Shock!

Valentin Szilvia: Ha érezted valaha egy Slayer-riff hallatán, hogy áramlani kezd a testedben az energia, és tiszta libabőr leszel, akkor pontosan tudod, miről beszélek, ha azt mondom, a Slayer 2015-ös lemeze jó. Sőt, csodálatos. Irtózatos nagy feladat hárult a két megmaradt tagra, hogy továbbvigyék a Slayer-örökséget, hogy friss, a koncertprogramban majd stabilan helyet kapó dalokat készítsenek. A Repentless Kerry Kingé, akárhogy is nézzük, és ez a kopasz csávó döbbenetesen összekapta magát, erején felül teljesített, belerakta a lemezbe az egész életét, és ha ezt nem érzed, akkor soha nem szeretted a Slayert.

A címadó természetesen egy nagy jobbegyenes, tufa tikatikával, akkora pofon ez minden fanyalgónak, amilyet csak Danny Trejo tud adni egy szeretnivaló, zsé-kategóriás trash movie-ban. De nem csak a sebességen van a hangsúly, jön később pár lassabb, középtempósabb riff, dallamosabb (!!!) kimondottan baljós hangulatú téma, és itt a lényeg: King TÉNYLEG igyekezett kibújni a bőréből, és Jeff Hanmeman szellemét megidézni, amiért szeretnék is egy nagy cuppanós puszit nyomni arra a rusnya kopasz feje búbjára. Az egyre inkább hajléktalan Télapó-külsőt öltő Tom Araya persze csupán a szokásos módon kiabál, de mi mást is csinálna? Becsületesen odarakta magát, ahogy bármikor máskor szokta. Gary Holt pedig a lehető legintelligensebb módon kezeli a saját helyzetét, helyét a zenekarban, tolakodás nélkül hozta a saját szólóit, nem akart ő sem több lenni, vagy más lenni, de erről már a koncerteken is meggyőződhettünk. Nem bánom, hogy nem folyt bele a dalszerzésbe, és ki tudja, mit hoz a jövő, de egyelőre úgy vélem, maradjanak az ötletei az Exodusban, azoknak ott a helyük.

Szinte megállás nélkül hallgatom a lemezt, mióta hozzáférhető, és (egyelőre) ott tartok, hogy a Repentlesst, a Vicest, a Chasing Death-t és a Piano Wire-t mindenképpen szeretném élőben is hallani majd egyszer. Utóbbit főleg azért, mivel Jeff Hanneman utolsó ötlete, amit hallhatunk, és itt például Tom Araya is igyekszik dallamosabban, „régimódibban" kiabálni. Nyilván nem ez Hanneman élete fő műve, de búcsúzzunk mi is úgy, ahogy Araya a dal végén: Never surrender! (És ezt csak így zárójelben: a Piano Wire-ig konkrétan hibátlan az album.) Ha lehet habot rakni egy ilyen tortára, az ízlésesen brutális borítón kívül a hangzás érdemel óriási tapsot, bizsergetően gyönyörű a sound, Paul Bostaph dobjai különösen nagyszerűen sikerültek. Akit amúgy megkövetek, mert ugyan számomra mindig Dave Lombardo marad „A Slayer Dobosa" (nemrég látott koncertje alapján teljesen meg vagyok győződve róla, hogy a Slayer mágiájának nagy részét mindig ő hozta), de főhajtást érdemel Bostaph teljesítménye is, egyszerűen kurva jókat dobol, na.

Az utolsóként helyet kapó Pride In Prejudice zárása sem lehetne frappánsabb a zenekartól, az utolsó elnyújtott riff után vinnyogtatnak néhány hangot, koncerten meg majd utána jöhet a Raining Blood. The show must go on... (9)

Draveczki-Ury Ádám: Többször is vitáztam már kommentelőkkel arról – legutóbb az új Bullet For My Valentine kapcsán –, vajon helytálló-e kiragadni egy lemezt a saját kontextusából, és alkotható-e teljes kép akármilyen alkotásról anélkül, hogy megvizsgálnánk az elkészítéséhez vezető utat, körülményeket. Alapból is a nemleges válasz híve vagyok, az új Slayernél meg pláne, de a Repentless esetében épp akkor látszik a legjobban, hogy a lemezzel a világon semmi gond nincs, ha kísérletet teszünk „a kizárólag a dolgot önmagát nézzük" megközelítésre.

