Shock!

A taljánokra – egy-két kivételtől eltekintve – általában nem jellemző a globálisan is jelentős rockzenekarok kitermelése. Persze lehetne sorolni a Lacuna Coiltól kezdve a Rhapsody Of Fire-ig mindazokat, akiknek neve évtizedek óta ott van a fősodorban és a köztudatban, de ezek a zenekarok sem arról híresek, hogy a lemezmilliomosok gondokkal terhelt mindennapjait élik. A ma már elcsépelt jelzővel illetett progrock és progmetál képzeletbeli határvonalán egyensúlyozó Kingcrow sem egykori és aktuális produkcióival fogja a csillagokat lepotyogtatni az égről. Amiért mégis itt szerepelnek, az annak köszönhető, hogy egy rövid koncertbeszámolót és néhány friss hírt leszámítva még soha nem írtunk róluk, másrészről pedig nekik mindig is sikerült olyan elemeket is becsempészniük a dalaikba, amelyekre még a sokat hallott fülnek is volt/van kedve ráhangolódni.

Az olasz progresszív mezőny egyébként valami elképesztően termékeny időszakát éli mostanában. Ugyanúgy termelődnek nap mint nap a friss alakulatok itt is, mint ahogy más műfajokon belül is, csak ez a közeg annyira underground szinten mozog, hogy a világ nem tud róla. Valahol ez jó is meg nem is: egyrészt aki valami szokatlant csinál, az általában fennakad a rostán, a tömegtermelés viszont semmire és senkire nem gyakorol kedvező hatást, és a tehetségek nagy része legtöbbször a süllyesztőben végzi. Az 1996-ban alakult (!) római csapat talán már nem fog erre a sorsra jutni, hiszen az előzményeket is komoly szakmai és rajongói elismerés övezte, első lemezük pedig már 2001-ben jelent meg. Már a legutóbbi albumuk (The Persistence) is komolyabb figyelmet kapott tőlem hat esztendővel ezelőtt, bár ott még nem éreztem ennyire erős vonzalmat, s nem is hallgattatták magukat annyira a dalok, mint a mostaniak.

A korai anyagokat persze még egy kicsit más felállás készítette, a jelenlegi csapat énekesi frontján az a Diego Marchesi áll, aki még anno az alapítók között volt a ′90-es években, lemezfronton azonban először csak a 2010-ben megjelent Phlegethonnál került képbe. A csapat zenei agytrösztjét a kezdetek óta szilárd alapokon álló gitáros-billentyűs/dobos testvérpár, Diego Cafolla és Thundra Cafolla jelenti, illetve a 2003-ban csatlakozott gitáros, Ivan Nastasi is erősíti őket a mai napig. A basszer személye pedig állandóan változott, jelenleg Riccardo Nifosí tölti be ezt a szerepet náluk. A csapat legnagyobb erőssége szerintem a hangulatteremtés, illetve az egyedi billentyűhangszínek ötletes alkalmazása egy dalon belül, ami egyfajta futurisztikus-modern jelleget is kölcsönöz a muzsikának. Cafolla a végletekig kihasználja hangszerének lehetőségeit, mégsem szorítja háttérbe társait, hiszen a mélyre hangolt gitárok is ugyanolyan arányban vannak jelen, s így a súly sem hiányzik az összképből. A legtalálóbb zenei párhuzam talán a norvég Leprous, a brit Haken és talán még az ausztrál Voyager lenne.

Egy mediterrán társulattól alapjáraton szokatlan dolog a hűvösebb atmoszféra, de fogjuk fel úgy, hogy ez benne a szép és különleges. Einar Solbergék melankóliájának mélységeiben persze még ha akarnának, sem tudnának elmerülni, és Marchesi sem próbál úgy Morten Harket lenni, mint azt norvég kollégája gyakorolja mostanában. Lehet, hogy pont utóbbi szereted-vagy-gyűlölöd védjegy miatt sokan befogadhatóbbnak tartják majd a dél-európaiak muzsikáját, mint a sztratoszférát oly gyakran látogató Einar csapatának terméseit. Diego hangszínére viszont pont nem jellemző az a fajta eklektikusság és első hallásra felismerhetőség, mint a norvégoknál, s talán ez jelenti az olaszok leggyengébb pontját is. Mondhatnám, hogy átlagos és izgalommentes a srác orgánuma, azonban mindezt nagyon jól ellenpontozzák a remek vokálok és kórusok, a finom akusztikus bontásokkal gyakran színesített, ötletes témákból összerakott szerzemények, s persze az alapvetően komor atmoszféra.

Sok értelme nincs is dalokat kiragadni az összképből, mert egységesen magas végig a színvonal. Nagyon szeretem a pulzáló-hipnotikus Night Drive-ot, az okosan felépített, nyolc perc fölé kiterjesztett címadót vagy a nyüzsgő verzével és a technós hangszínnel domináló Parallel Linest, amelynek érdekessége, hogy Cafolla mennyivel ötletesebben és szerethetőbben tudja benne használni ezt a rideg-gépies hangot, mint a DJ-pult mögött bohóckodó akárkik. Kellemes még az újkori Katatonia mélységeivel rokon, többnyire akusztikus New Moon Harvest, illetve a ragadós, Voyager-ízű Glitch is.

A fent említett csapatok imádói, valamint Riverside-, Caligula's Horse-, Andromeda-, Circus Maximus-, Anubis Gate- és Threshold-rajongók (tehát San Marino lakosságának az egy ezreléke kábé) is bátran próbálkozhatnak velük, nekik tutira szimpatikus lesz a Kingcrow is. Amennyiben ezen a színvonalon folytatják, még akármi is lehet ebből az egészből.