Shock!

Ha megfigyeltétek, egy ideje stábunk úgy gondolja, minél messzebb van egy koncert, annál jobb, így igyekszünk alaposan behálózni a földgolyót, és meglátogatni néhány érdekes eseményt. Vagyis amikor kiderült, hogy két hétig Stockholmban kell dolgoznom, azonnal azt kezdtem keresgélni, hogy a kötelező múzeumlátogatások mellett milyen koncertek lesznek ekkortájt a városban. Természetesen fülig ért a szám, amikor az első itteni munkanap estéjén egy Slayer-hangversenyre látogathattam el, még akkor is, ha az aznapi otthoni Foo Fighterst ezzel buktam. Amikor rákerestem, hol is lesz a koncert maga, még jobban vigyorogtam, hiszen mi lehet szürreálisabb egy Slayer-koncertnél egy komolyabb vurstli közepén, ahol ♥ sirályok ♥ repkednek? A Gröna Lund Stockholm vidámparkja, aránylag kis helyen, a Google Mapset nézegetve csodálkoztam is: jó, hogy itt lesz, de hol fér el majd annyi ember?

Mivel az itteni munkahelyről úgy negyed óra villamosozással gyorsan a helyszínre lehet jutni, jó korán odaértem, egyrészt ha már ott vagyok, akkor körülnézek, másrészt nem tudtam, mire számítsak, mennyien rohamozzák meg a helyet, nehogy a végén kitegyék a megtelt táblát. A stockholmi nyár úgy tizennégy fokot és tízpercenként változó időjárást jelent, így aznap kábé hatszor kezdett szakadni, aztán kisütött a nap, így csak imádkozni tudtam, hogy a koncert idején ne történjen semmi extra. Szerencsére az utolsó felhőszakadást fedett helyen álltam végig, utána a színpad jobb sarkából induló szivárvány elég kellemes látványával kerestem egy helyet valahol elöl jobb oldalon. Az északi nyarak egyetlen pozitívuma, hogy jó későn megy le a nap, amihez június első hetében egy másik északi országban már volt szerencsém, így már nem volt annyira sokkoló, hogy teljesen nappali világosságban ment végig a koncert.

A másik nagy meglepetést számomra a közönség totálisan vegyes összetétele jelentette, például az, hogy ugyan rettentő távol áll az ízlésemtől, de a svédek nem viccelnek, fullban nyomják a metalt külsőleg, a fiataloktól kezdve az idősebb generációig, mindenki. Ami otthon kirívó és szélsőség, itt teljesen hétköznapi és átlagos. Az is érdekes volt, hogy az apuka és kisfia kombótól kezdve valahogy sokkal nagyobb számban volt jelen a Slayer-generáció, értsd: végre nem éreztem magam öregnek egy koncerten, inkább fura volt, hogy mennyi nálam JÓVAL idősebb rajongó jött el, ráadául sok nő (a srácok kedvéért: MILF). Valahogy ezen a tájékon láthatóan nem kell kínosan magyarázkodni ötven körül/felett sem, ha ilyen durvább dolgokat hallgat valaki (még mindig). Ráadásul a helyi biztonsági erők is pont úgy néztek ki, mintha valami menőbb rockzenekarból jöttek volna ide.

Számtalan Slayer-koncertet láttunk már, és írtunk is róluk, így akkor is képben lehetsz, mit kapsz, ha soha nem láttad még őket. A Slayer nem a meglepetések zenekara, tehát pontosan tudható, hogy az a kevés átvezető szöveg mi lesz és mikor érkezik Tom Arayától, vagy hogy Kerry King még a mostani turnézáró koncerten is pont ugyanolyan mániákusan gitározik és headbangel, mint akármikor máskor. Paul Bostaph ugyan néha kicsit túlgyorsulta a tempót, de más nem illene ide, ha már az eredeti taggal sosem lesznek újra együtt, Gary Holtról meg lassacskán bizton elmondhatjuk, hogy az ő emblematikus és védjegyszerű headbangelése is a Slayer örökös részévé vált. A koncert az AC/DC Thunderstruckjával indult, aztán a dal közepe felé lekeverték, és jött a rendes intró (nem tudom, hogy ez helyi vicc volt, vagy a turnézárás része), aztán belehasítottak a Repentlessbe. Hangzás terén nem tudtam, mire számítsak, de az otthoni feleslegesen túlhangosított koncertek után ide is füldugóval készültem, de nem volt szükség rá: igazából, ha úgy vesszük, még halknak is éreztem az otthon megszokottak után.

A setlisten sem szoktak túl sokat variálni, de ezek a körök még az utolsó lemezt promotálják (hozzáteszem, teljesen jogosan), ezért több dalt hallhattunk onnan, a három brutális klipes dalon kívül a Take Controlt, ami tavaly, a VOLT-on nem került elő, én meg kimondottan örültem neki: nagyon vidám és egyben energikus dalocska élőben, a csipegetős része meg ellenállhatatlan. A Repentlesst az utóbbi hetekben úgyis agyonhallgattam, és újfent megállapítottam, hogy mennyire erős és megunhatatlan, esetleg a Vicest is felvehetnék a programba valamikor... Sokszor hangoztattam azt is, hogy valamiért boldogsághormonokat termel (számomra) a Slayer zenéje, élőben ez nyilván fokozottan igaz, meg erre mindig rátesz pár lapáttal Araya szokásos kedvesen körülnézős, vigyorgós formája. Persze mindez még vidámabb lett attól, hogy a háttérben, előtérben, oldalt még pörögtek, forogtak a hinták, szabadesős, istentudjamilyen szerkezetek. Tavaly valamiért nem jött át nekem a Slayer-érzés, most ez teljes mértékben megvolt, és Bostaph is feelingesebben játszott, mint Sopronban. Gary Holt is remek, és én ugyan imádom Kerry King nem szokványos szólóit, de Holt más liga, ellenben sokkal jobb lenne, ha a Seasons In The Abyss szólórészét tűpontosan úgy játszaná, ahogy Hannemann megálmodta. Ez a dallam annyira beleivódott mindenki fülébe, hogy szentségtörésnek tűnik ott bármi mást hallani.

A szokásos kötelező dalok természetesen elhangzottak (Mandatory Suicide, War Ensemble, Dead Skin Mask, Hell Awaits satöbbi), a kevésbé túljátszottak közül pedig megint nyomták a Fight Till Death-t.A turnézárás „különlegessége" csupán annyi volt, hogy a ráadás előtt nem tartottak szünetet, tehát egyben játszották el az est húsz dalát (talán már gondolatban mentek hazafelé), a végén a szokásos Raining Blood / Angel Of Death kombóval (köztük egy Chemical Warfare-rel). Kimondottan ajándék volt számomra ez az este és ez a lehetőség, gondolom, nem kell sokszor elmondanom, hogy akármikor akármennyiszer meg tudnám őket nézni újra, és lehetőségeim szerint fogom is. Az meg már tényleg csak hab volt a tortán, ahogy tíz óra utáni naplementét csodálva „haza"hajókáztam.

(U.i: pár nap múlva Elton John ugyanitt... Erősen gondolkodom, hogy megnézzem őt is...)