Shock!

Tavaly, amikor kiderült, hogy a Rock Or Bust turnéjával az AC/DC elérhető közelségbe került, egyértelmű volt, hogy meg kell őket néznem. Soha korábban nem sikerült még ugyanis élőben találkoznom velük, és úgy álltam hozzá: lehet, hogy ez lesz az utolsó alkalom. Tulajdonképpen annak ellenére igazam is lett, hogy még egy év sem telt el, és máris a Rock Or Bust körút egy újabb állomásán találtam maga, csak ezúttal Varsó helyett Bécsben. Ha ezeket a sorokat olvasod, nyilván tökéletesen tisztában vagy a banda körül mostanában dühöngő viharokkal, így nem folynék bele a részletekbe, az azonban egyértelműen komoly kérdésnek tűnt előzetesen, hogy mire képes a Malcolm és Phil Rudd elvesztése után ezúttal már Brian Johnsont is nélkülöző alapcsapat. Nos, annak ellenére, hogy tele volt velük a net, egyetlen Axl/DC videót sem néztem meg a buli előtt, de annyi azért hozzám is eljutott, hogy a vörös ördög teljesítményétől szinte egyöntetűen elalélt mindenki. Félelem vagy kétség így nem mardosott, helyét sokkal inkább olyasféle borzongás vette át, amit az ember akkor érez, ha egyszeri és megismételhetetlen történések szemtanúja.

Nagyjából így érezhette az Ernst Happel Stadiont gyakorlatilag csurig töltő, majd' ötvenezer ember is, aki jegyet váltott (vagy épp megtartotta azt) erre a koncertre. Épp ezért a kiírt időpontnak megfelelően nyitó, nashville-i Tyler Bryant & The Shakedown produkciója nagyjából senkit sem érdekelt, mindenki lélegzetvisszafojtva várta Angust és Axlt. Bryanték műsora amúgy totál rendben volt, feelingesen nyomták masszívan bluesos hard rockjukat, és a kiállásukkal sincs fikarcnyi probléma sem, lelkesedésükkel mégis csak rövid időre tudták rábírni az AC/DC-korsókból sört kortyolgató közönséget, hogy tudomást vegyenek róluk. Őszintén szólva én is számoltam a perceket az AC/DC-ig, de ez nem a Shakedown hibája: ebből a szituációból nem jöhettek ki győztesként. Annyit remélhetőleg még így is profitáltak az estéből, hogy páran megjegyezték a nevüket, egy önálló klubbulin ugyanis tuti, hogy aratnak.

Hogy mekkora szenzáció egy Axl Rose-zal a mikrofon mögött felálló AC/DC, arról csak annyit, hogy még azon ismerősem is képben voltak a kooperációval kapcsolatban, akiknek amúgy halvány fingjuk sincs a rockzenéről. Axl most a GN'R kapcsán önmagában is hír, egy másik, igen komoly branddel együtt pedig valóban akkora szenzáció ez az egész, amire mindenki felkapja a fejét. Az első hírek után persze jöttek is az aggodalmaskodó megjegyzések késésekről, balhékról, hisztikről, de ha igazságosak akarunk lenni Axllel, ezek többéves sztorik már, ráadásul a fickó épp gyermekkori bálványaival turnézik, nem mellesleg pedig akkora reputációt gyűjthet magának, hogy ha egy csepp esze is van, nem csesz el egy ekkora lehetőséget.

Axlnek pedig természetesen esze ágában sincs kihagyni egy ekkora ziccert, úgyhogy olyan formát mutat, ami alapján az ember szinte el sem hiszi a róla keringő korábbi rémtörténeteket. Ezen a koncerten ugyanis nyoma sem volt annak az elpuhult, kiégett, hisztis rocksztárnak, akit éveken keresztül hajlamosak voltunk mindannyian belelátni Mr. Rose-ba. Helyette egy mérhetetlen alázattal és lelkesedéssel éneklő fickó állt a színpadon, aki még véletlenül sem tolta előtérbe magát egy percre sem. Akik tehát esetleg attól tartottak, hogy Axl ellopja majd a show-t Angus elől, és ezzel megöli az AC/DC-élményt, végképp megnyugodhatnak. A szűk egy évvel ezelőtti, varsói koncerthez képest mindössze annyi változott tehát, hogy a tányérsapkában rekesztő emblematikus énekest egy kalapban és bőrdzsekiben sikító, szintén emblematikus énekes váltotta a természetesen ismét teljes eksztázisban játszó, vörös rövidgatyáját nem kevésbé csinos zöld példányra váltó Angus mögött.

Elnézve, mekkora lendülettel vetette bele magát Axl a nyitó Rock Or Bustba, kezdetben féltem, hogy elfogy majd a szusz a szett végére, de a vöröshajú határozottan rám cáfolt, és ugyanakkora vehemenciával tolta le a teljes, csaknem 140 perces, huszonhárom dalból álló koncertet, mint amekkorával belekezdett. Alibizés, mismásolás, csúszkálások sehol, attól pedig, ahogy egyes Bon Scott-érás dalok megszólaltak az interpretálásában, a hideg futkározott a hátamon. Stílusában eleve masszívan érezhető Bon hatása, de érzésem szerint határozottan oda is figyel arra, hogy saját egyénisége megtartása mellett a lehető leginkább bonosan énekelje az egyes dalokat. Ahogy a Dirty Deeds Done Dirt Cheap vagy a Let There Be Rock megszólalt, az bizony maga volt a katarzis, Bon szelleme pedig tényleg olyannyira életre kelt ekkor, mint az elmúlt évtizedekben talán soha.

A buli egyébként nagyjából ugyanazt a forgatókönyvet követte, mint a tavalyi, azaz néhány kivételtől eltekintve (Rock Or Bust, Rock And Roll Train, Got Some Rock & Roll Thunder) kivételével csakis a legnagyobb slágerek sorjáztak. A színpadkép, a kivetítők, a díszletek és a piró is mind-mind megegyezett a Varsóban látottakkal, mivel azonban még mindig ugyanazt a turnét nyomják, ezen nincs is mit csodálkozni. Óriási különbséget jelentett azonban a gyengécske varsói soundhoz képest, hogy itt marhára megdörrent a cucc, azaz valamennyi hangszeres játékát épp úgy tisztán ki lehetett venni, mint az éneket, bár Axl vehemenciáját elnézve abban is biztos vagyok, hogy akár mikrofon nélkül is képes lett volna átsüvölteni a gitárokat.

Annak ellenére, hogy továbbra is fenntartom: a turné végét követően az AC/DC csakis Brian Johnsonnal menjen tovább, ez az Axl Rose-os átmeneti felállás (ne legyenek kétségeink, Axl a Guns mellett nem fog ide állandóra beszállni) hatalmas élményt nyújthat mindenkinek, aki félreteszi esetleges viszolygását, és hajlandó objektíven közelíteni. Ez a 140 perc és huszonhárom dal ugyanis etalon volt, nem mellesleg pedig ízig-vérig AC/DC! Egy DVD-t mindenképpen megérne ez a párosítás.

Fotó: Guns N' Roses 1985-1993