Shock!

Dave Lombardóról elég sok mindent olvastunk-írtunk az elmúlt két évben, mióta ismét kikerült a Slayerből, így ezt most nem is nagyon vesézgetném a kelleténél jobban, ugyanakkor nem tagadom, a Philm első magyarországi koncertje némiképp árnyalta bennem a történtekről kialakult képet. Ami ettől még természetesen továbbra sem lett fekete-fehér, nyilvánvalóan mindkét félnek bőven van sara és igaza egy ilyen helyzetben (mint ahogy ugye egy párkapcsolatban sem lehet soha csak az egyik hibája a szakítás), viszont a Slayer tagjai által az évtizedek során indirekt módon többször is pénzéhesnek titulált dobos esetében aligha kérdőjelezhető meg: a mai napig szívvel-lélekkel teszi a dolgát – amiben történetesen a mai napig ő a legjobb a saját stílusában.

A Watch My Dyingot annak idején nagyon sokszor láttam élőben, de közben kimaradt jó néhány év, amelynek során töredelmesen bevallom, szinte egyáltalán nem is követtem Veres Gáborékat, így valamelyest mellbevágott, mennyire más összhatást kelt ma a zenekar, mint a korai időszakban. Finoman szólva is sokkal kevésbé pszichopata, jóval könnyebben befogadható ez a mai WMD, mint ami az én emlékeimben élt, de ez cseppet sem baj – főleg, hogy noha kényszerűségből mindösszesen egy gitárral álltak ki, a beugró Kovács „Metálgitáros" Attila pedig ezúttal basszuson nyomult, a banda azért rokonszenvesen hozta magát, bár távolról sem ez volt életük koncertje.

Nem láttam az egész műsort, csak az utolsó három-négy számot, de ezek alapján egyértelműnek tűnt, hogy pótolnom kell a mulasztásaimat velük kapcsolatban. Ráadásul elég jól is passzoltak a stílusilag bekategorizálhatatlan főattrakció elé. De azt azért hozzáteszem, hogy a bandával nálam szorosabb viszonyt ápoló ismerősök köréből hallottam kifejezetten lesújtó véleményt is, vagyis most akkor mindenki okoskodja ki magának, hogy milyenek is voltak.

Dave Lombardo a kedvenc dobosom. Pontosabban nemcsak nekem, hanem a szerkesztőségnek is Dave Lombardo a kedvenc dobosa, és ez aligha fog már változni a jövőben. Főleg, hogy a Philm hajós bemutatkozása épphogy megerősített mindabban, amit eddig gondoltam a Slayer ikonikus ex-ütőséről: óriási tévedésben van, aki szerint az idén már ötvenedik születésnapját megünnepelt kubai kizárólag arra képes, hogy embertelen gyorsasággal tapossa a pedálokat, és pont a Lombardo-kultusz, sőt, Lombardo-JELENSÉG lényegét nem érti, aki leírja őt ennyivel. Dave Lombardo ugyanis nem kizárólag a mai értelemben vett extrém metal dobolás tulajdonképpeni atyja, alfája és omegája a mai napig, pontosabban nem csak ennyi: Dave Lombardo született dobos, akit egyszerűen arra teremtettek, hogy doboljon, ez a küldetése, a hivatása, a karmája, a mittudoménmije, garantáltan ezzel kel és fekszik, és szerintem ha rajta múlna, alapvetően nem is nagyon csinálna semmi mást a világon, csak dobolna.

Itt utalnék vissza a bevezetőben írtakra: biztos vagyok benne, hogy egy ilyen szó szerint vett mániákus, megállíthatatlanul pörgő figurával baromi nehéz lehet kijönni, főleg, ha a mérleg másik serpenyőjében olyan, köztudottan visszahúzódó arcok lennének hivatottak kiegyensúlyozni mindezt, mint Tom Araya, Kerry King vagy a néhai Jeff Hanneman. Ugyanakkor hiába bukott el a slayeres történet az anyagiakon (mondhatjuk, megint, hiszen részben Dave mindkét korábbi távozásában szerepet játszottak a pénzügyek), Lombardo valószínűleg akkor is ugyanilyen fanatikusan, sőt, rituálisan dobolna, ha amúgy a híd alatt kellene meghúznia magát, csak legfeljebb nem Tama cuccon, hanem pizzásdobozokon meg farostlemezeken nyomatná a legendás pörgetéseket. Ahogy a végig mellbevágóan súlyos buli utáni dedikálás közben elnéztem, szerintem még utána is lazán lejátszott volna még másfél-két órát csak úgy, levezetés gyanánt, pusztán, mert ez az élete.

