Shock!

Se szeri, se száma a dobosok kárára született szellemes és kevésbé szellemes vicceknek, azt azonban ezek lelkes ismételgetői is pontosan tudják, hogy minden zenekar lelke a dobos. Élőben egy jó dobossal egy rossz zenekar is tűnhet közepesnek, és egy közepes zenekar is tűnhet jónak – arra azonban nulla az esély, hogy egy amúgy jó hangszeresekből álló zenekar ne keltsen reménytelenül széteső benyomást egy léc alatt teljesítő ütőssel. A doboskérdés a metalban különösen neuralgikus pont: ugyanolyan jókat lehet vitatkozni arról, zenei- vagy sportteljesítmény-e valami, mint ahogyan a gitártekerés mániákusai sem fognak soha az életben kiegyezni a virgázás ellenségeivel. A Shock! stáb összesített listáján mindenesetre az intenzívebb műfajok képviselői éppúgy helyet kaptak, mint a régi nagyok. A gitárosok, énekesek és basszerek rangsorához hasonlóan ez a lista is SZUBJEKTÍV, vagyis nem a legjobb, legtechnikásabb, legképzettebb stb. dobosokról beszélünk, hanem a személyes kedvenceinkről – de ezt már csak kötelező jelleggel tesszük hozzá, hiszen úgyis mindenki megértette eddig is. (MUHAHA!)

20. Chad Smith

A Red Hot Chili Peppersről, különösen a zenekar utóbbi bő másfél évtizedéről a Shock! stábban is megoszlanak a vélemények, Chad Smith azonban ugyanolyan vitathatatlan figura, mint a basszerek körében Flea: a hihetetlenül keményen, ám egyszersmind roppant ízesen, stílusosan doboló langaléta ütős a rockszakma egyik ásza, ehhez nem is férhet kétség. Nem véletlen, hogy ha teheti, Glenn Hughes is vele dolgozik, funkos-bluesos rockban ugyanis kevés párja akad. Igazi mester, aki a Chickenfoot szupergroupban még ötven körül is tudott újat mutatni magából.

Kötelező tananyag: Red Hot Chili Peppers – Mother's Milk (1989), Red Hot Chili Peppers – Blood Sugar Sex Magik (1991), Red Hot Chili Peppers – One Hot Minute (1995)

Ezt is hallgasd meg: Glenn Hughes – Soul Mover (2005)

19. Tomas Haake

Tomas Haake az extrém metal dobolás egyik pionírja, aki ráadásul pontosan tisztában van vele, hogy éppen emiatt semmit nem is kell bizonyítania – máskülönben aligha merte volna megtenni a Meshuggah, hogy a Catch 33 albumon, már istenített és körülrajongott zenészkedvencként programozott dobokkal dolgozzanak. Mint ebből is látszik, a beteg ütemek és agyzúzó hangtámadások svéd mesterei semmilyen szempontból nem tűrik maguk körül a skatulyákat, és zenéjük ritmuscentrikusságát tekintetbe véve Tomas Haake játékának, illetve sajátos agyműködésének perdöntő szerepe volt abban, hogy azzá váltak, amik. És mondani sem kell, Haake élőben is hoz mindent, amit a stúdióban... Ha pedig egy dobosnak annyit mondunk, Drumkit From Hell, nyilván egyből tudni fogja, miért kell még pluszban is tisztelnie Tomast.

Kötelező tananyag: Meshuggah – Contradictions Collapse (1991), Meshuggah – Destroy Erase Improve (1995), Meshuggah – Chaosphere (1998)

Ezt is hallgasd meg: Meshuggah – obZen (2008)

18. Steven Adler

Vajon lehet-e a kettő-négyet is úgy ütni, hogy az azonnal felismerhető legyen? Steven Adler az élő példa rá, hogy igen, bár a Guns N' Roses eredeti dobosa esetében sokszor volt kevés híja annak, hogy 2013-ban már ne hivatkozhassunk rá az „élő" jelzővel. Steven természetesen sosem tartozott technikailag a rockdobosok krémjébe, stílusával és személyiségével azonban épp olyan fontos zenei és emberi része volt minden idők legveszélyesebb rockzenekarának, mint a frontfigurák – nem véletlen, hogy 1990-es eltávolítása ma már a többiek szerint is egyértelműen az első lépés volt a banda végromlása felé. Steven azóta nem csinált túl sok érdemlegeset, de saját zenekarának igen megkésett debütáló albuma egyértelműen megmutatta: ma is számolni kell vele. Játékának meghatározó voltát illetően beszédes, hogy sokkal professzionálisabb, képzettebb, precízebb utódja, Matt Sorum például nem került fel erre a listára, ő azonban igen.