A Slayer 1990-nel bezárólag egyetlen gyengébb albumot sem készített, ebben többnyire nincs vita, bár nyilván mindenkinek más a favoritja az első érából. A banda később is hű maradt a hírnevéhez, de én három csoportba sorolom az azóta kiadott anyagaikat. Egyfelől adott két mestermű, amely ismét csúcsformában mutatta a thrash műfaj valaha létezett legjobb zenekarát (a 2001-es God Hates Us All modernebb módon, a 2009-es World Painted Blood hagyományőrzőbb formában tette ezt), volt ezek mellett egy kísérletezősebb, nem minden ízében perfekt, de kifejezetten izgalmas albumuk (az 1998-as Diabolus In Musica), és készült két igen erős, de alapjáratos, mindenféle extrától mentes Slayer-mű is (az 1994-es Divine Intervention és a 2006-os Christ Illusion). A Repentless egyértelműen az utóbbi kettő mellé sorolandó az életműben: Slayer, és kész. Méghozzá olyannyira, hogy ha valami bizarr kísérlettel lehetséges lenne mondjuk kicserélni ezt az anyagot a 2006-ossal, és a tábor a készítés körülményeinek ismerete nélkül hallgatná meg, szerintem a kutya sem mondana rá olyan baromságokat, hogy a bandánál elfogyott a puskapor, eladták magukat, régen minden jobb volt, és oszoljon a félszléjer.

A lemezt egyetlen, Jeff hagyatékából megmaradt dal kivételével egymagában jegyző Kerry King kihozta magából a lehetséges legtöbbet a Repentlessen. Az itt hallható tizenegy szám (plusz intró) alapján teljesen egyértelmű, hogy a kopasz tisztában volt a felelősség súlyával, és jól át is ment a vizsgán. És ugyan előzetesen arra lehetett számítani, hogy az új lemezről teljesen hiányoznak majd azok a borultabb, hangulatosabb témák, amelyeknek elsősorban Jeff volt a letéteményese, és többek között a legutóbbi anyagon is akkorát dobtak, még ez sincs így: a Kingre jellemző old school szögelések (Repentless, Atrocity Vendor, You Against You), mélyebbre hangolt zúzdák (Vices, Cast The First Stone, Chasing Death, Pride In Prejudice), netán a kettő vegyítése (Take Control, Implode) mellett szereplő When The Stillness Comes akár Jefftől is jöhetett volna. (Mondhatnánk, ha nem tudnánk, hogy egyébként Kerrytől sem állnak távol az efféle borulatok, halld például régebbről a Geminit vagy a Seven Facest.) A Jeff-féle Piano Wire pedig természetesen pont olyan védjegyszerűen disszonáns, nyomasztó, de egyszerre roppant agresszív téma, amilyeneket annak idején megszoktunk a két éve halott gitárostól. Nálam talán a Vices és a Pride In Prejudice a két kedvenc, de igazából inkább egységesen erős az egész lemez, mintsem nagyon kiugró egyéni darabokban gazdag. Ez a vonás egyébként szintén a Divine / Christ párhuzamot erősíti.

Ha mindez nem lenne az elég, az album elképesztően jól szól (oké, Terry Date, hogy szólna...), még akár azt is megkockáztatom, hogy a '90-ig készített anyagok óta egyetlen lemezük sem döngött ennyire szépen és egyszerre bivaly módon. Paul Bostaph nem Lombardo, de neki is jellegzetes stílusa van, én a játékát is nagyon szeretem, ember legyen a talpán, aki bárhol is fogást talál rajta. Gary Holt ízes szólói pedig új színeket hoztak a Slayer palettájára King szokásos idegbeteg gerjesztései, tremológyilkolásai mellé.

