Shock!

Íme egy újjáalakulás, ami jóval többet váratott magára a kelleténél. A San Francisco-i Forbidden a thrash fénykorában sem számított soha akkora névnek, mint a Testament vagy akár az Exodus, első két klasszikus albumukkal, az 1988-as Forbidden Evillel és az 1990-es Twisted Into Formmal azonban a műfaj igazi sarokköveit helyezték el a térképen.

A legtöbb pályatársénál komplexebb, agyasabb és nem utolsósorban dallamosabb, több klasszikus heavy metalt rejtő zene révén igazi kultuszhősök lettek az Atlanti-óceán mindkét partján. Később a grunge sajnos nekik sem kedvezett, pedig sokakkal ellentétben a '90-es években, teljesen reménytelen helyzetben is elég sokáig meneteltek, ráadásul az 1994-es Distortion és főleg az 1997-es Green abszolút korszerű, rettentően rafinált modern thrash/power metalt rejtettek. Akkori formájában a banda simán felvette a versenyt a Machine Headdel (kevesen tudják, de Robb Flynn alapító tagja volt a Forbiddennek) vagy a feltörekvőben lévő Nevermore-ral, a mikroszkopikus méretű kiadók azonban nem tudták őket előtérbe nyomni. Nem is csoda, hogy a zenekar egy idő után belefáradt a felesleges erőlködésbe, és nem sokkal a Green után bedobták a törülközőt. Volt ugyan egy speciális bulijuk a Chuck Billy javára rendezett 2001-es jótékonysági koncerten, de végül csak 2007-ben döntöttek úgy, hogy tényleg visszatérnek.

Azóta viszonylagos rendszerességgel fesztiváloztak mindenfelé, de a lemez csak nem akart megérkezni, ráadásul még az utolsó előtti pillanatban is változott a felállás, amikor Glen Alvelais gitáros dobbantott, és Steve Smyth állt a helyére. Így aztán a klasszikus tagságból csak hárman játszanak az Omega Wave-en: a csapat motorjának tekinthető gitármester, Craig Locicero, az énekes Russ Anderson és a basszusgitáros Matt Camacho. A dobok mögött az a Mark Hernandez ül, akit Craig és Hank Shermann Demonica projektjéből már ismerhetünk, a producer (ki más?) Andy Sneap volt, végre van normális kiadójuk is, vagyis itt egy újabb thrashlegenda a rajtkőnél, méghozzá az utolsó igazi nagyágyú a '80-as évek Bay Areájából. Hurrá!

Ha a fentiek olvastán netán máris azon gondolkodnál, hogy előszeded a szekrényből a felvarrós farmermellényt, a sztreccsfarmert meg a magasszárú edzőcipőt, azért óva intenélek. A Forbidden simán előkukázhatott volna egy rakás 1987-ből maradt riffet, hogy aztán összekalapáljon belőlük egy könnyes nosztalgialemezt, de hála a jó égnek éppúgy nem akartak biztosra menni ezzel az albummal, mint a korábbiakkal sem. Ez jelen esetben azt jelenti, hogy az Omega Wave legalább annyira idézi a két borultabb, meglassultabb késői lemezüket, mint az első korszakot. Ebből a szempontból összhatásában talán leginkább a Distortionre üt, de annak sem másolata. Inkább csak az az anyag, ami mondjuk simán kijöhetett volna 2000 környékén, a nagy metal revival közepette is, ha nem oszlanak fel a Green után.

Amennyiben valaha is szeretted a csapatot, túl nagyot nem csalódhatsz, a védjegyek ugyanis mind itt vannak. A félelmetesen rafinált kétgitáros ritmusjáték például alapból zseniális. Hogy csak a legnyilvánvalóbbat említsem, Jeff Loomis például bevallva-bevallatlanul rengeteget tanult a Forbiddentől, a Nevermore jellegzetes riffelése simán eredeztethető innen is. A szólókat már ki sem emelem külön, Locicero és Smyth végig hatalmasakat játszanak. Az egymásba csavarodó csuklógyilkos témák mellett a sok váltással, töréssel operáló komplex dalszerkezetek sem változtak, ez továbbra sem slágermuzsika, de Andersonnak köszönhetően mindig is rengeteg volt benne a fogós dallam. Most sincs ez másként, és persze a nyomasztó akkordbontásokra épülő pszichopata részeknek sem intettek búcsút. Sneap mester olyan hangzást biztosított a lemeznek, amilyet a zene megkívánt, és muszáj egy kicsit dicsérnem Mark Hernandezt is, aki valami félelmetes finesszel üti végig a dalokat, pedig olyan elődök árnyékában kellett dolgoznia, mint Paul Bostaph vagy a késői éra zseniális gőzhengere, Steve Jacobs.

A nyitó Forsaken At The Gates, a vészjóslóan dallamos verzéivel fülbemászó Swine, a lemez talán legfogósabb darabjának tekinthető Hopenosis vagy a zúzós címadó zárás száz százalékos Forbidden dalok, nem tudok rajtuk fogást találni: pontosan ilyesmit akartam hallani tőlük, mióta csak újjáalakultak. Teljesen száz százalékosnak ugyanakkor nem minősíteném az albumot, aminek két oka van. Egyfelől egyelőre határozottan az a benyomásom, hogy pár dal hosszabb a kelleténél (a legjobb példa erre talán a menetelős, óóó-zós és gyors részeket váltogató Dragging My Casket), ami lehet, hogy csupán időleges dolog, mert még nem adta meg magát minden részlet. A másik kényes pont viszont egyértelműen hiba: Anderson sikolyait egyszerűen nem lett volna szabad erőltetni. Nem vészes a helyzet, mert nincs belőlük sok, ezektől azonban rendszerint fejtetőig szalad a szemöldököm, mert az énekes halfordi énekbravúrok helyett csupán fejhangú hülyegyerek-visítozást produkál, ami nem méltó a zenei anyag komolyságához.

Russ a neten látott koncertfelvételek és elbeszélések alapján nincs igazán topon manapság, és a kappanhangú sikolyok is ezt igazolják, tekintve, hogy a csávó régen baromi jól hozta a magasakat is. Egy régi minialbumon még a Victim Of Changest is olyan görcsmentesen nyomta, hogy csak na... Az adottság a jelek szerint a múlté, és ez sajnos nem olyasmi, amit álcázni lehetne. Már csak azért is kár a pár nevetséges visításért, mert ezt leszámítva remekül teljesít, elsősorban a '90-es években megismert mélyebb, rekesztősebb hangját használja. Szerencsére a nagyon old school kiabálós refrénnel (és mellékesen kissé opethes középrésszel) ellátott Overthrow vagy a klasszikus Bay Area hangulatot totálisan megidéző Adapt Or Die túl erős dalok ahhoz, hogy néhány rosszul elhelyezett sikoly hazavágja őket.

Egyelőre vegyesek a reakciók erre az albumra, de nálam még a fentebb említettekkel együtt is simán befutó idén a visszatérő Forbidden. Továbbra sem a tömegek zenéjét játsszák, még metalon belül sem, az Omega Wave intelligenciája és ereje azonban példaértékű. Thrashereknek már csak az emlékek miatt is kötelező hallgatnivaló az album, de bárki próbát tehet vele, aki vonzódik az összetett és okos, ám mégis kellően agresszív zenékhez. Ha nem ismered őket, de mondjuk te is csalódtál az idei Nevermore-ban, íme a gyógyír a sebre...