Shock!

Mindössze néhány hónappal a Satan kultikus bulija után ismét a bécsi Escape Metal Cornerben találtam magam. Az apropó ezúttal a tengerentúli Jag Panzer eljövetele volt, akik tulajdonképpen a Mikulás ajándékaként érkeztek az osztrák fővárosba. Régi kedvenceim ők, mivel azonban még sosem játszottak Magyarországon – meg a környéken is meglehetősen ritkán bukkannak fel –, eddig nem volt alkalmam élőben elcsípni őket. Így tehát amint megtudtam, hogy a szomszédban lépnek fel, rögtön vettem is a jegyet.

A turné társult zenekara egy szintén őskövület US power csapat, a Ruthless, akik előtt túl kellett esnünk még a koncertre utolsó pillanatban beesett helyi Black Tape Suicide fellépésén is. A koncertet eredetileg nem ők nyitották volna, hanem a Sonic Riot, akik viszont betegség miatt végül mégsem léptek fel, utolsó pillanatban így sikerült behúzni nyitóbandának a BTS-t. Velük kapcsolatban maradjunk annyiban, hogy kinézetre és minőségre is kábé gimis zenekarként aposztrofálhatóak, akik még az út legelején járnak, így számomra öt perc bőven elég volt belőlük.

A Ruthless viszont igazi veterán brigád, akik 1982-ben indultak, azaz 40+-os csapatról van szó, kisebb szépséghiba azonban, hogy 1988 és 2008 között tartottak egy komolyabb szünetet. A hőskorban egyetlen LP-re futotta tőlük, az 1986-os Discipline Of Steelről pedig be is dobták a címadót, a Sign Of The Crosst és a Gates Of Hellt is. Volt aztán még legelső, 1984-es EP-jük címadója, a Metal Without Mercy is, meg a Defender a visszatérő The Rise-ról, a közönségben pedig egy maréknyi fanatikus mindegyiket teli torokból énekelte a csapattal. A felállásban a Jordan Rudess metálosított alteregójának kinéző énekes, Sammy DeJohn képviseli egyedül az eredeti tagságot, egyben viszont ő a gyenge pont is, hiszen orgánuma sajnos kissé színtelen, szagtalan. Ezzel együtt nem voltak rosszak, ha valaki kedveli a velejéig underground, patinás metálprodukciókat, nem nagyon lőhet mellé velük.

Ahogy természetesen a Jag Panzerrel sem, akik azért minden szempontból jóval magasabb szintet képviselnek. Ráadásul a csapat magja évtizedek óta állandó, hiszen Harry „The Tyrant" Conklin énekes, John Tetley basszusgitáros és Mark Briody gitáros 1981-ben egyesítették erőiket a heavy metal zászlaja alatt, és egy rövid időszakot, meg a Dissident Alliance lemezt leszámítva azóta is együtt reszelik a power metalt. 1987-ben csatlakozott hozzájuk Rikard Stjernquist dobos, azóta pedig csak a szólógitárosi poszton volt kisebb jövés-menés. Játszott itt többek között Joey Tafolla meg Chris Broderick is, 2022-óta pedig Ken Rodarte a húrnyűvő, akiknek tudása nemcsak a már vele készült, remekbe szabott The Hallowedon azonnal szembeötlő, de élőben is. A faszi kezében minden benne van, ami a minőségi heavy metal gitározáshoz kell, a remek dallamérzéktől kezdve a tekerős szólókon át a feszes riffelés képességéig.

Különleges ez a turné abból a szempontból, hogy Rikard Stjernquist személyes okokból nem tud részt venni rajta, így a csapat az utolsó pillanatban akasztotta le a beugrós, seattle-i dobost, Jacob Lee „The Snake" Colemant, aki ugyan fizimiskára leginkább 16 éves kölyöknek néz ki, de hihetetlen húzósan és elementáris erővel játszik. Nem véletlen, hogy a Primusnál is járt meghallgatáson. Stílusa egész más, talán kevésbé fifikás, mint Rikardé, de így is kiválóan teljesített, ha pedig tényleg mindössze három nap alatt tanulta be a teljes műsort, akkor végképp le a kalappal.

Ugyan a Jag Panzer kifejezetten terjedelmes életművel rendelkezik, az alfa és az omega náluk a debüt Ample Destruction 1984-ből, így természetesen a programot is erre a lemezre építették fel. A korongot záró The Crucifix hétperces opuszát leszámítva el is tolták az egészet. A kezdés még a The Age Of Masteryről érkező, szuperfogós Chain Of Command volt, aminek refrénjét egyként énekelte végig a helyet fullra töltő publikum, de aztán rá is fordultunk a debütre a Licensed To Kill-lel és a The Watchinggal. Az első pár szám alatt furcsa volt, hogy egyrészt az ének meglehetősen halkan szólt, másrészt pedig Harry mintha nem is hallotta volna magát rendesen, torkából ugyanis túl sok, nem tökéletesen tiszta hang tört elő. Később aztán kiderült, hogy az énekes eléggé beteg, így hangszálainak kímélése céljából a konferanszok egy részét inkább át is adta Mark Briodynak. Néhány szám után aztán egyrészt tisztult kicsit a hangzás is, másrészt pedig úgy tűnt, A Zsarnok is jobban ráérzett, mi megy ebben az állapotban és mi nem, így ugyan továbbra sem nyújtotta élete teljesítményét, de a kifejezetten hamis dolgok gyakorlatilag megszűntek.

A programban egyenletesen eloszlatott Ample-dalok mellett elhangzott három tétel az említett tavalyi, idáig utolsó The Hallowedról (Dark Descent, Onward We Toil és Stronger Than You Know), de egy-egy szám erejéig minden lemezt megidéztek a Casting The Stonesszal bezárólag. Az összesen tizenhét tételes, 90 perces bulit aztán az Ample talán legnagyobb alapvetéseinek triásza, azaz a Cardiac Arrest, a Warfare és a Generally Hostile zárta, majd mindössze pár perccel később már a teljes zenekar kint lézengett a rajongók között.

Annak ellenére, hogy az Escape, illetve zsebkendőnyi színpada még egy kevésbé kultikus zenekar számára is méltatlan közeg, örülök, hogy sikerült elcsípnem végre a Jag Panzert élőben. Jó lenne, ha legközelebb otthon is megtehetném ezt, lehetőleg valamivel megfelelőbb környezetben.