Shock!

2015. július 25. – napra pontosan harmincöt évvel ezelőtt jelent meg a Bon Scott halála által eredményezett sokkból főnix-szerű feltámadást és egy új énekest, Brian Johnsont hozó Back In Black, az AC/DC pedig még mindig aktív. Sőt, a jubileum napján épp Varsóban játszottak, a lengyel főváros pedig ennek eredményeként olyan volt, mintha csak A rock katonáinak sorai elevenedtek volna meg. Lengyel barátaink mindig is fanatikus hívei voltak a rockzenének, és valahogy ebben az országban természetes is mindez, így az is, hogy az óvárosban sétálva, ha beültünk valahová egy sörre, néhány perc elteltével garantáltan felcsendült egy AC/DC-nóta, de a nemzetközi rendőrfelvonuláson résztvevők és kabalaállataik számára is totál magától értetődő volt, hogy a kánikula ellenére már délelőtt feketében masírozó rajongókkal fotózkodjanak. Az egész napnak volt egyfajta békés népünnepély hangulata, ami természetesen csak fokozódott, ahogy közeledett az este.

A koncert helyszínéül az a Nemzeti Stadion szolgált, amelyet 2012-ben, a lengyel-ukrán közös rendezésű foci EB-re húztak fel, és amelynek zárható teteje legelső ránézésre áldásnak tűnt. Merthogy este hat körül igen komoly felhőszakadás zúdult a városra, amely körülbelül egy óra alatt áztató esővé szelídült. Mivel nem feltétlenül szerettem volna ilyen körülmények között nézni a bulit, kifejezetten örültem, mikor a helyszínre érve láttam, hogy a stadion tetejét becsukták, így megmenekülünk az elázástól. Később azonban kiderült, hogy mégsem volt feltétlenül szerencsés ez a megoldás.

Annak ellenére, hogy a stadionba való beléptetés flottul és gyakorlatilag fennakadásoktól mentesen történt, úgy tűnt, odabent már nincsenek maximálisan felkészülve a közel teltházat jelentő embertömegre (a koncert előtt még lehetett jegyet kapni) és a publikum igényeire. Bár számos söröspult akadt, azokban mindössze egy-egy, vélhetően diákmunkás dolgozott, azaz csapolta a sört, kérdezte, hogy málnával kérem-e, netán anélkül, adott felvilágosítást és számolt el, kassza híján övtáskából. Mindezt pedig végtelenül lassan, ami azt eredményezte, hogy mire végre megszereztem első (és így egyben utolsó) sörömet, az előzenekar Vintage Trouble háromnegyed órás műsora gyakorlatilag véget is ért. Bár utolsó pár daluk alapján a fizimiskára és zenéjüket tekintve is bokáig az '50-es és '60-as évek amerikai blues/rock zenéiben gázoló csapat kifejezetten érdekesnek tűnt, túlzottan mégsem bántam, hogy nem álltam végig műsorukat, az est egyetlen rákfenéje ugyanis őket sújtotta igazán. Tekintve, hogy a stadion teteje bezárult, olyan volt, mintha egy gigászi konzervdobozban lennénk, és bár egy focimeccs esetében ideális az ide-oda verődő hangorkán, rockkoncert esetében a folyamatos visszhang borzasztóan megnehezíti a keverős dolgát. Ennek tükrében már sejtheted, hogy a főattrakció soundja sem volt tökéletes, a Vintage Trouble pedig konkrétan az élvezhetőség határán egyensúlyozott. Zenéjük nagyon hangulatos, és biztos remekül működik egy kis klubban, de ezúttal a körülmények áldozatává váltak.

Az AC/DC legénysége a kiírt programnak tökéletesen eleget téve a 21.00-kor pontban startoló látványos intro (a Holdra lépő amerikai űrhajósok egy izzó AC/DC-krátert találnak, majd az ebből kitörő tűzlabda becsapódik a Földbe) végén hallható visszaszámlálás zérójakor érkezett a színpadra a Rock Or Busttal, a stadion pedig azonnal felrobbant. A közönség már a koncert kezdete előtt remekül elszórakoztatta magát, de a visszaszámlálás lejártakor kitörő tűzijátékot már tényleg mindenki teli torokból üvöltötte végig. A show persze nem csak a piró és az intró miatt volt látványos, hiszen a színpadkép Angus emblematikus ördögszarvait formázta, a közönség közé is részben benyúló, emelhető pódium két oldalára hatalmas kivetítőket is szereltek, mindehhez pedig még a színpad mögé is került egy óriási, félkör alakú fal. Az AC/DC látvány- és marketingszempontból is tutira ment, ugyanis amellett, hogy vagy tízféle pólóból álló merchcsel érkeztek, ezúttal is lehetett villódzó ördögszarvakat venni, és természetesen a fél stadion fején ilyenek villództak, sokat hozzátéve a hangulathoz. Ahhoz a hangulathoz, amely annak ellenére forró és lelkes volt, hogy a hangzás kehessége Angusék fellépésre sem múlt el. Az első 25-30 percben kifejezetten rosszul szóltak: a rettentően visszhangos stadionban a mélyek gyakorlatilag eltűntek, a magasak pedig ide-oda verődve olvadtak össze valami zsizsegő katyvasszá, amivel szemben igencsak erőlködni kellett, hogy az ember Brian Johnsonból is kivegyen valamit.