És hogy milyen is volt maga a koncert? Elementáris erejű, ami – mint kitalálhatod – 90 százalékban neki volt köszönhető. Mert ugyan maga a Philm is kifejezetten izgalmas projekt, amely a formátlanabb Harmonic debüt után a tavalyi Fire From The Evening Sunon tényleg megmutatta, mitől is különlegesek, viszont a trió egyértelműen Lombardóra épül, és ez élőben sokkal hangsúlyosabban domborodott ki, mint a stúdiófelvételeken. Pedig a másik két figura is marha jól keni ám: Pancho Tomaselli basszer ízes, ujjal pengetett futamai éppúgy nélkülözhetetlen elemei a punk/hardcore-, funk-, alternatív-, jazz- és ki tudja még, milyen elemeket vegyítő, bekategorizálhatatlan hangzásképnek, mint Gerry Nestler minimalista, ám roppant érdekes, hangulatos gitárszínezései, disszonáns, megnyomorított témái. De itt bizony végig minden szem Lombardóra szegeződött, és nem csak azért, mert az ő cuccát állították ki legelöl középre, ahol alapesetben az énekes helye szokott lenni a színpadokon.

Ha ugyanis azt mondom, hogy Dave elképesztő volt, azzal még semmit sem mondok el arról, micsoda orkánerővel pusztított a cuccon. És ismétlem: a faszi nagysága távolról sem abban áll, hogy megálmodta az Angel Of Death legendás dobkiállását, ami annak idején metaldobosok hadseregeit ültette le a cucc mellé, hanem sokkal inkább abban a saját stílusban, kizárólag rá jellemző, ízes és egyéni játékban, amit nem lehet sem tanulni, sem tanítani. Ha Lombardo ráüt egyet a pergőre, abból egyből tudod, hogy Lombardót hallod. Ha pedig pörget egyet, jó eséllyel még az is felismeri, aki legfeljebb egy-két Slayer-számot hallott tőle életében. Mindehhez pedig egy olyan folyamatosan változó, kiszámíthatatlan, állandó variálásokkal teli, de mindvégig rendszerben maradó játék társul, amely miatt tényleg minden szem rá szegeződött ebben a szűk másfél órában. És félreértés ne essék, ez így lett volna akkor is, ha nem tudjuk, hogy ő az (pusztán elméletben beszélek, hiszen nyilván nem gyűlt volna össze uszkve százötven ember a hajón, ha nincs itt Dave).

Nem látom sok értelmét részletezni, mit mikor, hogyan ütött Lombardo, a lényeg annyi, hogy egészen elképesztő intenzitással játszott, ráadásul úgy, hogy közben nem verte szét a dalokat, és a Philmnek olyannyira lényegi elemét adó jammelős, három-ember-a-világ-ellen megközelítés egy pillanatig sem szenvedett csorbát: végig együtt lélegezve, tökéletes összhangban nyomták ezeket a bizarr, néhol élőben amúgy megdöbbentően agresszív nótákat. Ez az agresszió nyilván más, mint amit a Slayerben vagy a Grip Inc.-ben produkált Dave, de a maga nemében valahol ugyanolyan elvetemült, ha még a zene kísérleti voltát is hozzávesszük. A csúcspontot természetesen a már-már ijesztően mély Lion's Pit és a rendes műsoridő vége felé elnyomott, nem evilági hangokkal megszólaltatott, a teljes zenekart valami ősi, emberfeletti transzba hajszoló Way Down jelentette, de lemezen is ezek tőlük a kedvenceim. Viszont az egész bulit élveztem tokkal-vonóval, és ahogy körbenéztem, nagyjából mindenki így volt ezzel. Pedig ez aztán minden, csak nem közönségetető slágermuzsika. Tetszett is a bandának a lelkesedés, amit kibővített extra ráadással háláltak meg.

Nem mondom, hogy folyamatosan Philmet hallgatok itthon, de ez a koncert óriási volt, és ugyan sajnálom, hogy Dave már nincs a Slayerben, egy cseppet sem féltem őt attól, hogy innentől fogva nem fog tudni mit kezdeni magával. Kíváncsian várom, milyen projektekben találkozunk majd vele a jövőben.