Shock!

Mivel az első szösszenetek a lemezről már 2006 végén eljutottak hozzám, nálam már a tavalyi év albuma is a Scarsick volt, most pedig, megjelenés után a 2007-es év lemeze is ez lesz, alkothat mától bárki bármit. Pedig igazi „megosztó" lemez ez, de ennek ellenére már itt le kell lőnöm a poént: 10 pont, sőt, 10x10. Most már csak az olvasson tovább, akit így is érdekel.

Hogy miért megosztó lemez? Nos, aki a Perfect Elementtel (vagy még korábbi művekkel) került először kapcsolatba POS-ilag, az megszokhatta ugyan a mondanivaló fontosságát, de már a BE albumnál is kiderült, a zenekar számára legalább annyira fontos a közlendő, mint a hangjegyek. Sok helyen az új lemezen még tovább mentek, sokaktól hallottam már vissza olyan negatív kritikákat, mely szerint túl sok mindent akar elmondani Daniel, és kissé kevés a zene. Hm. Fene tudja. Lehet, hogy egyeseknek elsőre ijesztőek lehetnek az első két dal (Scarsick, Spitfall) mondat-hegyektől hemzsegő rap-betétei, de jobban meghallgatva igenis a dal fontos része ez a „nyüzsgés".

Mert miről is szól a lemez? Daniel szerint a Perfect Element történetének „hősei" nőnek fel ezen az albumon, és fiatal felnőttként elsodorja őket a modern világ, a rohanás, a reklámok, a birka nép alattomos irányítása, és a mindent felzabáló Amerika. Bizony, az első két dal zaklatottsága a lehető legtökéletesebben csöppenti bele a mit sem sejtő főhőst (és vele együtt a hallgatót) a Perfect Element fenséges lelkiségéből a zsúfolt, őrült nagyvárosi forgatagba, a hirdetésekbe, a gyorséttermek bűzébe, a szó- és jelszóáradatba.

Az első két dal tehát szövegében és érzés-túltelítésében sokkoló, de ez alatt a zene is tökéletesen ragadja meg a főtémát. A Scarsick alapja az idegbetegebb Faith No More agyas változatban, a Spitfall pedig, bár a szöveg ritmizálásában szintén gyors és egzaltált, a zene mégis a BE hangulatában hömpölygő lassú málha, sodor, mint a megáradt kólafolyó. A Cribcaged adja az első megnyugvást – vagy legalábbis annak rövid illúzióját. A gyönyörű lassú dal megindító, csalódásokat a világ szemére hányó, erőteljes szívszaggatássá teljesedik, majd máris szinte musical-szintű, fanyarul pattogós dal ugrik nekünk Amerikáról és a sajtburgert szaró Miki egérről, a refrénben még Bernsteint is megidézik a West Side Storyra hajazó dallamvezetéssel.

Az ötös track talán a legellentmondásosabb tétel a lemezen, ennek ellenére nekem az egyik kedvencem: ez a Boney M-es retródiszkó refrénnel sokkoló Disco Queen. Nos, igen. Akik nem értik meg a célzást, a fanyar fikát, a puffogó lábdobok mögötti elkeseredést egy nő teljes leépüléséről és szexuális eszközzé degradálásáról, azok tényleg csak azt hallhatják: mi ez a szar, miért játszik retro-popot a zenekar? Hát pont azért, mert kábé ilyen élmény az, amikor a modern világban egy jobb sorsra érdemes, érvényesülésre vágyó lány hirtelen a nagyvárosi éjszakában találja magát, szétütve mindenféle poroktól és mindenféle elektronikus zajtól, egy diszkógömb alatt, a stroboszkóp fényében. És a zene is ilyen, figyeld csak meg jól: a pattogó diszkórészek között olyan sötét és gonosz versszakok bújnak meg, amik megmutatják a dal igazi lényegét. A Pain of Salvation görbe tükre ez a dal (és egyben ez az album), csak tudni kell belenézni és meglátni az igazságot.

De menjünk tovább, hiszen vannak még itt fontos dalok. A Kingdom Of Loss kifejezés már régen járkál Daniel fejében, gyakori eleme volt a POS weboldalnak és hírleveleknek, most dal formájában is elkészült. Melankolikus elemzés arról, hogy minden, mindenért eladó. Van, aki a életét adja egy elképzelt dicsőségért, más a testét pár dollárért... Mindenki, bármit, bármiért... A Mrs. Modern Mother Maryben ismét Faith No More-os ízek keverednek a késői King Crimson hidegségével, bemutatva a torzult vallást egy torzult világban. Az Idiocracy szaggatott középtempója fölött, disszonáns gitárfillek közé bújva szinte szirupos ének vezet rá arra, milyen is a modern nyugati demokrácia (semmilyen). Keleties témával indít a Flame To The Moth, melyből a klasszikus, korai POS időkre emlékeztető prog-dal bontakozik ki, ahogy a szöveg arról beszél, talán nincs más út a jelenlegi káosz feloldására, mint a rendszer „felégetése". Végül pedig összegzésként, amolyan „jöjjön, aminek jönnie kell" érzésként sodor el az Enter Rain tíz perce, kezdve a vontatott kezdéssel, az elfojtott, lassú, lebegős középrészekkel, majd pedig a záró refrénbombákkal.

Szóval, nálam ezzel a lemezzel lett újra értelme a progresszív zene kifejezésnek, számomra nem a Queensryche, hanem a Pain of Salvation írta meg a 2000-es évek igazi Operation Mindcrime-ját. Persze nem mindenki tud – vagy akar – mélyebben belemászni a tematikába, ebben az esetben valóban nem fogják megérteni a zene bizonyos elemeinek funkcióját sem. Sebaj, a Pain of Salvation egyre inkább azoknak szól, akik számára a zene és a szöveg, a dallamok és az érzések, a hangszerek és a gondolatok egyetlen egységet alkotnak. Nekik – mint ahogy nekem is – ez a zene mindenféle maximális pontnál többet ér: idióta, mocskos nyugati művilágunk rövid bibliája zenébe öntve.