Shock!

Habár az utóbbi évek nyilatkozataiban már elejtettek pár homályos célzást arról, hogy nincs mindenkivel minden rendben, arra azért szerintem senki sem számított, hogy ennyire súlyos a helyzet az AC/DC-nél. Malcolm Young tragédiája valóban szívbe markoló, ráadásul a zenekar sorsát illetően is aggasztó fejleménynek tűnt: hiába számított kifelé mindig is a hiperaktív Angus és a mindenkori frontember a banda első számú megjelenítőjének, aki egy kicsit is tisztában van az ausztrálok dolgaival, az bizony pontosan tudja, hogy az AC/DC elsősorban Malcolm zenekara, az elejétől fogva ő volt a főnök és az elsődleges zenei agy is a négynegyedek királyainál. Erre tessék... Phil Rudd furcsa balhéja nyilvánvalóan már csak mellékszál lehet az alapember kiesése mellett, de az időzítés tekintetében csak még inkább azt a látszatot keltette, hogy a csapat körülbelül 1980 elején, Bon Scott halála után volt utoljára annyira rossz és kilátástalan helyzetben, mint 2014-ben. És mindez ráadásul a hihetetlenül sikeres Black Ice-periódust (több mint 8 millió eladott lemez plusz minden idők harmadik legjövedelmezőbb turnéja) követően érte őket, amikor tényleg úgy tűnt: innentől fogva már csak a megérdemelt babérok elégedett learatása vár rájuk a jövőben, ameddig még továbbmegy a banda.

Persze pont 1980 példája mutatja meg a legjobban, hogy az AC/DC a feltámadás, a reménytelen helyzetekből való újrakezdés legnagyobb mestere is. És ugyan tény, hogy sokan még ma, lassan három és fél évtized után is Scottot sírják vissza – természetesen én sem vitatom, hogy vele voltak a legjobbak –, de a Brian Johnsonnal felálló csapat létjogosultságát már talán Bon halála után egy évvel, a Back In Black minden képzeletet felülmúló sikerei után is csak a teljesen elvakult arcok vitatták el. Ilyen előzmények után én bizony nem mertem azt mondani, hogy Malcolm nélkül esélytelenek, és inkább nem kellene folytatniuk, a Rock Or Bust pedig szépen igazolja is a reménykedést. Ez a lemez ugyanis vérbeli AC/DC-anyag, méghozzá egy kifejezetten erős AC/DC-anyag. Jó, nyilván nem annyira erős, mint az említett Scott-éra örök klasszikusai vagy a Back In Black, de hát ilyet talán senki nem is vár már tőlük az azóta eltelt évek és megjelent lemezek fényében.

Angus Young egyelőre nem beszélt róla részletekbe menően, pontosan melyik időszakból is származnak azok az ötletek, amelyeket még Malcolmmal közösen gyűjtögettek össze az évek során, ám csak most használta fel őket ezekhez az új dalokhoz. Lehet, hogy tévedek, de igazság szerint nem lepődnék meg, ha egyes témák, dalvázlatok egészen régről származnának. A lemezt is indító két klipesített téma, a címadó, illetve a Play Ball hangulatát tekintve nekem már elsőre is a '80-as évek második felét, a Who Made Who / Blow Up Your Video korszakot juttatta eszembe, de ezek mellett több téma is szerepel az anyagon, amelyik ide mutat vissza. De nyilván mindenkinek más ugrik majd be – a Shock! stáb legfanatikusabb AC/DC-istája, Andor kolléga például a Flick Of The Switchre asszociált az összhatás alapján. Viszont ha mindketten, egymástól függetlenül is egyből a '80-as éveket citáltuk elő, megkockáztatom, hogy itt-ott másnak is beugrik majd ez az éra a zene hallatán. A két felvezető darab mindenesetre telitalálat, és a Play Ball már csak azért is óriási húzás, mert innentől garantáltan ez üvölt majd az összes amerikai foci- és baseballstadionban a meccsek előtt. Mindkét szám nagyon ragadós, együtténeklős AC/DC, bizonyára a jövő évi turnén is viszonthalljuk majd őket.