Kötelező tananyag: Guns N' Roses – Appetite For Destruction (1987), Guns N' Roses – GN'R Lies (1988)

Ezt is hallgasd meg: Adler – Back From The Dead (2012)

17. Mike Bordin

Mike Bordin, azaz Puffy már akkor is sajátos, jobbhíján törzsinek nevezett elemekkel dobta fel játékát, amikor mindez még abszolút nem számított bevett dolognak vagy divatnak – és noha mindig is a háttérbe húzódott, egyértelmű, hogy a Faith No More jelentős mértékben e különleges ritmusvilágnak köszönhetően lett az, ami. Társaihoz hasonlóan Puffy játékában is minden békésen megfér egymás mellett a punktól kezdve a thrashen át egészen a nyugis fekete bárzenékig – ha létezik csapat, amelyet nem tudnánk más dobossal elképzelni, hát az garantáltan a Faith No More. Ozzy Osbourne sem véletlenül ragaszkodott hozzá annyira több mint tíz éven át...

Kötelező tananyag: Faith No More – The Real Thing (1989), Faith No More – Angel Dust (1992), Faith No More – King For A Day... Fool For A Lifetime (1995)

Ezt is hallgasd meg: Jerry Cantrell – Degradation Trip (2002)

16. Mark Zonder

Mark Zondert sokan a progresszív metal dobolás egyik atyjának tartják, ami több szempontból is helytálló meglátás, hiszen a legismertebb korszakába lépő Fates Warning garantáltan egészen másképpen szólt volna nélküle karrierje legjobban istenített albumain. Azt már kevesebben tudják, hogy a furmányos, komplex ritmusok és lehetetlen helyen előrángatott díszítések mestere előzőleg egy Warlord nevű amerikai heavy metal bandában nyomult Thunder Child néven, és jobb híján ma is ezt teszi – másképp, de hasonlóan lehengerlően. A széles körben el nem ismert nagyok egyike.

Kötelező tananyag: Fates Warning – Perfect Symmetry (1989), Fates Warning – Parallels (1991), Fates Warning – A Pleasant Shade Of Gray (1997)

Ezt is hallgasd meg: Warlord – And The Cannons Of Destruction Has Begun (1984)

15. Scott Travis

Ha példával kellene szemléltetnünk, mit jelent a „vérfrissítés" kifejezés, elég lenne bedobni Scott Travis nevét, akinél jobban aligha választhatott volna a Judas Priest, miután eltávolították finoman szólva sem túl acélos elődjét, Dave Hollandet. A Racer X nevű virtuóz, agyahagyott amerikai power metal csapatból szalasztott Travis 1990-ben új korszakba lökte a heavy metal nagymestereit, és olyan dobolást mutatott be a zenekarban, amely a mai napig etalonnak számít azon a vonalon. Technikás, erőteljes, ízes, izgalmas – mindent tud, amit egy metal dobosnak tudnia kell, sőt, még többet is. És ne is mondd, hogy most nem kezdted el dobolni az asztalon a Painkiller bevezetőjét, mert úgysem hisszük el!

Kötelező tananyag: Racer X – Second Heat (1987), Judas Priest – Painkiller (1990), Fight – War Of Words (1993)

Ezt is hallgasd meg: Judas Priest – Jugulator (1997)

14. Mikkey Dee

A Motörhead sokáig félt tőle, találnak-e majd olyan dobost Philthy Animal Taylor helyére, aki fel tudja venni a versenyt elődje intenzitásával – aztán bekerült a képbe Mikkey Dee, és egyből minden a helyére került. Nem véletlenül írták róla annak idején sokszor a hazai szaksajtóban is, hogy olyan figurákkal nyomatja tele a Motörhead egyébként nem feltétlenül komplexitásáról ismert zenéjét, amilyeneket egyébként legfeljebb dobosok szólóalbumain lehet hallani – a meglátás abszolút helytálló. Élőben pedig, ha lehet, még elementárisabb élményt nyújt mindennek lehengerlő interpretálásával. Mikkey Dee az az ember, akinél még a melírozott, néha enyhén bundesligás beütésű frizura sem képes lerombolni az összképet.