Összességében tehát a Slayer akkor is simán hozta a tőle elvárható színvonalat, ha szigorúan csak a zenét nézzük, amennyiben pedig az utóbbi évek történéseit is tekintetbe vesszük, akkor azt kell mondanom: karrierjük jelenlegi pontján aligha csinálhattak volna ennél jobb anyagot. Nem készült újabb mestermunka a műhelyben, de ha legközelebb már Gary is belefolyik a dalszerzésbe, akár még erre is jó esélyt látok. A pontszám legyen egy objektív erősnyolcas, ám azt azért hozzáteszem, hogy ugyanúgy széthallgatom majd ezt a lemezt is, mint akármelyik előzőt. (8)

Kiss Gábor: Úgy vártam a Repentless megjelenését, mint a Messiást! Amellett, hogy a Slayer lassan két évtizede az abszolút kedvenc zenekarom (vagy hogy stílszerű legyek, az über alles), sosem volt még annyira kétséges, lesz-e folytatása a történetüknek, mint az elmúlt években, így amikor kiderült, hogy jön az új nagylemez, alig bírtam kivárni az érkezését. Jeff Hanneman halála persze nyilvánvalóan iszonyatos tragédia, nemcsak emberi oldalról nézve, de zenei szempontokat tekintve is, a Repentless érkezésének híre kapcsán pedig joggal merülhetett fel mindenkiben a kérdés, milyen lesz egy olyan Slayer-lemez, amely nélkülözi a Hanneman-szerzemények sajátos dallam- és hangulatvilágát. Nos, miután az elmúlt napokban vagy húszszor meghallgattam a friss szerzeményeket, kétségtelenül megállapítottam, hogy hiányzik ugyan Jeff, de eközben világos: Kerry King mindent elkövetett annak érdekében, hogy a rajongók így is maximálisan elégedettek lehessenek. A korongon ugyanis annak ellenére is akadnak hannemanizmusok, hogy a Piano Wire-t leszámítva teljes egészében King írta. Irányvonalát tekintve pedig számomra egyértelműen a Dave Lombardo visszatérését követően készült két nagylemez folytatása ez némi Divine Intervention-ízzel megspékelve, ami már önmagában is elég izgalmasan hangzik.

A '94-es – sokak által a csapat leggyengébbjének tartott, szerintem azonban kiváló – nagylemez párhuzama már csak Paul Bostaph személye miatt is adja magát, ráadásul az is egy King által dominált anyag volt, így a hasonlóság sem véletlen. Számomra a csúcspontokat is a lassabb, Divine-hangulatú tételek jelentik, de természetesen Kerry tipikus egyenes vonalú, gyors darái is működnek, és bár néhol kifejezetten erősen érezni, hogy merítettek saját korábbi munkásságukból, engem ez a kis önismétlés cseppet sem zavar. Érdemes megemlíteni még, hogy Gary Holt szólói is kifejezetten sokat tesznek hozzá a lemezhez, ahogy Paul Bostaph teljesítménye is. Annak ellenére, hogy játéka Lombardóétól meglehetősen eltérő karakterű, tökéletesen passzol a Slayerbe, és a Repentlessen tényleg nagyon komoly dolgokat üt.

Összességében a tizenegyedik lemez pontosan az, amit a Slayertől 2015-ben vártam: kőkemény és határozott bizonyíték arra, hogy az elszenvedett veszteségek ellenére még mindig magabiztosan tanyáznak a thrash metal világának csúcsán. A pontszám nem is kérdés. (10)

Koroknai Balázs: Úgy veszem észre, az aktuális divat szerinti okoskodás leginkább az albumon szereplő dalok ignorálásával kívánja minősíteni a jelenkori Slayert. Mintha a Repentlesst mindenekelőtt bizonyos zenészek jelen-nem-léte határozná meg – mindenki tudja, hogy kikről beszélünk. A fél-Slayerről alkotott, szánalmasan leegyszerűsítő nézet mára akaratlanul is minden érintett agyába befészkelte magát, ez ellen aligha lehet mit tenni. Márpedig az efféle hendikep egy hat éve hivatalos sorlemez nélkül tengődő, önkéntesen vállalt „szótlanságba" burkolózó zenekar esetében éppen elegendőnek szokott bizonyulni a tehetetlenül végigasszisztált földbeálláshoz. Szerencsére ha létezik alakulat, amely ebből a vesztes helyzetből is okvetlenül győztesként állhat fel, az éppen a Slayer.

