Shock!

Néhány napja olvashattad a hírt, miszerint a Dark Angel első két lemezének vokalistája, Don Doty – ha már kimaradt a csapat újjáalakulásából – Eliminate néven összehozott egy új bandát, többek között egykori Hirax és Forbidden tagok segítségével. Ezen információ kapcsán csaptunk a homlokunkra, hogy egy nemrég jubilált klasszikusról bizony elfelejtettünk megemlékezni annak évfordulóján. A Forbidden első lemezéről van szó, amely 1988. szeptember 30-án látott napvilágot, azaz néhány héttel vagyunk túl huszonötödik születésnapján.

Ha valaki elkészítené a klasszikus Bay Area csapatok családfáját, az bizony szövevényesebb lenne, mint a Melrose Place összes szerelmi szála együttvéve. A '80-as évek elején ugyanis a színteret a mindenki-mindenkivel elve jellemezte, tehát a klasszikus csapatok tagjai közül nem egy és nem is két zenész van, aki legalább két-három zenekar korai inkarnációjába is szerepet kapott. Természetesen a friscói Forbidden Evil esetében sincs ez másként, hiszen a banda 1985-ös megalakításában a dobos Jim Pittman mellett egy bizonyos Robb Flynn vállalt igen komoly szerepet. Az eredeti felállásban rajtuk kívül az énekes Russ Anderson, a gitáros Craig Locicero, illetve egy John Teglio nevű basszer vett még részt. Ahogy társaik, a Death Angel, a Testament vagy az Exodus, úgy ők is rengeteget koncerteztek a környéken, aminek eredményeként néhány demo után 1986-ban fel is kerültek a Restless Records válogatáslemezére, mely Eastern Front – Live at Ruthie's Inn címmel jelent meg. A többek között a D.R.I.-t, a Death Angelt, a Messiah-t, a Laaz Rockitet és a Vio-Lence-t (még Violence néven) is felvonultató dupla anyagra a March Into Fire egy meglehetősen borzalmas minőségű élő verziója került.

Röviddel a válogatáslemez megjelenése után a két alapító, Flynn és Pittman, valamint Teglio is kilépett a csapatból, gyökeresen felforgatva ezzel a Forbidden Evil felállását. Előbbi átigazolt a Vio-Lence-be, Pittman és Teglio pedig végérvényesen eltűnt a zenei térképről. A hirtelen kettesben maradt Anderson – Locicero páros nem vesztegette sokáig az időt, bevették a gitáros Glen Alvelaist, ritmusszekciónak leigazolták Paul Bostaph dobost és a basszer Matt Camachót, a csapat nevét pedig Forbiddenre rövidítették, egyértelművé téve ezzel, hogy új korszak kezdődik az ötös életében. Russ Anderson szerint a névváltozásnak egyéb indokai is voltak: „Rengeteg okunk volt a változtatásra. Semmiképp nem akartuk, hogy az emberek azonnal valamilyen skatulyába helyezzenek minket, ahogy meghallják a nevünket, és benne az Evil szót. Ennek a hallatán azonnal a vér, a halál és a pusztítás jut mindenki eszébe, mi pedig nem csak egy szűk tábor részére akarunk zenélni. Azt akarjuk, hogy a Def Leppard rajongók is meghallgassák a számainkat. Elsőre sokan furcsállták, hogy nem egy főnév, hanem egy melléknév a nevünk, de aztán hamar hozzászokott mindenki."

A megújult felállású és nevű Forbidden 1988 elején vonult stúdióba, hogy rögzítse első nagylemezét, amelyet a korai idők tiszteletére Forbidden Evilnek kereszteltek el. A felvételek azonban meglehetősen szétaprózva zajlottak, lévén a banda három stúdiót is végigjárt: San Franciscóban az Alpha & Omega és a Studio 245 volt a helyszín, de a Prairie Sun Studiosban is tiszteletüket tették, míg végre 1988. szeptember 30-án a Combat piacra dobta a nagylemezt.

A csapat újkori és Forbidden Evil korszakos felállása közötti minőségi különbség egyértelműen kitűnik, ha összehasonlítjuk a Ruthie's Innben élőben játszó Forbiddent a debütön hallhatóval. Bostaph egyértelműen más szinten dobol, mint Pittman, és Anderson hangja is látványosat fejlődött a két felvétel között eltelt másfél-két évben. Míg a Ruthie's-ban hallható March Into Fire egy lendületes, de váltásai ellenére tipikus thrash darab, addig a nagylemez dalai sokkal zeneibbek, összetettebbek és kifinomultabbak. Ráadásul bár Anderson már 1986-ban is a színtér legjobb vokalistái között tartozott, az ő teljesítménye is komoly javuláson esett át. A korábbi, kissé rekedtes hang helyét egy erőteljes, kiváló dallamokat produkáló, tiszta orgánum vette át, amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Forbidden Evilön hallható muzsika alapvetően tágabb keretek között mozgott, illetve színesebb lett, mint a korabeli thrash zenék többsége. Anderson szerint a thrash címke egyébként sem illett soha a csapatra: „Pár éve még sok lemeztársaság úgy gondolta, egy új zenekar sokkal jobban eladható, ha azt mondják rájuk, hogy ez egy thrash banda. Velünk is ez történt. Sok szempontból érthető is a dolog, hisz a velünk turnézott, és a miénknél semmivel sem lágyabb zenét játszó, egyébként szenzációsan jó Vicious Rumors három óriási lemezzel sem lett sikeres, mert a heavy metal zenekarok nem divatosak. Minket a kiadó a thrash metal kategóriába sorolt, de szerintünk ez egyáltalán nem fedi a valóságot. Azt szeretnénk elérni, hogy egy nagyon kemény heavy metal bandaként tartsanak minket számon. A thrash címke eleve behatárolja egy csapat lehetőségeit, mi pedig egy szélesebb réteghez szeretnénk szólni."

