A Masterplan lemeze az elmúlt időszak legjobb metalverzéjével nyit, semmi cécó, csak monumentális énektémák és monumentális gitárkiállások, aztán még kicsit kételkednénk a színvonal fenntarthatóságában, de már jön és lever az egekbe szárnyaló szóló. A vége felé van azért egy butácska szintiátkötés és szinte már mosolygok is, végre találtam a Crimson Riderben valamit, amibe beleköthetek.
A második Back for My Life-ban van azért egy elég nagy turpisság*, kíváncsi vagyok, másnak is eszébe jutott-e honnan lízingelték a vezérmotívumot (akinek igen, az azonnal írja le kézzel tízszer, hogy "Aeronautics"). De innentől kezdve semmi megingás, sorjáznak a speed/power/dallamos metal klasszikusok, amin persze nem lepődünk meg, hiszen a norvég megaénekes Jorn Lande a semmiből is képes slágert csinálni, hát még ha Roland Grapow és Uli Kusch hozza az alapokat.
Az anyag inkább a szóló Lande-cuccokhoz áll közelebb, mint a dobos Kuschnak és a gitáros Grapownak korábban otthont adó Helloweenhez, ahol úgy látszik a főnök bácsi minden lazulás ellenére rajta tartja kezét a dolgokon. A Masterplanban viszont egyszerűen nincs lehetőség valami "weikis" viccbe fojtani az egészet (na nem mintha a Helloweentől eddig utolsó Rabbittel bármi bajom lett volna - ezt figyelembe véve tulajdonképpen örülhetünk is a szétválásnak).
A századik meghallgatás után ugyan már kiütközik, hogy az anyag inkább minőségi mint túlzottan változatos, de megfelelő pihentetés után újra hat, és ez jó. Így hosszabb távon is működnek az olyan fél-lírai dalok, mint az After this War, vagy az olyan középtempós menetelések mint a Headbangers Ballroom (na itt azért csak felüti a fejét egy hagyományos Helloween-gitárdallam).
Emellett sokszor az az érzésem, hogy a refrén erősebb, mint a verze vagy fordítva, tehát hogy elsősorban a teljes daloknál kisebb egységekben sikerült maradandót alkotni. Az Into The Arena-ban például a "soulcsészeres" refrén-felvezetés üt igazán, és van benne egy príma korai ossianos szólóelőkészítés is, míg a szám többi része azért annyira nem letaglózó.
Igazán kiemelkedő viszont Dark for the Dying: nagyon kellemes szintidallammal nyit, amely a refrén alá finoman bekeverve vissza is tér hál' istennek. Mondhatjuk tehát, hogy a Masterplan a "kis dolgokban a legnagyobb", de azért az összkép is nagyon kedvező. A világ mai állása szerint pedig ennél sokkal jobb dallamos euro-powert tényleg nehéz lenne összehozni.
*(Próbaterem Hamburgban. Vagy Aachenben. Vagy Szlovákiában.)
Roland (riffel).
Uli (dobol).
Uli: Te, Roland, ez nagyon emlékeztet valamire.
Roland: Hááát, szokott. Izé, Helloween?
Uli, Roland (röhögnek).
