallatán ismét elérzékenyültem egy picit, de hát ilyen ez. Igazság szerint a The Seekert (ami már a ráadások között volt) hagytam volna ki szívem szerint, de néha nyilvánvalóan jobban eshet nekik feldolgozásokat nyomni, mint a sokmilliószor agyonjátszott sajátok bármelyikét. A másik a Knockin', aminél kevés elcsépeltebb szám létezik, ezt annak idején sem túlzottan kedveltem, de „közönségénekeltetős" dal, szóval megvan a miértje. Aztán egyszer csak a Paradise City szólalt meg, némi tűzijáték és konfettieső kíséretében, és pár meghajlás után véget ért ez a három óra kilenc perces csoda, és némi kavarodás után luxusmercivel a szállásra ubereztem, az este megkoronázásaként.

Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy részese lehettem ennek a koncertnek, örökké hálás leszek az égieknek érte, mint ahogy az egész idei júniusomért, ami valami csoda folytán hibátlanul telt. Azt pedig gondolom, mondanom sem kell, hogy mennyire várom július 10-ét és az újrázást Bécsben...