Kötelező tananyag: King Diamond – Abigail (1987), Motörhead – Bastards (1993), Motörhead – Sacrifice (1995)

Ezt is hallgasd meg: Don Dokken – Up From The Ashes (1990)

13. Chris Adler

Listánkon végignézve bárki joggal jegyezheti meg, hogy az összesítésben ezúttal sem kedveztünk a fiatalabb generációknak (az egyéni listákon azért szerepeltek ifjabb dobosok is). Jelen esetben Chris Adler, a virginiai Lamb Of God ütőse jelenti a kivételt, aki vitathatatlanul a 21. század egyik legkarakteresebb, legboszorkányosabb képességekkel megáldott metal dobosa. Hatásai persze nyilvánvalóak, ő azonban minden befolyást modern módon csatornázott be, és így hozta létre saját stílusát, amely ezer közül is felismerhető brutális intenzitásával és összetettségével. Érdemes lesz utánaolvasni tíz év múlva, hány kölyök kezdett el miatta dobolni az elmúlt időszakban.

Kötelező tananyag: Lamb Of God – As The Palaces Burn (2003), Lamb Of God – Ashes Of The Wake (2004), Lamb Of God – Sacrament (2006)

Ezt is hallgasd meg: Protest The Hero – Volition (2013)

12. Ian Paice

Egy ember, akinek az összesítésben alighanem méltóbb helye lett volna ennél jóval előrébb – kicsit szégyelljük is miatta magunkat, de hát ez van. Ian Paice mindenesetre a világ egyik legnagyobbjaként vonult be a köztudatba a '70-es évek elején, de az a legőrületesebb, hogy a koncerteken még ma, 65 évesen is simán képes hozni a csúcsformáját. A Deep Purple szemüveges-pocakos ütőse dobosként abszolút méltó partnere volt Ritchie Blackmore-nak és Jon Lordnak, és igazából már ez a tény is mindent elárul róla, rokonszenves, földközeli személyiségéről pedig akkor még nem is beszéltünk. Aki nem hiszi, hogy ma is milyen jó, február 17-én az Arénában ismét meggyőződhet róla, hogy nem a levegőbe beszélünk.

Kötelező tananyag: a Deep Purple teljes életműve

Ezt is hallgasd meg: Gary Moore – Corridors Of Power (1982)

11. Danny Carey

Vajon mit lehet elmondani Danny Careyről úgy, hogy az ne tűnne üres szócséplésnek? Mert azzal még semmit sem árultunk el róla, hogy embertelenül komplex módon játszik, és azzal sem, hogy másodpercek alatt felismerhető a dobolása, sőt, pusztán az ő játéka alapján egyből beazonosítható maga a Tool is. A jazzes tanulmányait rock/metal vizeken is maradéktalanul kamatoztató Dannynek ennek megfelelően mindössze egy dolgot tudnánk a szemére vetni, az pedig zenekara elképesztő lassúsága. Ebben persze az ő legendás alapossága is benne van, így aztán inkább befogjuk a szánkat, és kíváncsian várjuk, hogy jövőre végre ismét elkápráztasson minket hatalmas töréseivel és teljesen váratlan, senki másra nem emlékeztető húzásaival.