Az említett fogósság egyébként az egész lemezre jellemző, mindenképpen direktebb és jobban tapad, mint a Black Ice. Amit amúgy szintén nagyon kedveltem, viszont egy hét után csak még inkább megerősödött az a benyomásom, ami már egyébként az első hallgatásnál is határozottnak tűnt: jelesül, hogy a Rock Or Bust erősebb album, mint a 2008-as. És ez Malcolm kvázi-hiányában akár meglepő is lehet, pedig igaz. Sőt, még azt is megkockáztatom, hogy az utolsó számomra tízpontos AC/DC-album, a The Razor's Edge óta nem találtam ennyire meggyőzőnek egyik munkájukat sem. Az 1990-es lemez szintjét a Rock Or Bust sem éri el, de most – az azóta megjelent három lemezzel ellentétben – egyik dalnál sem érzem úgy, hogy töltelék lenne. Ebben pedig nyilvánvalóan az is közrejátszik, hogy a Rock Or Bust mindössze 35 perces, vagyis a legutóbbi, az AC/DC szintjén monstre kiszerelésűnek számító, tizenöt nótás anyagnál például majdnem húsz teljes perccel rövidebb.

Ami magát a zenét illeti, egy AC/DC-lemezt persze nincs sok értelme elemeire cincálni, hiszen a csapatot mindenki ismeri, fegyvertáruk pedig semmit sem változott az elmúlt negyven évben: az állati jó hangzású, természetes és organikus megdörrenésű Rock Or Bust is ugyanazokat a sablonokat variálja, amelyekért olyannyira szeretjük őket. Most is akadnak mocskosabban bluesos témák (a húzós Miss Adventure vagy a záró, füstösen romlott Emission Control), lazább darabok (az együtténeklős Rock The Blues Away, amely kábé azt a szerepet tölti be itt, mint legutóbb az Anything Goes, netán a tapsolós ritmusú Got Some Rock & Roll Thunder), meg persze a két kategória közé eső szerzemények. A Hard Times simán a lemez egyik legjobb darabja óriási szólófutamokkal, a pergőbb iramú Baptism By Fire vérbeli Angus-boogie, a Rock The House és a Sweet Candy kettősénél pedig megint nem nehéz a '80-as évekre emlékezni az album vége felé. Aki pedig a banda egy fokkal kevésbé direkt pillanataira bukik, garantáltan a Dogs Of Warra harap majd rá, amely egyébként nálam talán az első számú favorit most ebből az eresztésből: már a hangulatos, fokozatosan építkező bevezető is üt, aztán egy ellenállhatatlanul húzós számot kerekítenek belőle újfent roppant feelinges Angus-szólóval meg egy kiirthatatlan kórussal. De tényleg mindegyik dalt szívesen hallgatom, és mivel rövid az anyag, általában újraindítani sem esik nehezemre, ha lepörgött.

Mit is mondhatnék? Kétesélyesnek tűnt, mire jut az AC/DC ezzel az albummal, de miután lement a Rock Or Bust, az emberben nem maradnak kérdések, ez egy marha jól sikerült lemez a bandától. Magasabb pontszámot egyelőre nem merek adni itt a nagy lelkesedés közepette, de amennyiben ez a csapat utolsó stúdióalbuma, méltó módon zárták vele a pályafutásukat, ha pedig lemezfronton is megy tovább a verkli, semmi kifogásom nincs ellene. Akárhogyan is alakulnak a dolgaik, mindenképpen jó lenne megnézni őket élőben a Malcolm helyén álló Stevie Younggal meg ki-tudja-még-ki-lesz-az-ha-Rudd-kiesik-a-képből-de-remélhetőleg-Chris-Slade-del. Papp László vagy Groupama, nekem mindegy, csak jöjjenek.