A Slayer, vagyis a magát tökéletesen tartósított Kerry King személyesen, a többes szám aligha indokolt. Az ő dalszerzői kvalitásain áll vagy bukik ez a történet, a többi csak a máz. Ez a tizenegy plusz egy tétel pedig azt igazolja számomra, hogy a csatabárd letételére jelenleg még semmi ok. Mert jellemezhetné a Repentlesst éppen a Hanneman-témák hiánya is, de ez nem csak amiatt nincs így, mert egy dalban még az elhunyt gitáros is társszerzőséget vállalt. Dave Lombardo távolléte már közel sem ennyire objektív kategória, engem mégis megnyugtat az a tudat, hogy Paul Bostaph kezében ott van minden, ami a jelenkori Slayer prezentálásához szükségeltetik, ráadásul visszafogott jelenléte és ízlésesen virtuóz megoldásai számomra jóval szimpatikusabbá is teszik a játékát. King és Tom Araya pedig hozzák mindazt az energiát és attitűdöt, amitől az Ölő életre kel, és a kör itt be is zárul.

A Repentless éppúgy nem száz százalékos, ahogy az újkori éra egyetlen alkotása sem az, de a gyönyörű természetességgel, eszelős döggel megszólaló album így is kétely nélkül megérdemel minden dicséretet. (9)

Oravecz Zoltán: Azt hiszem, a Slayerrel kapcsolatban kétféle rajongói hozzáállás létezik: van az elvakult, minden józan ítélőképességet nélkülöző, vallási fanatikussággal egyenértékű reakció, és van a visszafogottabb, a „jó, persze, fontos banda, a zene se rossz, de elég ebből huszonnyolc perc" fajta attitűd. Én mindig is a második dobozba tartoztam. Nem Tom Arayáék zenéjére öltem le az első kiskutyámat, és a jobb mellbimbóm köré sem karistoltam fel egy második világháborús VZ24-es cseh bajonettel a zenekar nevét. Oda mást véstem. Ugyanakkor a Reign In Bloodot máig a legjobb Slayer-műnek tartom, főleg, mivel rövid és velős. Sőt, nekem még a Christ Illusion is bejött, szóval kíváncsi voltam a Repentlessre is.

A stábban több megveszekedett slayeres is ténykedik, s talán ennek is köszönhető, hogy amikor bedobtam az „oszoljanak fel" rigmust a Slayerrel kapcsolatban, nem találtam igazi lelki társakra. Most, hogy már többször is végigpörgettem a Repentlesst, úgy érzem, finomítanom kell a véleményemen: ne oszoljanak fel, de új lemezt is felesleges készíteniük. Jeff Hanneman halála nyilván érvágás volt, de azért hallhatóan maradt még vér bőven azokban a thrash-erekben, még ha igencsak meg is fáradt az a vér. Gary Holtot én már az Exodusszal is inkább csak egy közepesnél valamivel érdekesebb gitárosnak tartottam, itt sem igen venni észre őt, Dave Lombardót viszont hiányolom, Paul Bostaph játéka hozzá képest igen sablonos és kiszámítható. Az előző lemezen például nagyjából a havannai születésű ütős dobolása emelte átlagosnál némileg feljebb az összképet.

Mint említettem, minimum féltucatszor hallgattam már végig a Repentlesst, és bizony, nagyon úgy tűnik, hogy Kerry Kingéknek sikerült elkészíteniük a World Painted Blood 2-t, ami nálam annyit jelent, hogy még hetedszerre is hagyom lefutni az albumot, aztán irány a kijárat, és többé tán vissza se nézek. Ez persze erősen, mit erősen, ultrakill-szinten szubjektív vélemény, mint ahogy minden kritika, sőt, mint ahogy a „fontos" meg a „klasszikus" jelzők dobálgatása is. Ugyanakkor eléggé egyértelmű, hogy a Repentless sem válik jelentős lemezzé soha, inkább csak egy újabb korong lesz a sorban. (7)

