Shock!

Daniel Gildenlöw sztoriját nyilván minden Pain Of Salvation-rajongó kívülről fújja: a fickó gyakorlatilag a halál torkából tért vissza, mentálisan és fizikálisan is megerősödve, felépülése pedig egyben a zenekar újjászületését is jelentette. Daniel kálváriáját követően ugyanis egy olyan nagylemezt tettek le az asztalra, mely számomra egyértelműen a legjobb az 1998-as One Hour By The Concrete Lake óta. Anno a BE-vel kezdtem távolodni tőlük, a Road Salt One és Two anyagokat pedig a mai napig sem bírtam megszeretni, az In The Passing Light Of Day viszont újra Pain Of Salvation-rajongóvá tett, így szinte vágtam a centit, hogy újra élőben lássam a hozzánk öt év után visszatérő csapatot.

Az este bemelegítő alakulata az olasz Kingcrow volt, akik olyasfajta progmetalban utaznak, amely a '90-es évek végén uralta rövid ideig a metal undergroundot (emlékszik még valaki például az Empty Tremorra?). Többszólamú vokálokat és nyakatekert dalszerkezeteteket felvonultató muzsikájuk rendben is volt, de így sem igazán sikerült kiemelkedniük a középszerűségből. Megjelenésükben és zenéjükben volt egyfajta, markáns olasz íz, mely nem feltétlenül pozitívum, és ugyan ennek ellenére szimpatikusak voltak, a nekik jutó 45 percet mégis kissé fárasztónak éreztem. A közönségnek viszont bejöttek.

A buli után több olyan véleményt is hallottam, hogy bizonyos lelkiállapotban meglehetősen depresszívnek tűnt a Pain Of Salvation előadása, a magam részéről azonban sokkal inkább éreztem energikusnak és kifejezetten feltöltőnek. Annak ellenére is, hogy ha kissé sarkosan fogalmazunk, akkor valóban összefoglalhatjuk úgy a történteket, hogy Daniel szomorú dalokat énekelt, szomorúan. Az In The Passing Light Of Day már témájánál fogva sem könnyed hallgatnivaló, ráadásul egyértelmű visszakanyarodást jelent a korai lemezek zúzós, agresszív világához, a dalok néha valóban depresszív, nyomasztó hangulatát azonban tökéletesen ellensúlyozta, ahogy a zenekar valamennyi tagja láthatóan teljes erőbedobással nyomult. Kifejezetten letaglózó volt nézni, ahogy sokszor mindannyian derékból headbangelve vezették elő a nehezebbnél nehezebb darabokat.

A POS sosem volt gyenge koncertzenekar, de a kigyúrt mohikánra emlékeztető Johan Hallgren tavalyi visszatérése iszonyú sokat dobott élő teljesítményükön. Amellett, hogy a félmeztelenül zúzó faszi önmagában is markáns színpadi jelenség, vokális szempontból is nagyon komoly munkát végzett: Daniel helyett rengeteg magas témát ő és a dobos Léo Margarit hoztak, hozzá is teszem: kiválóan. A Daniel és Johan alkotta fitness-szekció uralta a színpad jobb szélét, baloldalt pedig az a Gustaf Hielm bőgőzött joviális Maci Laciként, akinek a zenekarra gyakorolt, Meshuggah-beli éveiben gyökeredző hatása valahogy most sokkal egyértelműbbnek és nyilvánvalóbbank tűnt, mint bármikor korábban. A végül kétórásra hízott program tökéletesen indult az utolsó lemez nyitónótájával az On a Tuesday-jel, majd következett két további új dal, amiket a közönség ugyanúgy teli torokból énekelt, mint a régi alapdalokat, élőben pedig a kiváló hangzásnak köszönhetően talán még hatásosabbak voltak, mint lemezen.

Daniel és így a zenekar történetében Budapest igen különleges helyet foglal el, így természetesen a turné többi állomásához képest nálunk hosszított volta a program: a nyitó triász után ugyanis a Remedy Lane Beyond The Pale-jét is elővezették, bezsebelve ezzel a koncert addigi leghangosabb ovációját, majd egy igen huszáros váltással a Disco Queen következett, amelyhez rengeteget adtak az A38-on ritkán látott igényességgel összerakott fények is. Ezután következett a koncert egyetlen hibája, az ekkor már igen forró hangulatot ugyanis egyértelműen sikerült leültetni a Kingdom Of Loss-szal, de aztán hamar felpörögtünk ismét a Handful of Nothinggal, majd érkezett a koncert számomra legkülönlegesebb, legszebb pillanata, a Pilgirm, amelyet Daniel régi barátja, a 2012-ben egy horvátországi autóbalesetben elhunyt Stonehenge-billentyűs, Baki Ádám emlékének ajánlott. A rendes játékidőt az Inside Out, illetve az abszolút csúcspont Full Throttle Tribe zárta a turné egyéb állomásaihoz képest azonban mi kibővített, négyszámos ráadást kaptunk. Míg máshol csak Used és Passing Light of Day volt, addig a hajón érkezett a Falling, illetve becsempészték a The Perfect Elementet is, ami eredetileg a Beyond helyén szerepelt volna.

Ahogy fentiekből is kitűnik, egy roppant súlyos, masszív összeállítást kaptunk a zenekartól, aminél a magam részéről kevés jobbat tudtam volna összeállítani, hiszen sem a BE-ről, sem pedig a Road Saltokról nem volt semmi. Ugyan a Kingdom Of Loss helyett lehetett volna valami mondjuk az Entropiáról, ez a koncertet viszont így is nyugodtan emlegethetjük etalonként a progmetalban. A kiváló dalok, a kiemelkedő, sokszor öt szólamban elővezetett vokalizálás és a hibátlan zenei teljesítmény mellett a színpadon is mindig volt látnivaló, hiszen a mai POS-ban még a látszólag kissé szürkébb színpadi figura, Daniel „D2" Karlsson is vonzza a tekintetet. Daniel meg ugyanúgy nyomta a sápasztó vicceit, ahogy betegsége előtt megszoktuk tőle, szóval esetében valóban igaz a mondás: ami nem öl meg, az erősebbé tesz. Az új lemez az utóbbi másfél évtized tán legerősebbje, ez a POS-felállás pedig a legjobb, amit élőben valaha is láttam. Tűkön ülve várom, hogy megint jöjjenek.