Már játszott a The Idoru, amikor leértem a hajóra, és amilyen jól nyomatták az emós témákat, elsőre még az is felmerült bennem, hogy valami amerikai beugró banda lehet. Aztán a logika és a magyar konferansz hamar eloszlatott minden kétséget, magyar földön is lehet ügyesen csinálni ezt az alapvetően amerikai zenét.
A gitáros Angus Young-módjára nyakába húzott gitárján ügyes tappingmegoldásokkal is előhozakodott, melyek kivitelezésével sem volt többnyire gond. Az egyetlen gyenge láncszemnek az énekest éreztem, aki feminim mozgásával és lágy hangjával valahogy még egy ilyen dallamosabb punk-hc keverék zenéhez is túl puhának tűnt. Ettől eltekintve nagyon rendbe van a The Idoru, kíváncsi vagyok mire lehetnek képesek lemezen.Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az Amenről bármi fogalmam lett volna egy baltás lemezborító halvány emlékképétől eltekintve. Illetve még beugrik valami Ross Robinson-féle méltatás még abból az időszakból, amikor a sztárproducer volt élet és halál ura a nyúmetal mezőnyben. Nyúmetalról azonban itt szó nem volt: az Amen kinézetre sokkal inkább egy Sex Pistols feldolgozás-zenekarnak tetszett. Nem csak a kinézet, a hozzáállás is punkosra volt véve – Casey Chaos mindjárt az első ütemek alatt bele is rongyolt a dobszerkóba, amit aztán a roadok szám közben próbáltak valahogy helyrepofozni. Mondanom sem kell a dobos vadul nyomatta tovább, szeme sem rebbent.
A koncertet a bespeedezett Meat Loafra emlékeztető Casey vitte a hátán, belemászott a hangfalakba, többször is bevetette elájulós mozdulatát, és közben rikácsolt torkaszakadtából. Jó mutatvány volt az is, amikor az énekes mint egy műtőasztalra, befeküdt a mozgásban lévő dobverők alá, melyre a reakció a kalapálás lendületének fokozása volt. Önveszélyes srác ez a Casey, zeneileg az Amen azonban csak annyira volt értékelhető, mint egy poposított Minor Threat. Tehát semennyire. Ennek ellenére valamennyi lelkesedés a többnyire csak nyugodtan álldogáló közönségre is átragadt a végére. Azoknak viszont én nem adnék ki koncertjegyet, akik tökéletesen illúzióromboló módon videózni járnak az első sorba. Ha Casey nem csak szórakoztatóipari műpunk lenne, első dolgaként nem a dobállványt, hanem őket rúgta volna le.
Teljesen ledöbbentem azon, hogy milyen lelkesedés fogadta a delaware-i Boysetsfire-t, akik nagykiadós utolsó lemezükkel a tengerentúlon persze igencsak ismertté váltak. Ment végig a stagediving az érzelmektől és energiától majd szétrobbanó dalok alatt. A saját bevallása szerint három napja betegséggel küszködő Nathan Gray énekes nagyon szimpatikusan viselkedett végig, látszott rajta, hogy benne van a lelke a dalokban. Komolyan, még jobban is énekelt, mint lemezen, ahol egy kicsit több dinamikát simán el tudtam volna viselni.
Az új számok alapján a jövő (a legkésőbb jövő év elejére várható új lemez) a metalmagazinos kliséknek megfelelően egyszerre ígérkezik keményebbnek és dallamosabbnak.
Ez utóbbira különösen jó példa a hiperslágeres Requiem, de a “kiárusítás”-vádaknak egy másik kész darab, egy brutális és gyors szösszenet egyből elejét is veheti.
Az uralkodó osztályról, kizsákmányolásról szóló marxizáló szövegek sem tűntek el a kiadóváltással, a csapat hitelessége tehát egyelőre csorbítatlan, de egy ilyen színvonalon elővezetett dallam-központú hc/punk/metal-vegyületet felőlem seggfejek is játszhatnának, akkor is bejönne.
Király volt a Last Year’s Nest, és a végén a nagy közönségkedvenc Rookie is, de a gyengélkedésre való tekintettel egy óránál nem tartott tovább közönség és zenekar nagy egymásra találása. A Tomorrow Comes Today-re vonatkozó “jó, de nem zseniális” véleményem nem változott meg alapjaiban, de a koncert alapján már sokkal szívesebben fogom hallgatni. Koncerten pedig bárhol, bármikor megnézném őket, mondjuk jövőre egy budapesti lemezbemutatón, pótolni a pótolandót.