Pálinkás Vince: Trollkodás ide vagy oda, a normális olvasók között is szép számmal akadhatnak olyanok, akik szerint a Slayernek – ha a Lombardo-cirkusz miatt még esetleg nem is, de – Jeff Hannemann halála után fel kellett volna oszlania. És ilyenkor tényleg teljesen felesleges a Metallica – Cliff Burton vagy AC/DC – Bon Scott satöbbi kártyákat kijátszani, egyszerűen csak gondoljon bele mindenki: hány ember megélhetését is biztosítja a Slayer-gépezet? Még véletlenül sem csak a négy zenészét és családjukét, hanem – bár organogramot sose láttam – nyugodtan tippelhetünk akár százas nagyságrendre is, nem beszélve az elhunyt zenésztárs örököseiről. Innentől kezdve pedig tényleg nincs miről beszélni. Persze nyilván fogynának a merch-cuccok, a régi lemezek meg a borok akkor is, ha a zenekar nem működne vagy ha csak valami ráutaló néven régi nótákkal turnézna, de tegye szívére a kezét mindenki: a Repentless talán nem száz százalékosan Slayer? Elfogadom, hogy valakinek nem tetszik, mert ez alapvetően szubjektív dolog, de egy egészségtől kicsattanó Jeff-fel sem készült volna gyökeresen más anyag. Amúgy meg az utolsó két lemez is kapott hideget-meleget, pedig akkor még ereje teljében volt ő is... A nagy bandáknál ez már csak így van, például magam sem kedvelem különösebben a Christ Illusiont, a World Painted Bloodot viszont annál inkább, és erről lemezenként lehet éjt nappallá téve vitatkozni.

Ami most a leginkább szembetűnő, az valamiféle friss energia, fiatalos lendület, amely részben nyilván a bizonyítási vágynak is köszönhető, és persze nem kizárt, hogy tudat alatt valahol az is munkálkodott a csapatban, hogy Jeffhez méltó zene szülessen. Az eltávozott kolléga utolsó témájából, a Piano Wire-ből is kihozták a legtöbbet, és amennyire a szűk stílusbeli keretek ezt lehetővé tették, változatosságra törekedtek. Sokan szokatlannak találták az intrót, ami nekem elsőre nagyon bejött, és bár utána megcsapott az „ugyanolyan, mint mindig"-érzés szele, ez pár hallgatás után elillant, évvégére pedig garantáltan dobogóközeli státuszba emelkedik az anyag, köszönhetően az olyan remekbe szabott zúzdáknak, mint a címadó tétel, a Take Control, a When The Stillness Comes (amely minden idők egyik legjobb Slayer-dalának, a Gemininek a kisöccse is lehetne), a You Against You vagy a már említett Piano Wire – és ezek csak a személyes kedveceim. Hiszen a teljes lemez úgyis mindig végigmegy, akár egymás után kétszer is, már csak az ideális játékidő és a szokásos addiktív töltet miatt is. Gary Holtnak ez persze nyilván tényleg nem más, mint egy megtisztelő session-munka, és ez jól is van így: jelenléte erősíti az összhatást (remek játék a szólókat figyelni, hogy akkor itt most épp ki játszik), most már nem csak élőben, de stúdióban is fontos pillére a zenekarnak, a saját témáit meg hagyja csak meg az Exodusnak. Nem mintha tudnék választani a Blood In, Blood Out és a Repentless között, még szerencse, hogy nem idén jelent meg mindkettő...

