Shock!

Phil Collins érző lélek: budapesti koncertjét egy bő tízperces (és hatkezes) dobszólóval vezette fel, így a munkásembereknek is volt elég idő beszereznie napi söradagjukat. Sokat persze akkor sem vesztettek volna ha még elidőznek kicsit a büfében: a végére jóval két óra fölé jutó műsoridő tetemes része semmilyen izgalmat nem kínált.

Ezt persze mi nem tudhattuk előre, így hamar felvettük startpozíciónkat egy kisminkelt anyagköltség-elszámolókból, kiöltözött key account menedzserekből valamint néhány Eros Ramazotti-rajongó nyugdíjasból álló körzetben a küzdőtér közepén. A Something Happened on the Way to Heaven egy lendületes kezdés volt, de hamar alábbhagyott a buzgalom: egymást követték az ötlettelen csillagos, holdas, stb. hátterek előtt elővezetett lírai ömlengések. Egy ideig még kitartott az egy húzós-egy bealvós fluktuáció, de egyszer csak azon kellett észre venni magunkat, hogy már a negyedik lassú számot tapossuk: irány a büfé. Visszafelé jövet megnyugodva konstatálhattuk, hogy Genesis-számokról továbbra sem maradtunk le (végül egy, azaz egyetlen darabnál állt meg a számláló). Még az értékelhetőbb pillanatok közé tartozott a széken ülve előadott Groovy Kind of Love a vérvörös színpadképpel és az Another Day in Paradise, melynek során fokozatosan vált a köddé a hatalmas fű-zöld Paradise felirat a háttérből. Well.

Szórakoztatás volt mindez, kevésbé zene, és már éppen számolgattuk volna, hány Phil Collins koncert érne fel a zseniális kisstadionos Rod Stewart bulival, amikor a betegesre vett In The Air Tonight valamelyest visszaadta a hitünket. Ezután következett azonban még csak az, amiért érdemes volt bevállalni a horribilis jegyárat: az Invisible Touch és az Easy Lover kombója. Ezeknél tökéletesebb popdalokat képtelenség lenne írni, a közönség is kajálta őket, fülig értek a szájak, lendültek a kezek. Ment a színjáték az öreg hősszerelmes Phil és a fiatal fekete énekesnő között, a tömeg pedig lelkesedett: jobb volt mint egy céges buli. Még jobb is mint a Danubius.