Kötelező tananyag: Tool – Undertow (1993), Tool – Aenima (1996), Tool – Lateralus (2001)

Ezt is hallgasd meg: Volto! – Incitare (2013)

10. Mike Portnoy

Szinte biztosan ki merjük jelenteni, hogy ha most nem 2013-at, hanem mondjuk 1994-et vagy 2000-et írnánk, Mike Portnoynak dobogós helye lett volna ezen a listán, azóta azonban sok víz lefolyt a Dunán. Arról persze lehet vitatkozni, vajon jót tett-e a Dream Theaternek Mike távozása, arról azonban kevésbé, hogy a metal színtér egyik leghatalmasabb dumagépe lényegesen izgalmasabb projektekbe folyt bele így, mint azt egyébként várhattuk volna, és újabb arcait sikerült megmutatnia. Portnoy esetében az sem elhanyagolható, hogy dobos létére is óriási showman, illetve látványos színpadi figura: azon kevesek egyike, akik a gigacucc mögül is képesek frontemberként vinni a hátukon a zenekarukat, akármelyik formációról is legyen szó. És ennek fényében még azt is hajlandó megbocsátani neki az ember, hogy élőben messze nem olyan pontos és precíz, mint a stúdióban.

Kötelező tananyag: Dream Theater – Images And Words (1992), Dream Theater – Awake (1994), Dream Theater – Scenes From A Memory (1999)

Ezt is hallgasd meg: Liquid Tension Experiment – 2 (1999)

09. Bill Ward

Nem akarunk belemenni abba, képes lett volna-e a maximumot nyújtani a Black Sabbathban ennyi idősen, komoly súlyfelesleggel és szívproblémákkal a háta mögött Bill Ward. Ez már tulajdonképpen mindegy is, hiszen a vonat elment, ő pedig kimaradt a nagy újjáalakulásból. Az azonban biztos, hogy a '70-es években Bill még olyan hatalmas egyéniségek mellett is meghatározó figura bírt maradni a rockszíntéren, mint Bonham, Paice vagy Palmer: ebben nagy szerepet játszott, hogy stílusa egyikükére sem hasonlított azokkal az összekeverhetetlen jazzes felhangokkal, finom színezésekkel. Nem véletlen, hogy sem a Sabbathban, sem máshol nem bukkant fel olyan dobos, akit hozzá lehetett volna hasonlítani: játékát még csak másolni sem igazán tudták. Arról nem is beszélve, hogy aki 65 évesen Krisiunt meg Cryptopsyt hallgat, az eleve csak jó arc lehet.

Kötelező tananyag: az összes Black Sabbath lemez, amin játszott

Ezt is hallgasd meg: Bill Ward – Ward One: Along The Way (1990)

08. Neil Peart

Ha a Shock! észak-amerikai rockoldal lenne, valószínűleg megélnénk belőle szinte bizonyosan magasabbra jutott volna Neil Peart is ezen a listán, de sajnos bele kell nyugodnunk, hogy a Rush imádata Európában és különösen Magyarországon mindig is inkább kultikus őrület volt, mintsem tömegjelenség. Ennek megfelelően minden progresszív ütősök legnagyobbika nálunk is csak viszonylag kevés listán szerepelt, azokon ellenben mind magasra jutott, és ez is elegendőnek bizonyult a Top 10-hez. Neil Peart titkát sokan akarták megfejteni az elmúlt negyven évben, pedig nála aztán tényleg tálcán kínálkozik a megoldás, ugyanis nincs titok: egyszerűen csak tökéletes dobos. Bármit eljátszik, elképesztően erőteljes, azonnal felismehertő, de emellett is olyan arányérzékkel rendelkezik, amely párját ritkítja – soha, egyetlen alkalommal sem esett túlzásba, bemutatói egyszer sem mentek át magamutogatásba. És emellett – csak úgy mellesleg – még zseniális szövegíró is.

Kötelező tananyag: a Rush teljes életműve

Ezt is hallgasd meg: bármilyen vendégszereplés a Vertical Horizonnál vagy máshol (bár soha nem vitte túlzásba ezeket)

07. Paul Bostaph

Paul Bostaph legjobb esetben is érthetetlen figura: ő az az ember, aki dobos létére képes volt kétszer is kilépni a Slayerből, először ráadásul azért, hogy esküvőkön zenélhessen egy hobbijazzes projekttel, és noha utóbb az extrém metal csapatok krémje igazolta le, sehol sem volt maradása huzamosabb ideig. Ennek ellenére ahol megfordult, ott mindenütt alaposan letette a névjegyét, és ugyan manapság, a Slayerbe való visszatérése által támasztott nagy viharok közepette ezt már nem divat hangoztatni, az ezredforduló időszakában bizony eljutott arra a szintre, ahol sokan már hatalmas árnyékú elődjével is hajlamosak voltak egy lapon emlegetni. Mi nem akarunk igazságot tenni ebben a kérdésben – a lényeg úgyis csak annyi, hogy Paul Bostaph a thrash műfaj egyik nagy alakja. Együtt dolgoznunk meg szerencsére nem nekünk kell vele.

