Sebet kaptál, lerogytál és elfeküdtél a sárban, miközben égő paloták, romok között az ellenség egységei már szabályos alakzatokban menetelnek tőled nem messze. Lassan elernyedve arra vársz, mikor kapod meg a kegyelemdöfést. Hozzád érnek, de döfés helyett egy sorozatot adnak le a győztes forradalom katonái, majd még néhány lövést lassan.
Kezed kegyelemért nyújtanád, de nincs bennük szánalom. Jelentéktelen életed végén jelentéktelen halál lesz a pont. Így rohan át rajtunk a Lamb of God lemezének első néhány száma, kegyetlen tekerésekkel, durván csapódó középtempós menetelésekkel.
A verzék szaggatott zúzásai akár még a Fear Factoryt is eszünkbe juttathatnák, de a sorok végén menetrendszerűen gördül egy igazán hagyományos, klasszikus metal zárlat. A bután kopogó kétlábgép a Moby Dick első két lemezének idejét, a thrash aranykorát idézi, de Isten eme eltévedt bárányainak zenéjén hasonlóan erős nyomokat hagytak a Deicide-féle direkt death metalok és a kilencvenes évek ipari szaggatásai is. A Lamb of God hozzáállását tekintve úgy vegyíti a hagyományos metal dallamvilágot a fémzene újabb és extrémebb megnyilvánulásaival ahogy a Death is próbálta utolsó lemezein, itt azonban kevésbé a komplex dalszerkezeteken, mint a pőre agresszión van a hangsúly.
A zene kiindulópontja minden említett irányzattól függetlenül persze a Slayer - ld. a Purified Reign In Blood-os kezdését -, a Hanneman-King riffeket azonban néha death metalos őrléssé, néha pedig indusztriális zúzássá gyorsítják. A szólók csak ritkán hoznak lélegzetvételnyi szünetet a darálásban, de van néhány formás darab, a Purifiedban mondjuk az a Peace Sells-jellegű skála-agymenés: gyorsan csekkolni is kellett, egy ügyes tanítvánnyal állunk itt szemben, vagy valóban maga Poland mester eresztette el benne az ujjait. Szemben sok metalcore zenekar gyakran derűs hangképével és pozitív hozzáállásával, az As the Palaces Burn kifejezetten gonosz hangulatot kelt, amit különböző eszközökkel (pl. az In Defense of Our Good Name-ben egy kriptaszökevény szintitémával) meg is támogatnak.
Kifejezetten barátságtalan a Strapping Young Lad-beütésű Blood Junkie is (a producer egyébként a SYL-főnök Devin Townsend volt), amely még Pantera-hatásoktól sem mentes (ahogy a többi darabban is gyakran elővezetnek ilyen Dimebag-módra szaggatottan beforgató betéteket). A Blood Junkie-ban egy összekötő rész erejéig egy billentyűs díszítés is felüti a fejét, és meg is inog kezemben a képzeletbeli ceruza, hogy mégis inkább kilencest kellene firkantani a kritika tetejére. A Vigil egyszerű, akusztikus kezdése aztán lehiggaszt, a számot egy doomos, korai Paradise Lostot idéző riff viszi egy ideig. De ahogy a richmondi srácok bármilyen stílusú témától képesek visszatérni valami könyörtelen thrash-tempóhoz, úgy most is eleresztik a vérebeket a szám közepén. Ha mindez még kevés lenne hozzá, a 40 perc alatt maradó játékidő ismét csak bizonyítja: ha a Lamb of God az amerikai heavy metal metalcore-os új hullámához tartozik is, szívük igazán a thrash metalért dobog.