Ennek ellenére óriási volt a show, hiszen bár az ausztrál istenségek sem fiatalok már, esetükben semmi jelét nem láttam annak a megfáradásnak, ami a voltos Motörheaden egyértelműen érzékelhető volt. A két frontember, Brian és Angus fáradhatatlan volt, utóbbi pedig egy kétórás sztriptízt is előadott, hiszen a kezdetben viselt vörös iskolásszerkó patakzó izzadságfolyam kíséretében a buli végére mindössze egyetlen rövidgatyává olvadt rajta össze. Az AC/DC-t pedig addig érdemes és kell is vinni, amíg Angus így bírja, akarja, tudja csinálni. Az idén már 61. életévét taposó fickó szó szerint eksztázisban gitározta végig a kétórás show-t, az alapprogram záróakkordjaként elővezetett Let There Be Rock végére beiktatott szólójára pedig tényleg nincsenek szavak. Jellegzetes mozgáskultúráját óriási élmény volt végre élőben is látni, és természetesen minden várt és ismert eleme terítékre is került: a görnyedten rohangálás, hal módjára tátott szájjal gitározás és önkívületben hátonpörgés mind-mind zseniális volt. Lehet, hogy technikai szempontból nem ő a legképezettebb gitáros a világon (bár az biztos, hogy a rock'n'rollt senki nem érzi nála jobban), de hogy a leginkább emblematikus, legnagyobb bárdisták között van a helye, az fix. Igazi vezéregyéniség még ma is, aki Brian Johnsontól ezúttal is sokszor átvette a frontemberi szerepet, így legalább a hetven felé közelítő énekes is szusszanhatott párat.

A többiek nyilván csak aláfestő szerepet játszottak kettejük showjában, de ez egyrészt jelentette a zenei alapok (azaz a buli tartóoszlopainak) húzós, feszes interpretálását, másrészt pedig mindig is így volt a banda történetében. Bár Malcolm alakja nélkül nyilván üres volt kicsit a színpad, Stevie Young játéka alapján nem maradt bennem hiányérzet, ahogy a botrányai miatt kiebrudalt Phil Rudd helyére beugrott régi-új arc, Chris Slade vagy a hófehér hajkorona mögött visszafogottan bőgőző, 38 éve alapembernek számító Cliff Williams teljesítménye alapján sem. Igaz ugyan, hogy az AC/DC zenéje nem agysebészet, ilyen döggel azonban senki más nem játssza ezt a muzsikát, ez tény. Arról pedig tán fölösleges is litániákat zengenem, mekkora dalokat hoztak össze ezek az arcok az elmúlt több mint négy évtizedben. Az aktuális Rock Or Bust három tételén és a Black Ice Rock 'N' Roll Trainjén kívül pedig csakis a legnagyobb alapvetések sorjáztak egymás után, méghozzá kapcsolódó színpadképpel és színvilággal, azaz megjelent előttünk a gigászi testméretekkel megáldott Rosie, leereszkedett a hatalmas harang a Hells Bells alatt, és az ágyúk is elsültek a záró For Those About To Rocknál. A You Shook Me All Night Long alatt pedig végig a rajongó csajokat lehetett látni a kivetítőn, akik vették is a lapot, azaz hamar lekerültek a pólók, ezzel a legnagyobb őrjöngést kiváltva az egész koncert alatt.

A húsz számból álló, masszív set annyit jelentett, hogy a zenekar kerek két órát töltött a színpadon, amellyel kapcsolatosan mindössze annyi negatívumot tudnék csak kiemelni a már említett hangzáson kívül, hogy mindeközben eléggé minimálisra vették a közönséggel való kommunikációt. Amellett, hogy Angus folyamatosan tátogott, gesztikulált, integetett, mindössze egyetlen We Salute You Polandre emlékszem Brian Johnsontól, ami messze nem elég. Ennek ellenére életem egyik meghatározó élménye volt, hogy végre élőben is láthattam az AC/DC-t, a mutatott forma alapján pedig egyértelmű, hogy van még bennük kraft bőven. Remélem, nemsokára újra találkozunk!

Fotó: Asia Kubicka / Magazyn Gitarzysta