Aki tehát felolszlásért hőbörög, legközelebb számoljon el magában tízig, és örüljön inkább annak, hogy Dave Lombardo is megtalálta a helyét, hiszen akárhogy is nézzük, ő itt valószínűleg sohasem érezte igazán otthon magát – talán lehet, hogy nála is afféle Gary Holt-státuszt kellett volna állandósítani. Persze ezek már humánpolitikai kérdések, üvöltsük inkább világgá, hogy „we will take control – of this disaster called society". (9)

Polgár Tamás: Meghallgattam két lemezt egymás után. Lamb Of God – VII: Sturm Und Drang: 10/10. Slayer – Repentless: 7/10. (7)

Révész Béla: Bűnbánóan bevallom, egyike voltam a szerkesztőség azon lázadóinak, akik ha nem is kérték ki maguknak a zenekar létjogosultságát Dave Lombardo elfüstölése és Jeff Hanneman halála után, de bőszen hangoztatták az „ez már nem a Slayer, így nincs sok értelme" zagyvaságot. Ezúton kérek elnézést hittel teli kollégáimtól és Kerry Kingéktől, akik mondjuk ezt pont leszarnák, de a lelkifurdalás megköveteli a gesztust. Mert a Repentless képében egy óriási kinyújtott középső ujj döfődött az arcomba, fülembe, és ezer mák, hogy a többi testnyílásom megúszta a büdös nagy fákoffot.

Az új album letaglózóan erős. Megy persze a kommentfika oda-vissza (személyes kedvencem a házi trolljaink által szállított „pénzéhes vén gecik" definíció), ám a helyzet az, hogy –morbid hasonlattal élve – Kingék a sír széléről hozták vissza a Slayert, és ha már így döntöttek, brutálisan csattanós választ adtak a fanyalgóknak. Annak idején (és a mai napig) az egyik legjobb Slayer-anyagnak tartottam a World Painted Bloodot, nem az életmű tükrében, hanem az adott szituációhoz viszonyítva. A Repentless számomra utóbbi egyenes folytatása, de annál talán még átgondoltabb, kidolgozottabb, mívesebb. Igen, valóban hiányoznak a Hanneman-féle elborulások, ám az első óriási respekt éppen annak szól, hogy nem próbálták meg kétségbeesetten betömni a hiányzó lyukat. King egy másik utat választott, s nem szentségtörés kimondani, hogy helyesen döntött. Gary Holt sem akar Jeff 2 lenni, az a játékstílus azonban, amit ő képvisel, a saját keretein belül hangyafasznyival sem rosszabb elődje munkájánál. Mindössze más. És így van ez rendjén. Mint ahogyan Paul Bostaph is a Slayer szerves részévé vált, és lehet vekengeni Lombardo (elismert) zsenialitásán, morcogni a hiánya miatt, de Bostaph ötletes megoldásaiba és precíz agressziójába, tökéletes beilleszkedésébe felesleges belekötni.

Nem hinném, hogy a Slayer esetében a higgadt tudatosság lenne a megfelelő kifejezés, mégsem tudom jobban megfogalmazni azt, amit a Repentless hallgatása közben érzek. Olyan szerkesztettség uralja az albumot, és azon belül minden egyes nótát, ami tökéletesen ellentmond a megjelenést megelőző elvárásoknak. Mintha a World Painted Blood testvérét hallanánk, de még annál is komolyabb, feketébb, higgadtabb, kidolgozottan agresszívebb. Nem látom értelmét és nem is fogom szétcincálni az albumot nótákra, azokon belüli kierőszakolt elemzésekre. Masszív, egyben értelmezendő anyagról beszélünk, amely koherens egészként állja meg a helyét, nem pedig kiragadott részletek miatt. Nehéz külön kiemelni bármit is, pedig az sem állítható, hogy csúcsegyenletes a színvonal. Mégis kerek egészként értelmezhető az album, nem is nagyon tudnék kedvencet kiemelni, bár a Take Control, a Vices és Piano Wire azonnal beette magát a fülembe.

Lehet még visítozni az új album kapcsán, felemlegetni King „lelketlen" sómásztgóonozását, de teljesen felesleges. Ha valahol megmutatkozik a zeneipar profizmusa, amely egyben még hitelességgel is párosul, akkor a Slayer jelenlegi anyaga tanári példája annak. A Repentless nem azért mérföldkő, mert akkora újításokat tartalmazna, vagy olyan extrémen más irányba csavarta volna a zenekart, amely mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Egyszerűen csak azért, mert megmutatta: van élet a halál után. Hisztériázás nélkül is. Soha nem lesz már ugyanolyan, de halkan tegyük fel a kérdést magunknak: miért is kellene annak lennie? (8)