Shock!

Igen, tudom, megint nem kapkodtam el a kanadai heavy-progresszív-thrash-punk-hardcore-neoklasszikus brigád legújabb alkotásának ismertetőjének papírra vetését, de mentségemre szóljon, hogy ez nagyon nem az a zene, amiről érdemes lenne két hallgatás után végleges(nek szánt) véleményt alkotni. Igazság szerint csak a Scurrilous lemezzel ismertem meg a csapatot, de egy csapásra hatalmas kedvencek lettek, és gyorsan rákattantam az első két lemezükre is. Utólag persze gyorsan megállapítható: bármennyire is kiforrott és figyelemreméltó teljesítményt tettek le az asztalra már a Keziával is, a gyors fejlődés teljesen fülbeötlő volt. Éppen ezért eléggé bíztam a folytatásban, és a Volition teljes mértékben rá is szolgált a megelőlegezett bizalomra.

Én persze csak amolyan potyautasként kapaszkodtam fel a vonatra, sok ezren viszont tényleg vakon bíztak a csapatban, és egy nap alatt összedobták a lemez elkészítésének 125 ezer kanadai dollárra taksált költségeit. (Most persze belemehetnénk a zeneipar halálával kapcsolatos, soha véget nem érő polemizálásba, de minek: ha valami, akkor a PTH esete elég jól mutatja, hogy kellő elszántság, innovativitás, meg persze egy igényes, ragaszkodó rajongótábor esetén simán van jövője a kiemelkedő zenekaroknak.)

Így néhány hétnyi rendszeres hallgatás után ki merem jelenteni, hogy a Volition az ontariói alakulat legletisztultabb, legegységesebb alkotása, még annak ellenére is, hogy az eddigi lemezeken tökélyre fejlesztett kiszámított eklektikusság szemernyit sem változott. Ugyanazt az elborult stíluskavalkádot kapjuk az arcunkba, amelyben tökéletesen megférnek egymás mellett az átmenet nélkül váltakozó thrash, neoklasszikus, hardcore, progresszív és még ki tudja, milyen egyéb témák – ez a változatosság a hangszerelés mellett az énektémákat is jellemzi. El tudom persze fogadni, ha Rody Walker orgánuma és főleg előadásmódja valakinek egy bizonyos ponton túl fárasztó, de szerintem egyértelműen itt nyújtja eddigi legerősebb teljesítményét, akár a reszelős rock-témákra, akár a védjegyének számító magasakra gondolok. De kifejezetten jól állnak neki az agresszívebb dolgok is, mint például a metalcore-os Life Embossedban, amely egyébként tipikus példája annak, miként lehet végtelenül természetesen egymásba fűzni egy thrash/hardcore-alapokra épülő vezértémát egy überdallamos, neoklasszikus motívumokat magába foglaló refrénnel anélkül, hogy mindez giccsessé válna.

A Millar / Hoshkin páros ezúttal is tonnányi innovatív, lendületes riffet pakolt egymásra, az ember csak kapkodja a fejét, hát még ha azt is hozzávesszük, hogy a hatalmas Chris Adlerrel (sajnos csak ideiglenesen) kiegészülő ritmusszekció milyen döbbenetes dolgokat művel. Adler eddig is simán ott volt a kedvenc dobosaim között (és reményeim szerint a szerkesztőség kedvencei között is ott lesz a hamarosan megjelenő listánkon), ez a produkciója pedig csak még inkább megerősített ebben. Arról nem is beszélve, hogy az itteni témái, ha lehet ilyet mondani, még technikásabbak, még komplexebbek, miközben egy szemernyivel sem kevésbé energikusak, mint amiket Lamb Of God dalaiban megszokhattunk tőle, vagyis az ufódobos sokoldalúságáról is meggyőződhetünk. Walker country-mániájáról már korábban is tudhattunk, és bár hála a jó égnek az anyazenekar szerzeményeibe ezek a hatások nem türemkedtek be, régi kollaboránsuk, a műfajban nagy névnek számító Jadea Kelly még a korábbi lemezekhez képest is nagyobb szerepet kap. Ennek megfelelően az egyelőre kedvencemnek számító, szélsebesen induló, majd szinte balladába váltó – és ebben egy atom módon megszólaló basszus-szólót villantó – Without Prejudice-ben vagy a Plato's Tripartite-ben is hozzáteszi a magáét. Nem tolták igazán előtérbe, de mindenképpen színesíti az amúgy sem szürke összképet.

A hangzás talán még a Scurrilousnál is dinamikusabb, teltebb, de mondjuk az ilyen iszonyú sűrű és komplex zenét nehéz is lenne más sounddal elképzelni. A témahalmozás ellenére megmaradt a rövid, sokak számára talán túlzottan tömörnek is tűnő fogalmazásmód a négy-öt perc körül mozgó dalok formájában. Érdekes módon épp a legegyszerűbb szerkezetű, már-már felturbósított, szétcsapott popdalnak tekinthető Mist az egyik leghosszabb a maga hat percével és pofátlanul fülbemászó refrénjével, elsősorban a remekül eltalált, vonósokkal, zongorával és akusztikus gitárokkal megtámogatott lezárásának köszönhetően. Nagyjából ugyanez a jó értelemben vett slágeresség jellemző a lemezt záró Skiesra is, ami egy más hangszereléssel és a szigorú középrészt kihagyásával simán rádiós kedvenccé is válhatna – nagy szerencse, hogy ez a veszély nem fenyeget!

Lehet persze matekosnak tartani ezeket a szerzeményeket, de szerintem ez igazságtalan volna, ugyanis az olyan dalokból, mint a Drumhead Trial (mekkorát szólózik benne Ron Jarzombek!), a Yellow Teeth vagy a Skies, legalább ennyire kihallatszik az ösztönösség és a kreativitás is, ahol a döbbenetes technikai tudás és témahalmozás nem öncél, hanem a kifejezés egyik eszköze. Igen, valóban szűk a határmezsgye, de határozottan vallom, hogy az őrült hangszerelés nem megy a nóták minőségének a rovására, és a túlzottan hosszú játékidőt is sikerül elkerülni, így – hacsak valaki számára nem eleve ellenszenves ez a fajta komplexitás – nem is fullad unalomba a Volition.

Ennek szellemében én sem szaporítom a szót, hanem egyszerűen bevarrom a jól megérdemelt erős kilencest, ami csak azért nem tízes, mert ez a lemez már nem ért akkora meglepetésként, mint két évvel ezelőtti elődje.

A Protest The Hero január 26-án a Dürer Kertben lép fel a TesseracT, a The Safety Fireés az Intervals társaságában, a Phoenix Music Hungary szervezésében. További részletek itt.