Shock!

Egyetlen EP meg pluszban pár itt-ott elszórt saját szerzemény nem valami nagy teljesítmény több mint két évtized alatt. Még akkor sem, ha pontosan tudjuk, honnan kellett visszatérnie a Guns N' Roses eredeti dobosának, Steven Adlernek ahhoz, hogy egyáltalán ezek megszülethessenek. A január végén 48. születésnapját ünneplő dobos találó címet választott saját csapata első lemezéhez: a világ egykoron legveszélyesebb rockbandájának tagjai közül leginkább tényleg Steven járta meg a poklok poklát, mimikáján, mély ráncain ma is erősen látszik, mennyit táncolt Mr. Brownstone-nal, pedig immáron évek óta tiszta. Adler tehát végre tényleg, a haknizáson túlmutatóan is visszatért, ami nagyszerű hír. Még ennél is örömtelibb azonban, hogy a szimplán elkeresztelt új formáció első nagylemeze jól, mi több, meglepően jól sikerült.

Steven a Budapesten is két hangulatos bulit adott Adler's Appetite-tal ellentétben ezúttal nem hozzá hasonló hollywoodi száműzöttekkel vette körül magát a '80-as évekből, hanem viszonylag ismeretlen, de nála fiatalabb arcokkal. Jacob Bunton énekes és Lonny Paul gitáros egy csomó dél-kaliforniai klubbandában játszott az elmúlt években, nemzetközileg is névnek számító formációban azonban egyikük sem fordult meg, ami arra utal: Steven ezúttal tényleg be akarta bizonyítani, hogy akkor is megy neki, ha egyedül ő vezeti a szerelvényt. A stúdióban azért segítségükre volt egy nagy név is Jeff Pilson egykori Dokken, jelenlegi Foreigner és T&N basszusgitáros személyében, aki producerként felügyelte a munkát, és a négyhúros témákat is ő nyomta fel a lemezre (de azóta már van egy főállású basszer is a képben Johnny Martin személyében).

Talán meglepő lehet, de maga a stílus nem száz százalékosan az, amit az ember Steventől várna. Jelentkezzen, aki nem arra tippelt volna, hogy az Adler nyílegyenesen a dobos eddigi első és egyben utolsó teljes nagylemeze, az Appetite For Destruction vonalán halad majd! Na, hát ehhez képest az album abszolút nem nevezhető kiszámítható biztonsági játéknak. Szinte minden pillanatban ott van benne az Appetite által fémjelzett klasszikus hollywoodi glam/sleaze rock'n'roll érzésvilág, ám távolról sem nosztalgialemez. A '87-es, máig etalonnak számító Mike Clink-féle hangzás lekoppintása helyett Pilson modern, vastag, hangfalszaggatóan erőteljes megszólalást kreált az anyagnak, és maga a zene is felvillant kifejezetten 21. századi elemeket. Mondanom sem kell, a Back From The Dead ezeknek köszönhetően sokkal inkább mai jelleget ölt, mint amit a korszak túlélői által manapság készített lemezek nagy részén hallhatunk.

Steven Adlert sokan joggal írták le az elmúlt húsz év során, egyvalamit azonban soha nem lehetett tőle elvenni: még a kettő-négyet is úgy üti, hogy az azonnal felismerhető, és erre csak nagyon kevés rockdobos képes. Jellegzetes lüktetésű játéka a korai Gunsban is alapvető jelentőségű volt, nem véletlenül mondja Slash, Izzy és Duff a mai napig, hogy Steven kirúgásával a banda hangzásának egyik lényegi része veszett el mindörökre, ami aztán az első lépést is jelentette a végromlás felé vezető úton. Ez a bizonyos természetes, ösztönös rezgés az Adlernek is sajátja, ám semmit sem érne jó számok nélkül. Itt azonban a dalokat is rendesen odatették. Steven mellett mindenképp ki kell emelnem Jacob Bunton teljesítményét, aki az itt nyújtottakkal komoly reménységgé lépett elő nálam. Ne valami tipikus Los Angeles-i hangot képzelj el, annál sokkal sötétebb, emocionálisabb torokról van szó, amiben ugyanakkor ott rejlik a kellő szilajság és erő is, ám sosem megy át ripacskodásba. Még akkor sem, amikor a húzós, sodró lendületű címadó nyitásban a szóló után totál Billy Idolként hozza magát egy rövid betét erejéig.

Az anyag gerincét a fentihez hasonló energikus rock'n'roll témák képezik: ilyen a klasszikus Guns utánozhatatlan érzésvilágát vérbeli 21. századi, pszichedelikus beütésű halálmadár-ízekkel ötvöző Own Worst Enemy vagy az első klip The One That You Hated is. Utóbbi kezdésében modernebb rádiórockos ízek is hátbaveregetik az embert, az überslágeres, kolompos refrén azonban egyből üt, a vokálokkal kicsit még a klasszikus Bon Jovit is megidézik benne. Mint a címekből is sejthető, Steven a szövegekben sem kertel, hanem őszintén vall mindarról, amin átment 1987 óta, és ez csak még szerethetőbbé teszi a lemezt. Az anyag vége felé megbúvó Habitben például úgy sikerül levakarhatatlan melódiákkal teli, minőségi arénarockot nyomatniuk, hogy a dal építkezése közben rendkívül feszült, a szöveggel együtt pedig kimondottan vészterhes az atmoszféra. Mindezeket olyan modernebb, tényleg nem várt módon súlyos riffeléssel kísért témák váltogatják, mint az Another Version Of Truth (újabb favorit Bunton hatalmas dallamaival), a Good To Be Bad (benne John 5-val, ennek megfelelően kicsit indusztriális lüktetéssel és zúzós gitárokkal), a Blown Away (a riffért mintha csak New Orleansbe ruccantak volna át) vagy a záró, hidegen kijózanító - és egyben bizonyos embereknek elég egyértelműen beüzenő - Dead Wrong a maga markáns basszusfutamaival. Ha pedig a banda egy normális kiadónál lenne, a megadallamos, nagy vokálokkal megzengetett Waterfall nótából simán slágert lehetne csinálni a tengerentúli rádiókban. A másik két lassabb téma sem rossz, bár a Just Don't Ask ballada elsősorban Slash bluesos, feelinges szólója miatt izgalmas, az érdekes módon a Use Your Illusion korszakos Gunst idéző hangszerelésű Your Diamondsot pedig elsősorban Bunton kiváló teljesítménye viszi el a hátán.

Nem nevezném tökéletesnek az anyagot – nem száz százalékos minden szám, és a szólókat is biztosan lehetne karakteresebbre, egyénibbre és kiugróbbra venni –, de én bizony nem számítottam olyan produkcióra Steventől, ami ennyire hallgattatja magát. Egyelőre nem merek magasabb pontszámot adni, de innentől fogva ebből a csapatból még akármi is lehet, ha megbecsülik magukat. A háttér – pontosabban annak hiánya... – persze némileg behatárolja a lehetőségeket, a főnök neve azonban annak a bizonyos lemeznek köszönhetően most is jól cseng, és Steven Adlernek remélhetőleg ma már lesz annyi esze és szerencséje, hogy méltóképp ki is tudja használni mindezt. Az albumon biztosan nem múlik – azt tényleg csak ajánlani tudom, ha egy tökös, erőteljes, jó dalokkal teli, őszinte rocklemezre vágysz. (A gáz, kétfilléres borító és a hasonlóan gagyi logó egy pillanatra se riasszon vissza.)