Shock!

Nem szeretnék túlideologizálni semmit, de a Pain Of Salvation utóbbi bő évtizedét tekintve úgy tűnik, hogy Daniel Gildenlöw és társai a kísérletezősebb periódusok után mindig előrukkolnak egy-egy hagyományosabb megközelítésű albummal is. Már persze ha egyáltalán van értelme ilyen jelzőkkel dobálózni a banda esetében, hiszen mindez az ő esetükben néha pont a hagyományos értelmezések fonákját jelenti. Mert miközben mondjuk a teljesen agyahagyott BE után a Scarsick visszatáncolása a fogósabb, dalcentrikusabb stílushoz tényleg zenei egyszerűsítést jelentett, e folyamatnak pont más iránya van az In The Passing Light Of Day és két közvetlen soralbum-elődje, a tulajdonképpen összetartozó Road Salt első és második része között. Vagyis az előző két anyag szimplább, retrósabb iránya után ez most ismét egy komplex-borult-zúzós lemez, amely megközelítésében, stílusában sokkal közelebb áll a zenekar klasszikus – értsd: az ezredforduló idején készített – munkáihoz. Még azzal együtt is, hogy a felállás közben szinte teljesen lecserélődött.

Daniel egyébként nem túlzott, amikor azt állította, hogy a banda eddigi legsúlyosabb albuma készült most el, ez pedig a konceptuális jellegű anyag előzményeinek ismeretében nem is feltétlenül meglepő. Nyilvánvaló, hogy a halál szemébe egészen közelről belebámulva nem támadnak az embernek különösebben rózsaszín gondolatai, és ugyan a Pain Of Salvation mindig is nagymester volt a súlyos hangulatok tolmácsolásában, azt kell mondanom, hogy ennyire személyes, kitárulkozó és mély albumot a Remedy Lane óta nem készítettek. Azt még igazából nem tudtam eldönteni, hogy a két lemez között tényleg van-e némi hangulati hasonlóság, vagy csak azért vélem belehallani több helyen is a párhuzamokat, mert ott is arról volt szó, hogy valakinek hirtelen az egész világa kifordul a helyéből, és utána darabokból kell összeraknia megint mindent. A végeredmény mindenesetre akkor is mellbevágó volt, és most is az. Még azzal együtt is, hogy mára már azért jól képben vagyunk a Pain Of Salvation eszköztárát illetően, akkoriban meg még csak ismerkedett a világ ezzel a nagyon különleges és sajátos látásmodú bandával.

Hiába kúszik a lemezt nyitó, a zaklatott és a szép kettősségén alapuló On A Tuesday kolosszusa is tíz perc fölé, az ember már elsőként is igazi POS-klasszikusként emlékszik vissza rá: agyonnyom, megijeszt, felkap, megforgat, és nem ereszt többé. A kezdés minden tekintetben olyannyira kemény, hogy a második Tongue Of God szinte feloldozásként hat utána, pedig ez sem éppen habkönnyű darab. Viszont olyan refrénnel koronázzák meg, amitől a hideg futkos a hátamon, az pedig csak több hallgatás után ugrott be, mit is érzek itt áthallásként: az énektéma, sőt, egyes gitáralapok is a Living Colour legtüskésebb, legelborultabb pillanatait idézik. Szintén méregerősen fogós a szomorú-nyomasztó, elsőklipes Meaningless is, ahol Daniel szövegileg is olyannyira kitárulkozik benne, ami még manapság is ritka – egyszerre kínzó és gyönyörű, szinte ijesztően lélekcsupaszító és kitárulkozó dal, amit az ember nem tesz be akármikor szívesen, bizonyos esetekben azonban nincs párja.

Nem látom sok értelmét dalonként kielemezni az albumot, az viszont biztos, hogy a bandától megszokott, egyes számokon belül is hullámzó dinamika az egész lemezre jellemző, és ugyan a hangulat konceptalbumhoz illően egységes, részleteiben is maradéktalanul működik az anyag. A Pain Of Salvation sosem az öncélú virgázástól és témahalmozástól, hanem inkább az egyes elemek egyéni, formabontó keverésétől számított progresszívnek, ami ma is igaz rájuk. Ezzel együtt Daniel dalszerzői tehetsége mindig is átsütött a dolgaikon – jó, a BE-be nekem mondjuk annak idején beletört a fogam, de azon is hallottam, mitől zseniális –, és most sincs ez másképp. Így lehet egyszerre pofátlanul fülbemászó egy olyan mindenféle skatulyát szétfeszítő szerkezetű, kimondottan bizarr témákkal, teljesen szokatlan gitár- és dobmegoldásokkal csurig pakolt darab, mint a Reasons, vagy így lehet szinte katartikus magasságokba emelni egy olyan, amúgy nyugtalanítóan, nem evilági módon pulzáló szerzeményt, mint az Angels Of Broken Things. De voltaképpen az a legszebb ebben a csapatban, hogy még a legszimplább ötletekből is egészen eredeti dolgokat hoznak ki. Erre talán a The Taming Of A Beast szolgáltatja a legjobb példát, ahol egy mindössze párhangos billentyűfutam köré húznak fel valami borzasztóan hangulatosat, ami a végére ismét egészen magasra tör. Az érzelmi hullámvasút betetőzését viszont mindenképpen a visszafogottan kezdődő, majd végletekig nekikeresedett önmarcangolásba csapó If This Is The End és a negyedóránál is hosszabb címadó kettős zárása hozza. Utóbbi is elég megterhelő darab, szintén nem az a nóta, amit felteszel háttérnek a hétfő reggeli kávé vagy a szombat délutáni olvasgatás mögé, viszont valahogy mégis feloldozást hoz e nehéz, nyomasztó album végén – elvégre Daniel itt van velünk ma is, és most már minden rendben vele.

Összességében kimondottan érdekes és igen jól sült el a banda második számú emberévé előlépett Ragnar Zolberg torkában rejlő lehetőségek maximális kiaknázása – nem mintha Daniel nem lenne önmagában is elég sok mindenre képes, így viszont még izgalmasabb az összkép. Szerintem nagyon jól is szól az anyag, sokkal természetesebb, lélegzőbb, mint a mai lemezek túlnyomó többsége. A fanoknak szánt régi-új visszautalások is ütnek. Stílust persze már nem újít a Pain Of Salvation, de az In The Passing Light Of Dayjel sikerült letenniük az asztalra egy olyan albumot, amely saját diszkográfiájukban mindenképpen kiemelkedő pont. Noha nekem a Road Saltokkal sem volt bajom, megkockáztatom, hogy talán a Remedy Lane óta nem találtam ennyire meggyőzőnek a bandát, és ezt a pontszámban is kifejezésre akarom juttatni. Az anyag zeneisége, mélysége, bátorsága egyszerűen nem kaphat ennél kevesebbet.