Shock!

Az 1999-es megalakulása óta változatlan felállásban üzemelő, az ontariói Whitbyből elszármazott Protest The Hero két előző lemeze valahogy elment mellettem, de semleges álláspontomat sürgősen át kellett értékelnem a friss anyag hallatán, a Scurrilousszel ugyanis olyan szinten csavart az ujja köré a kanadai ötösfogat, mint annak a rendje. Ebben persze nyilván az is benne van, hogy letisztultabb, hallgatóbarátabb ez a hármas album, mint a 2005-ös Kezia és a 2008-as Fortress, az ötösfogat zenéjének lényege azonban nem változott.

Ha az ember ránéz egy Protest The Hero képre vagy borítóra, a zene ismerete nélkül alapvetően korszerű valamilyen-core-ra tippelhet: a zenekar tagjai már-már röhejesen fiatalok, és ugyan a csiricsáré egész testes tetkók hiányoznak, frizurákra, öltözködésre és fejszerkezetre pont úgy néznek ki, mint a fültágítós generáció nagy kedvencei. Zeneileg azonban jóval több van bennük ennél, és ezzel most nem azt mondom, hogy a vonatkozó deathcore/metalcore/akármi bandákkal bármi baj lenne. Ez azonban teljesen más: sokkal izgalmasabb, progresszív modern metal, és a progresszív jelzőt itt most valamennyire kéretik abban az értelemben venni, ahogy azt az évtized elején használta a szaksajtó.

A Protest The Hero-ban is megvan ugyanaz a korszerűen agyas jelleg, amitől mondjuk a Coheed And Cambria is működik egy csomó mindenkinél a fent említett körökben, zenéjük gyökerei azonban nem nyúlnak vissza olyan kitapinthatóan a '70-es évekig, mint honfitársaiknál. A Coheed olyasmiben utazik, mintha csak a Rush, a Led Zeppelin, a Thin Lizzy meg a Queen csavarodna egymásba valami különösen elvetemült, 21. századi hibridben, Rody Walkerék pedig leginkább egy matek metalos, metalcore-os szűrőn áteresztett Symphony X-et formáznak. És amennyire bizarrul néz ki mindez leírva, pont olyan működőképes a valóságban.

A banda teljesen sajátos kettősségét leginkább az adja, hogy miközben a dalokban folyamatosan örvénylenek, kavarognak a hangszeres alapok, minduntalan egymásból burjánzanak tovább a különböző tördelt témák, szólisztikus elemekkel gazdagon behintett riffek, az énekdallamok néhol már-már szinte röhejesen mézédesek. Félre ne érts, távolról sem egyszerűek vagy nyilvánvalóak, de mégis van bennük valami nagyon hagyományosan rockos, tehát bizonyára akkor is működnének, ha Luke Hoskin és Tim Millar három-négy kvintes témákat tologatnának alattuk a mostani villantós megfejtések helyett. De nem ez a helyzet, és éppen ettől lesz roppant izgalmas a csapat hangzása.

Megértem, ha valaki először elcsapja a gyomrát az állandóan változó alapokkal, neoklasszikus beütésű gitárfutamokkal, törésekkel, mert a bandával valóban ismerkedni kell. Elsőre csak az jön le a dalokból, hogy ez itt valami más, mint amit megszoktunk, a zene töménysége, sűrűsége azonban megköveteli az odafigyelést. Az ilyesmitől pedig eléggé elszoktunk a mai gyorsfogyasztó „letöltöm – felületesen belehallgatok – ha öt perc alatt nem győz meg, delete gomb" hozzáállás közepette... Habár rengeteg a zenében a fogós melódia, a ragadós rész, legalább hét-nyolc hallgatás kell ahhoz, hogy az ember biztosan el tudja helyezni a fejében szüntelenül pörgő dallamfoszlányokat, gitármelódiákat, onnantól kezdve azonban maradéktalanul összeáll a kép. A korábban menthetetlenül egybefolyó gurgulázó témák, színezések, díszítések ezután önálló értelmet nyernek, Rody rövidebb távon kissé egybefolyó dallamai megmutatják igazi arcukat, és nem kell folyamatosan jegyzetelni, hol tartunk éppen, a dalok tokkal-vonóval egyótt bemásznak a fülbe. Ha egyébként a fentiekből komplex eposzokra következtetnél, ki kell ábrándítsalak: a lemez nem egészen háromnegyed órás, a leghosszabb dal pedig alig nyúlik öt perc fölé. És mégis annyi mindent sűrítettek bele, hogy csak na...

Bevallom, az első lelkesedési hullámok után nem tudtam előre felmérni, mennyire láncol majd magához tartósan a Scurrilous, így aztán a nagy fellángolást követően direkt pihentettem is vagy két hétig. Miután azonban megint előszedtem, csak még jobban tetszett, így megkockáztatom, hogy a Protest The Hero tényleg az év egyik legerősebb albumát készítette most el. Nyilván nem jöhet be mindenkinek ez a zene: egyeseknek nem lesz elég brutális, mások Ryan néhol kissé feminin előadásmódján akadhatnak fent, megint mások pedig azt mondják majd, hogy túl okosak akarnak lenni a kanadai srácok. Engem viszont totálisan meggyőztek az olyan roppant okosan megírt dalokkal, mint a C'est La Vie, a Hair-Trigger, a Tandem, a Moonlight vagy a Termites, és éppen ezért – ebben az évben először – nem is sajnálom tőlük a maximális pontszámot.