Kötelező tananyag: Forbidden – Forbidden Evil (1988), Slayer – Diabolus In Musica (1998), Slayer – God Hates Us All (2001)

Ezt is hallgasd meg: Exodus – Shovel Headed Kill Machine (2005)

06. Vinnie Paul

Vince Paul Abbott a '90-es évek elején a metal dobolás királyi címéért folytatott versengés egyik legesélyesebb trónkövetelőjeként vált ismertté. Nézőpont kérdése, meddig jutott ebben a képzeletbeli versenyben – lehet, hogy léteznek nála extrémebb dolgokra képes ütősök, de olyan groove-okat azóta sem nagyon tudott senki sem produkálni a műfajban, mint amilyeneket tőle hallhattunk a Pantera klasszikus albumain. A mai Vinnie szintén jellegzetesen játszik, ám testvére és fő zenésztársa nélkül ő is más ember és muzsikus ma már, mint annak idején – nem véletlenül óvakodik tőle mindenki, hogy a még három lemez után is leginkább terápiának tűnő Hellyeah-t egy mondatban emlegesse a Panterával. Reméljük, egyszer leszámol a démonaival.

Kötelező tananyag: a Pantera összes albuma 1990-től kezdve

Ezt is hallgasd meg: Rebel Meets Rebel – Rebel Meets Rebel (2006)

05. Tommy Lee

A '80-as évek nagy glam kontra thrash ellentéte közepette csak kevés közös nevező akadt a két tábor között, Tommy Lee azonban ezek közé tartozott. A Mötley Crüe balhés természetű ütőse kétségkívül ott volt az évtized leghatalmasabb dobosegyéniségei között: ugyan a csapatban sosem a technikai tudás volt az elsődleges, Tommynak társaival ellentétben ezen a téren sem volt félnivalója, amit az elejétől kezdve igyekeztek is kidomborítani azzal, hogy bivaly hangzással támogatták meg kolosszális erejű csapásait, hatalmas groove-jait. A színpadi show forradalmasítása terén szintén nem lehet eleget hangsúlyozni az érdemeit: olyan módon pörgő-forgó, repülő dobcuccokat sem előtte, sem utána nem lehetett látni sehol, mint nála. A legkülönfélébb irányzatokban tevékenykedő ütősök fogtak miatta hangszert annak idején Nicke Anderssontól Joey Jordisonig, feleségverős balhéit, börtönbüntetését, illetve harmatgyenge hip hop/rock projektjeit pedig jótékonyan felejtsük el neki. Dobosként Tommy Lee igazi aduász.

Kötelező tananyag: Mötley Crüe – Shout At The Devil (1983), Mötley Crüe – Dr. Feelgood (1989), Motley Crue – Motley Crue (1994)

Ezt is hallgasd meg: Rock Star Supernova – Rock Star Supernova (2006)

04. John Bonham

John Bonham, azaz Bonzo minden bizonnyal a '70-es évek legnagyobb formátumú, legelementárisabb erejű rockdobosa volt, akinek jelentőségéről és zenekarában betöltött szerepéről mindent elárul, hogy tragikus 1980-as halála után néhány héttel társai simán feloszlatták minden idők legsikeresebb hard rock csapatát, mondván, nélküle egyszerűen semmi értelme folytatni a közös zenélést. Amit John Bonham a Led Zeppelin klasszikus albumain jellegzetes husángjaival leütött, a mai napig komplett dobiskola: mindenféle hivalkodástól mentes, mégis az utolsó cin-ütésig zseniális, tökéletesen komplett életmű, amely egyszerre szolgáltat példát a sokoldalúságra, az erőre, az önmérsékletre és a zenei gegek iránti páratlan fogékonyságra. Utánozhatatlan, pótolhatatlan, felülmúlhatatlan – és mindössze 32 évesen távozott közülünk örökre. Még szerencse, hogy maradt utána egy fiú, aki sokat örökölt apja egyedülálló tehetségéből...

