Shock!

Nem szeretek nagy szavakat használni, de azt hiszem, megszületett a rockzene történetének legnagyszabásúbb alkotása. És itt nem mega-színpadokra, hangszerhegyek feltornyozására vagy csillagharcos sztorira kell gondolni, inkább egy olyan összefoglaló alkotásra, amely - számomra - felér a legnagyobb filozófusok műveivel.

Ilyenkor bizony még a legjobb kritikus is kötelezően a földig hajol, és elgondolkozik, felér-e ő egyáltalán odáig, hogy erről a Műről recenziót írjon. Mintha a Bibliáról, a Védákról vagy más szent és ősi bölcs könyvekről kellene húsz-harminc sorban összefoglalni mindent. Meg se próbálom, jó?

Kezdjük ott: Az eddig is nagyon okos, "felnőtt" témákat boncolgató zenekar szövegileg és zeneileg is száz százalékos lemezt készített, melynek finom részletei között még évek múltán is lehet majd újdonságot, rejtett apróságot felfedezni. Tisztázzuk azt is: a BE nem metal. A progresszív kifejezést pedig végre saját régi értelmében használhatom, hiszen hangszerelésében, dalszerkezeteiben, szövegi és gondolati világában is eddig nem hallott módon összetett, kimunkált konceptalbumról van itt szó. Zeneileg olyan széles látókörre van szükség az album meghallgatásához, amely magában foglalja a klasszikus zene, a korai progresszív rock, a fúziós zenék, a világ népeinek muzsikájának és a metal sokféle ágának teljes ismeretét. Ezt a lemezt - még ha a szöveg megbonthatatlan kohézióján túl is léphetnénk - tilos dalonként hallgatni, még kevésbé ajánlott háttérzeneként szuttyogtatni.

A beszéd-effektekkel felvezetett első dal csupán három perc, mégis a szimfonikus zene és a prog metal elemei váltakoznak, hogy aztán egy népzenei hatásokkal tarkított csodálatos folytatás épüljön fel belőlük. A Pulvius Aestivus szinte megállás nélkül változtatja át e felszabadult zenét klasszikusokhoz mérhetően nagyívű szimfonikus zenévé, majd visszafogott kezdetű új dal indul el, ahol a régivágású prog rock elemek váltakoznak modern metal elemekkel... Látjátok már? Itt nincsenek dalok, számok, trackek vagy "nóták" - ez egy egység, egy folyam, egy utazás, egy világ.

Szövegileg még összetettebb az anyag: A borítóban nem is a dalszövegeket találjuk meg, mint inkább egy bő lére eresztett gondolatébresztőt, amelyen az album gondolati világa is alapul. Kik vagyunk? Istenek teremtményei, akik maguk is istenekké válnak, miközben a maguk képére valami újat alkotnak - aztán majd azok is istenek lesznek egyszer, és így tovább? Káosz vagy megtervezett folyamat a világ millió eseménye, véletlen-e minden háború, mi a környezetszennyezés igazi oka, hová tart a népességrobbanás...? Megannyi kérdés, melyből nem válaszok, csak újabb kérdések szakadnak fel. Állítom, soha, de soha nem volt még a világon olyan zenei anyag, amelyben ennyire mélyen gondolkozott volna el a művész a világ bonyolult folyamatain, a vallások és a metafizika legbonyolultabb kérdésein. Filozófia szakon tanítanám ezt a lemezt az első hangtól az utolsóig!

A zene persze most is szól, miközben e sorokat írom, meg- megállva, belemerülve a Daniel és társai által kreált örvénybe, az előbb még kétszáz éves gyapotmunkás-feeling áradt egy ős-blues témából, de már egy Pink Floydi magasságokba emelkedő tíz perces tétel szól, aztán nemsokára meghallgatom újra a (kissé Chroma Key-t idéző, instrumentális, samplerekkel dúsított) Vocari Dei-t, a prog-doom-metal Diffidentia-t, a fennkölt, szinte templomi hangulatú Omni-t, a csodaszép, lírai Iter Impius-t...

Csoda ez az album. Aki metalra vágyik, esetleg "drímes" progskatulyára, magamutogató virgára, azonnal tegye vissza a polcra ezt a lemezt a boltban, és messziről kerülje el. A gondolkodó, érző Embereknek viszont fajra, nemre, vallásra, zenei ízlésre, életkorra, BÁRMIRE való tekintet nélkül AZONNAL KÖTELEZŐVÉ TESZEM.

(Ráadásul nemsokára megjelenik a teljes anyag DVD-n is, ahol Daniel szerint még jobban kiteljesedik a koncepció. Nos... Akarom.)