Bármi is legyen Russ Anderson véleménye, a Forbidden Evilön hallható muzsika egyértelműen minőségi thrash metal, még akkor is, ha jóval színesebb, mint a kortársak többsége esetében. Ugyanakkor az énekesnek abban egyértelműen igaza volt, hogy a Forbidden zenéjében világosan érezhetőek heavy metal hatások, elsősorban pedig a Judas Priest szeretete és tisztelete, nem véletlen, hogy 1989-es élő EP-jüket épp a Victim Of Changes feldolgozásával indították. Russ: „Azt hiszem, a Priesttel történő összehasonlítást dicséretként kell felfogni. Mi az igazi heavy metal bandákon nőttünk fel: Priest, Maiden, Sabbath, és ezeknek a csapatoknak a hatása hallatszik is a lemezen. Ettől függetlenül a mai bandák között is vannak kedvenceink, és biztos, hogy ezek is hatnak ránk: Slayer, Exodus, Queensryche vagy épp a Red Hot Chili Peppers. Nagyon kemény, de egyúttal technikás és dallamos heavy metalt szeretnénk játszani."

A többféle zenei hatás mellett a csapat különlegességéhez hozzájárult az is, hogy nem csak egy vagy két dalszerzőre építhettek, hiszen amellett, hogy Robb Flynn három korábbi szerzeménye is felkerült a lemezre, az ötösből gyakorlatilag mindenki dalszerzőnek számított. Russ: „Az első lemezen dalaiból gyakorlatilag mindenki kivette a részét, míg a folytatásra, a Twisted Into Formra már csak Craig Locicero, Tim Calvert és Paul Bostaph írta a dalokat. Talán szokatlan, hogy a dobosunk is dalszerző, de nagyon örülünk, hogy Paulnak ilyen ambíciói is vannak. Akárcsak Lars Ulrichnak a Metallicában, úgy nálunk Paulnak is komoly szava van abban, milyen legyen egy új nóta. Sok számunk nem lenne ilyen jó, ha másvalaki lenne a dobosunk."

A Forbidden Evil-ön tehát három olyan dal is volt, amelyekben az eddigre már kilépett Robb Flynn is szerepet vállalt társszerzőként. Ezek az As Good As Dead, a Forbidden Evil és a Chalice Of Blood, amelyek közül az utolsó viseli magán leginkább Flynn keze nyomát. Ha az ember ismeri a vele készült Vio-Lence anyagokat, egyértelmű, hogy egy ilyen gyors, kíméletlen darab csakis tőle származhatott. Abban viszont igaza volt Russ Andersonnak, hogy a Forbidden Evil messziről sem nevezhető egydimenziós lemeznek. A Chalice Of Blood rifforgiája és sodró lendülete, valamint a klasszikusan thrashes szövegköpködés ellenérre sem egy tipikus Bay Area-momentum. Anderson rögtön az elején jelzi egy vérbeli heavy metal sikollyal, hogy itt bizony vokális téren is komoly dolgok várhatóak. A második refrén után hallható rövid, csilingelő ikergitár-betét pedig az első a későbbi dalok némelyikében nagyobb szerepet kapó, klasszikus metalos megoldások közül. Az Off The Edge Camacho témázgatásával, középtempón induló darab, melyben egymást követik a tempóváltások. Tika-tika thrash-ritmusokon keresztül jutunk el a meglehetősen furcsa Anderson-dallamokat hozó refrénig. Hullámzó tempójával kifejezetten nehéz szerzemény, amelyben a dallamos szólók adnak leginkább kapaszkodót, amelyek sokkal melodikusabbak a szokásos thrash tekeréseknél.

A Through Eyes Of Glass ismét pusztító thrash-támadás Alvelais és Locicero tanítanivaló riffelésével. Anderson viszont ezekre a horzsoló riffekre heavy metalosan magas, dallamos énektémákat pakol, ami a kor thrash lemezei esetében kifejezetten szokatlannak számított, egyben markánsan megkülönböztette a Forbiddent az olyan csapatoktól, mint a Slayer, az Exodus vagy a Dark Angel. Russnak köszönhetően a csapat zenéje sokkal befogadhatóbbnak tűnt, annak ellenére, hogy a riffek és a zenei alap éppoly kíméletlenül energikus volt, mint a Bay Area többi csapatánál. Ha a Forbidden heavy metalos oldalát akarjuk illusztrálni, elég csak meghallgatni a címadót, amely galoppozós ritmusokkal és baljós hangulattal arat: zenéjében és atmoszférájában is leginkább olyanok hatását viseli magán, mint a Mercyful Fate vagy a korai Iron Maiden. Ezzel ellentétben a March Into Fire egy a korszellemnek tökéletesen megfelelő speedes, gyors szám, erőteljes Slayer hatásokkal, az viszont egyértelmű, hogy a lemezen hallható verzió köröket ver az 1986-os élő felvételre.

