Shock!

Ugyan ki gondolta volna a svéd Pain of Salvation tavalyi budapesti fellépése után, hogy a fiúk egy egész albumot szentelnek majd fővárosunknak? Pedig így történt, és a Remedy Lane - ha valaki még nem tudná - azt a magánéleti válságot járja körül igen sok oldalról, amelyen Daniel Gildenlöw énekes-gitáros-szerző ment át, és amelynek számos döntő fordulata éppen Budapesthez kötődik.

Vannak persze szövegi utalások jóval korábbi eseményekre is, ami egyértelműen azt támasztja alá, hogy hősünk már régebben is átélt bizonyos fajta lelki krízist, de a Remedy Lane szempontjából a tavalyi eseménysor a lényeges. Mivel nagyon mélyről jövő és bensőséges gondolatokról van szó, nem analizálnám részletesebben a dalszövegeket (maga Daniel is csupán annyit árult el az interjúban ezekről, amennyi elengedhetetlenül fontos az album megértéséhez), azt azonban hangsúlyozom, nem pusztán saját fájdalmát dalolja el öncélúan a világnak Gildenlöw mester! Elkerülve ezt az olcsó és felszínes megoldást, igenis elemez, tanulságokat von le a történtekből, ezeket pedig ki-ki alkalmazhatja a saját életére, akármelyik múltbeli vagy a jelenleg is működő (pár)kapcsolatára... Ez az igazán nagyszerű dolog az egészben!

Ilyen súlyú szövegekhez törvényszerűen nem kevésbé kifejező és gondolatébresztő muzsikának kell társulnia, Danielnek azonban erre is volt gondja (eleve ő számít a zenekar fő dalszerzőjének, most pedig a Rope Ends nóta egyes témáit leszámítva végképp maga írt mindent, elvégre a Remedy Lane az ő sztorija). A korábbi Pain of Salvation anyagokhoz képest visszafogottabb, kevésbé összetett a zene, ám így is jelentős teret ad a legkülönbözőbb korokból eredeztethető hatásoknak: a 70-es évekbeli Rush keveredik a Queensryche-nak az Empire és Promised Land albumok fémjelezte időszakával, illetve a 90-es évek Fates Warning alkotásaival, de felbukkannak - főleg a hangzásban - abszolút mai, sőt egészen futurisztikus ötletek, megoldások is. Ám a legmeghökkentőbb akkor is talán a Chain Sling reneszánsz kori (!) zenéket idéző főmotívuma. Ezekből tevődik össze a rendre más és más arcát mutató, mégis teljesen kiforrott, egyéni Pain of Salvation stílus.

Tekintve, hogy igen elgondolkodtató és nem éppen vidám eseményeket dolgoz fel az album, a dalok jó része lírai indíttatású vagy legalábbis lassú, magába forduló: a This Heart Of Mine és a Second Love egy-egy érzékeny szerelmi vallomás, az Undertow meg, mintegy ezek ellenpontjaként, egy komor, lesújtó darab. A hangszeres gárdából a billentyűs Frederik Hermansson színes játékát emelném ki elsőként, a ritmusszekció teljesítménye szintén sziporkázó. A legelbűvölőbb azonban Daniel éneke. A srác egy igazi jelenség: az angyali tisztaságú dallamoktól a zaklatott, rekedtes hangig bármit képes kiadni magából, olykor furán szaggatott témákat is hoz, ha arra van szükség. A sok balladisztikus szerzemény közül a tempója miatt is kiemelkedik a két legmegrázóbb tétel, a nyugtalanul pulzáló A Trace Of Blood (egy meg nem született gyermekről szól, Daniel egy helyen gyereksírást is imitál benne) és a töredezett ütemekre épülő, gyönyörű vokálbetéteket rejtő Rope Ends (egy öngyilkossági kísérlet döbbenetes elbeszélése zenében!). A Waking Every God ismét egy lüktető, de végre felszabadult, pozitív érzelmektől vezérelt dal, a történet egészét pedig a Beginnings intrója után érkező Ending Theme és a Beyond The Pale foglalja keretbe.

A Nevermore Dreaming Neon Black albuma óta nem találkoztam ilyen merészen őszinte és zeneileg is előremutató önvallomással, de szerintem előtte se nagyon született ilyesmi. Ami a lemez magyar vonatkozásait illeti, csak remélni tudom, hogy Daniel mára végérvényesen lezárt egy zűrzavaros időszakot az életében, és hogy a Budapesten tapasztaltak valóban segítségére voltak ebben. A legközelebbi viszontlátásig ennyi.