Kötelező tananyag: a Led Zeppelin teljes életműve

Ezt is hallgasd meg: akármilyen kalózkoncertfelvételt, amin szerepel – a hatás mindenütt ugyanolyan

03. Gene Hoglan

„Imádok mások dobgépe lenni", vallotta be pár éve a Shock!-nak Gene Hoglan, a metal színtér egyik – a szó szoros és átvitt értelmében is – leghatalmasabb ütősegyénisége. Ennek megfelelően The Atomic Clock pályafutása korai szakaszát leszámítva soha nem is horgonyozott le mindössze egyetlen banda mellett, ahol azonban megfordult, ott az adott zenekar ha nem is mindig, de többnyire azért vele volt a legjobb. Életművéből még példálózó módon is nehéz felsorolni párat, oly sok megkerülhetetlen lemez fényét emelte boszorkányosan intenzív, komplex és embertelen játékával, azt azonban ritkán emelik ki, hogy párját ritkító képességei ellenére Gene Hoglant is bámulatos arányérzékkel áldotta meg a sors. Minden bizonnyal ez is közrejátszott abban, hogy ő került a dobogó harmadik helyére.

Kötelező tananyag: Dark Angel – Darkness Descends (1986), Death – Individual Thought Patterns (1993), Strapping Young Lad – City (1997)

Ezt is hallgasd meg: Testament – Demonic (1997)

02. Charlie Benante

Charlie Benantét nem csak azért lehet szeretni, mert a szakma egyik leggyorsabb lábával született, és emellett úgy általában véve is az egyik legerőteljesebb, legjellegzetesebb stílusú, legmarkánsabb metal dobos, aki valaha is taposta ezt a bolygót. Ezen ismérvek már önmagában is helyet biztosítanának neki ezen a listán, a második helyhez azonban bizonyosan szükség volt arra is, hogy Benante az Anthrax zenei agya is egyben. Egészen a '90-es évek közepéig nem is lehetett tudni, hogy a riffek, a dalok, a zenei elképzelések túlnyomó többsége mind-mind a dobos fejéből pattant ki, pedig ez volt a helyzet – egy ilyen életmű pedig önmagáért beszél. Úgyhogy nem is szaporítjuk feleslegesen a szót.

Kötelező tananyag: Anthrax – Among The Living (1987), Anthrax – Persistence Of Time (1990), Anthrax – Sound Of White Noise (1993)

Ezt is hallgasd meg: S.O.D. – Speak English Or Die! (1985)

01. Dave Lombardo

Csakis ugyanazt tudjuk kérdezni, mint a gitárosoknál Tony Iommi elsősége kapcsán: meglepődött bárki is? Aki képben van a metal színteret illetően, az aligha. Még ma sem köztudott tény, hogy Dave Lombardo senkihez sem fogható stílusa javarészt azért lett ilyen, mert a kubai származású ütős balkezes, és teljesen másképp közelít a játékhoz, mint pályatársai többsége – ez azonban nem jelenthet kizárólagos magyarázatot arra, mivé fejlődött Dave a '80-as évek eleje óta. Ehhez ugyanis őstehetségnek kell lenni, méghozzá akkorának, amilyenből legfeljebb egy, ha születik évtizedenként. Nem véletlen, hogy a dicséretekkel sosem túl bőkezű Kerry King is elismerte: néha még az utóbbi években is azon kapták magukat a próbákon, hogy mindenki leáll, és tátott szájjal figyelik, mit művel a dobcucc mögött Lombardo... Akinek egyébként kétségtelenül a brutálisan intenzív thrash az elsődleges terepe, de nem csak ilyen vizeken állja meg a helyét, a példákat hosszasan sorolhatnánk a vivaldis projekttől kezdve egészen a Philmig. Nagyon sajnáljuk, hogy a Slayerben ismét nem volt képes megmaradni, de félteni nincs okunk – akármit is csinál, örökre ő marad a kedvenc dobosunk.

Kötelező tananyag: Slayer – Reign In Blood (1986), Slayer – South Of Heaven (1988), Slayer – Seasons In The Abyss (1990)

Ezt is hallgasd meg: Grip Inc. – Nemesis (1997)