A kevésbé összetett March Into Fire után érkező Feel No Painben tényleg mindenféle hatás előkerül: jó kis összetett nóta kiváló szólókkal és hátborzongató nyújtásokkal, amit a zeneileg és vokális szempontból is klasszikus thrash As Good As Dead követ. A lemezt a monumentális Follow Me zárja. Akusztikus gitárokat is felvonultató, kétperces instrumentális bevezetésével roppant meggyőzően indul. Anderson baljóslatú dallamaihoz slayeres nyújtásokon keresztül érkezünk, a Mercyful Fate hatása pedig ebben a dalban is egyértelmű. A maga hét percével a legváltozatosabb a lemezen hallhatóak közül, egyben pedig kétséget kizáróan az egyik legjobb is: amellett, hogy végig izgalmas marad, tökéletesen mutatja be a Forbidden által képviselt zenei irányvonalat.

Bár a fentiekben leginkább Locicero és Alvelais horzsoló, végtelenül feszes riffjeit dicsértem, a lemezen hallható szólómunka mellett sem szabad szó nélkül elmenni. A Chalice Of Blood ebből a szempontból épp annyira pofátlanul jó, mint a Forbidden Evil és az As Good As Dead klasszikus tekerései vagy a Feel No Painben hallható virgák. A Forbidden Evil egyetlen gyengéje egyértelműen a hangzás. A dobok sem szólalnak meg elég erőteljesen, és a gitárok is sok esetben halványan zsizsegnek, de a korongon hallható muzsika minősége még a produkciós hiányosságok dacára is erőssé teszi a lemezt. Bár Doug Caldwell és John Cuniberti producerek Joe Satrianival is dolgoztak korábban, a végeredmény mégsem lett túlzottan erős, de ez vélhetően leginkább a három stúdió hangmérnökeinek számlájára írható. A gyengébb sound szerencsére nem herélte ki a lemezt; a Forbidden Evil kifejezetten sikeres lett úgy a szakma, mint a közönség körében. A banda szekere egyértelműen jól futott, minek köszönhetően meghívást kaptak a negyedik, 1989. május 15-én megtartott Dynamo fesztiválra is, ottani fellépésük emlékét pedig egy négyszámos EP, a már említett Raw Evil – Live At The Dynamo őrzi.

1990-ben aztán megérkezett a második lemez, a debütnél még erősebbre sikerült Twisted Into Form, amelyen azonban Alvelais helyett már Tim Calvert kezelte a hathúrost. A tagcseréket tehát a jó kezdés ellenére sem sikerült elkerülni, és ez az átok a csapat egész pályafutását végigkísérte. Talán ez volt a legfőbb oka annak is, hogy dacára a kiemelkedő tehetségű muzsikusoknak (megfordult a bandában többek között Steve Smyth, Gene Hoglan és Mark Hernandez is), mégsem sikerült befutniuk. A '90-es évek változó zenei légköre aztán a Forbiddent is átformálta, és bár az 1994-es Distortion, leginkább pedig a negyedik, 1997-es Green alaposan eltért a csapattól megszokott zenei világtól, mindkét anyag minőségi muzsikát rejtett. A közönség azonban ekkor már nem figyelt a csapatra, így a Forbidden a sikertelenségbe és a kilátástalan helyzetbe belefáradva nem sokkal a negyedik album megjelenése után beszüntette működését.

Később először 2001-ben tértek vissza a Chuck Schuldiner és Chuck Billy gyógykezelésének finanszírozását elősegítendő szervezett Thrash Of The Titans koncerten. Az igazi reunionra azonban 2007-ig kellett várni, amikortól nem csak koncertezni kezdtek, hanem 2010-ben, tizenhárom év várakozás után végre az ötödik Forbidden lemez is megjelent, Omega Wave címmel. Bár a korong kiválóan sikerült, és a fogadtatása is rendben volt, a legutóbbi hírek szerint a csapat Russ Anderson egészségügyi (és túlsúly-) problémái miatt ismét határozatlan időre nyugdíjazta magát. Remélhetőleg valamikor mégis lesz majd folytatás, mert a Forbidden Evil és az azt követő négy lemez mindegyike kiemelkedő teljesítmény, ráadásul az általam látott két bulijuk alapján élőben is gyilkosak. Bár a Forbidden Evilt közel sem emlegetik oly gyakran, mint a Show No Mercyt, a The Ultra-Violence-et vagy a The Legacyt, ettől függetlenül ez is egy olyan debüt, amelyet minden thrash rajongónak hallania kell.