Eddig is tudtuk, hogy Daniel Gildenlöw magasról tesz mindenki elvárásaira, de az új Pain of Salvation album még ennek fényében is alaposan meglepett. A legutolsó rendes sorlemez, a 2007-es Scarsick hagyományosabb megközelítéssel készült, mint az azelőtti, teljesen elborult és elvadult Be, a Road Salt One-on – melynek a tervek szerint októberben érkezik majd a folytatása – azonban ismét más vonatra ugrott fel Daniel barátunk és az évek során szinte teljesen kicserélődött társasága.
A zenekar persze mindig is változatosságra törekedett, mára pedig emellé olyan respektet vívtak ki maguknak, hogy mozgásterüknek gyakorlatilag nincsenek határai, teljesen szabadon alkothatnak. A Pain of Salvation zenéjébe jóformán bármi belefér, és képesek is szerves egységgé dolgozni mindenféle hatást. Ez valami olyasmi, amit csupán nagyon kevesen mondhatnak el magukról.
Ősrock és musical, méghozzá azokkal a csavarokkal és azzal a mélységgel, ami csak és kizárólag Daniel Gildenlöwre jellemző – röviden így foglalhatnám össze a lemez irányvonalát, és habár néhány finomítás még nyilván elfér emellett, a lényeg csakugyan ennyi. Progresszívnek progresszív, rocknak rock, de borítékolni merem, hogy ugyanúgy a végletekig megosztja majd a csapat táborát, mint a Be, bár annál azért szerencsére jóval könnyebben emészthető. Danielről eddig is tudtuk, hogy bolondul a '70-es évek elejének zenéiért, ennyire nyíltan és direkt módon azonban még sosem idézte meg a trapéznadrágok, ocsmány csiricsáré ingek és atomra szívott hatalmas jammelések korszakát, mint a Road Salt One-on. Kétségtelenül Pain of Salvation, amit hallunk, de valami olyan szűrőn áteresztve, amilyennel még sosem dolgozott a banda.
Engem első hallgatásra meggyőzött a lemez, bár nyilvánvaló, hogy a megemésztéséhez még ennek ellenére is kevés volt az elmúlt szűk egy hónap. A kulccszó itt is az atmoszféra, ami – akárcsak minden eddigi lemezükön – ezúttal is teljesen egységes, és már a nyitó No Way 40 évvel ezelőtti időket idéző füstös bluestémájával menthetetlenül beszippantja az embert, ha éppen megfelelő hangulatban van. A She Likes To Hide ugyanezen a vonalon mozog, szimpla blues-sablonokat eregetnek benne, az énektémák és az egész érzésvilág mégis valami olyan ízt ad az egésznek, amitől nem hasonlít semmire, csakis a Pain of Salvationre. A Sisters 6 perc felé kúszó leállós, végtelenül magányos zongorapittyegése és Daniel fantasztikus hangja pedig már valahová nagyon messzire repíti az embert. Itt már inkább musicales a hangulat, de semmiképp se gondolj valami esztrádos csillogású giccsre, a monumentális befejezés egyszerűen semmire sem hasonlít. Az Of Dust olyan, mintha csak valami Morricone filmzenére írt volna énektémákat és szöveget Gildenlöw barátunk: teljesen bizarr, de nagyon jó.
Folytathatnám a dalok egyenkénti kivesézését a Tell Me You Don't Know akusztikus alapú country/bluesától a Sleeping Under The Stars lidérces musical-utazásán, a felvezető EP-ről már ismert Linoleum eldeformált '70-es évek-beli témáin át egészen a záró Innocence döbbenetes mélységeiig, de nem látom sok értelmét: ezt a lemezt magadnak kell felfedezned. Simán lehet, hogy teljesen más jut majd róla eszedbe, mint nekem, sőt, az is elképzelhető, hogy semmit sem tudsz majd kezdeni vele, mondván, túlságosan lilagőzös művészkedés ez már, nem pedig rock. És még csak azt sem állítom, hogy nincs némi igazságod. Az azonban biztos, hogy engem letaglózott ez a lemez a maga különleges valóságában, még ha totális hangulatzenéről is van szó, amit semmiképpen sem fogok minden nap hallgatni.
A zene egyediségét és kidolgozottságát tekintve adhatnék akár maximális pontszámot is, de egyelőre nem merek: majd az idő eldönti, miként működik hosszabb távon ez a lemez, főleg, hogy már a második rész is itt van a kanyarban. Vagyis ez a kilences csupán pillanatnyi tetszési index, ami azért sem bír jelentőséggel, mert a Road Salt One mindenkinek mást mond majd. Inkább nem is ajánlgatom, hallgasd meg, aztán döntsd el, hogy neked tetszik-e vagy sem. Egy próbát mindenképpen megér.
