Ne szépítsük a dolgot: a ragga/dancehall illetve az ezekkel rokon dub dolgoktól mindig felállt a szőr a hátamon, és míg más elektromos zenei irányzatokat idővel megkedveltem, a dub valahogy soha nem tudok kijönni nálam a karanténból. Ezért aztán a metalt a ragga énekléssel párosító Dub Warról sem dédelgettem kifejezetten jó emlékeket magamban. Most meg itt ez a lemez és teljesen levett a lábamról. Ki érti ezt?
A Dub War azért érdekes, mert itt folytatja útját a rapper-énekes Benji, és egy ideig úgy tűnt néhány régi társ is vele tart. Aztán a dolgok másképp alakultak megszületett a Babylon anyag egy első változata, melyet kisebb változtatásokkal (borító, néhány szám) 2004-ben újra kiadtak (mi most azért az első verzióból indulnánk ki).
A Set It Off első négy ütemén kicsit megijedtem, mert ahogy már a DW-feldolgozásokat rejtő Step Ta Dis lemezen is láttuk, egy drum & bass ritmussal nyit, de aztán helyükre kerülnek a dolgok, jön a torzított gitár, fogós a refrén, meg lehet nyugodni. Húzós a Babylon is, Benji a legváltozatosabb hangokon szólal meg, ontja a szavakat, de dallamos fogódzókat is ad, és az üvöltésekkel sem takarékoskodik. Egy körbe-körbe járó riffre épül a szám, mely a Sepultura keresetlenségét idézi, persze egy lájtos verzióban. Punkos-dallamos a Selector, zúz a keleties kántálás alatt a Firing the Love. A Pressure aztán szimplán ellenállhatatlan, ez az igazi áttörés, ha a No Doubt még képes lett volna ilyesmire, akkor nem kellene Gwen Stefaninak szólópróbálkozásaival elborzasztania a jó érzésű hallgatóságot. A szkreccselések és a gitárnyűvés összefolynak, minden a refrént készíti elő, mely örömködős ugrálásra késztet, érezzük, hogy fel kell állnunk, nincs mese, át kell adnunk magunkat a ritmusnak. A Bruises egy mogorvább tétel, kicsit az Insane in the Membrane-korszakos Cypress Hillt idézi a refrén szövegelése. Egyébiránt pedig továbbra is egy felesleges komolykodástól mentesített Roots-riff viszi előre a számot. Hamar visszaevezünk aztán nyugalmasabb vizekre, egy egyszerű akusztikus gitár témára érkezik be a vokál és a rasztáskodás felelgetése: furcsán énekel a félelemről a Fear.
Mire idáig eljutottam, már feltétlen Skindred hivő voltam, és a hátralévő néhány szám csak tovább szilárdította ezt a véleményemet. Egy zseniális dob-basszuson építkezik a Falling Down, aztán Benji elereszti a torkában lakozó vérebeket, de csak pár másodperc az egész, és jön a melodikus feloldás.
A Kiss and Make-Up a szinte visszafele folyó refrénnel megint ledönt, ha a Pressure volt a csúcspont a napos oldalról, ez egy sötétebb, de ugyanolyan magával ragadó darab (állítólag az újrakiadásról le kellett hagyni, hogy törne le a kiadó keze).
Nagyon szimpatikus, hogy a számok kivétel nélkül a 2-3 perc környékén mozognak, teljesen sallangmentesek, csak a lényegre koncentrálnak, miközben a popos paneleknek se híre se hamva. Hihetetlen, de ennyi időbe is belefér 4-5 ritmus- és 2-3 hangulatváltás. A szkreccselések a szép emlékű Mordredet idézik, maguknak a számoknak van egy kis Living Colour beütése, de az agresszív ének azért megadja a kellő súlyt az albumnak. Mindent egybevetve a Skindred lemeze nekem a tavalyi év meglepetése: nem csak a remek dalokon, de magamon is alaposan meglepődtem. A végén még kiderül, hogy a jó zene teljesen stílusfüggetlen.
