Shock!

Tulajdonképpen akár tripla headliner bulinak is nevezhetjük a koncertet, amin a thrash metal műfaj három vezető zenekara lépett fel a Barba Negra nagyobbik sátrában. Meggyőződésem, hogy a Kreator és az Anthrax akár egyedül is igen komoly nézőszámot vonzottak volna ugyanitt, a Testament pedig a Blue Stage-et pakolta volna fullra, így kissé meglepő volt, hogy pár héttel a buli előtt még mindig lehetett jegyet kapni. Később aztán helyreállt a világ rendje: december elején csak ki kellett tenni a sold out táblát.

Aki Kreator- vagy Anthrax-rajongó, azt nyilván a Bay Area egyik alapcsapata, a Testament sem hagyja hidegen, így hiába kezdtek munkanapon, fél 7-kor, azaz relatíve korán már őket is majdnem tele sátor fogadta. Chuck Billy bandáját legutoljára tavaly láttam, méghozzá Lengyelországban, és akkor kiváló formát mutattak. Új lemez azóta nem jött ki, errefelé sem jártak mostanában, így simán érthető lett volna, ha ugyanazt a szettet tolják el nekünk is, amit múlt nyáron. Úgy látszik azonban, hogy szeretik a változatosságot, koncertjük programja ugyanis gyökeresen különbözött a tavalyitól. Míg a polákoknál egy sima best of volt terítéken, benne egy rakat régi klasszikussal, a mostani dallista kifejezetten bátor vállalás volt, hiszen az első Skolnick-érából alig-alig szemezgettek valamit. Ugyan a koncertet indító, 1999-es keltezésű D.N.R. és 3 Days In Darkness ma már abszolút kihagyhatatlan alapdaraboknak számítanak, a buli egészét tekintve mégis kifejezetten sok volt az olyan mellőzött klasszikus, amik nélkül sosem gondoltam volna, hogy lehet valaha Testament-koncert.

Egy ilyen turnén, ahol nem ők a főattrakció, az ember leginkább a legnagyobb slágereket várná, szép sorjában, ehhez képest nem volt se Practice What You Preach, se Disciples Of The Watch, de még Over The Wall sem. A tizenkét dalos koncerten mindössze négy dal érkezett a klasszikus lemezekről, ami még úgy is durva, hogy a későbbi anyagokról a Low vagy a More Than Meets The Eye ma már szintén közmegegyezéses favoritnak számítanak. Ráadásul az első érából a csapat lírai oldalát is felvillantó, a diszkográfiában messze legdallamosabb The Ritual volt az egyetlen, amiről két tétel (Return To Serenity és The Electric Crown) is befért, ami szintén meglepő húzás. Viszont ezek a dallamosabb dolgok tök jól ellenpontozták a Children Of The Next Level, a First Strike Is Deadly vagy a záró Into The Pit brutalitását. Bár a nyitó D.N.R. még nem volt az igazi hangzásilag, pár perc elteltével már kellő erővel szóltak a gitárok, és a kiéhezetten csipegető thrashereket már a buli első perceiben pengetőkkel beetető, roppant kedélyes Chuck Billy éneke is szépen, tisztán dörrent meg.

A Testament alaposan feladta tehát a leckét az utánuk követező Anthraxnek, mivel azonban a New York-iak legendásan jó koncertzenekar, természetesen simán megugrották a lécet. Már az hatalmas húzás volt, hogy a megalakulásának negyvenedik évét ünneplő alakulat egy párperces videómontázzsal indított, melyben a színtér veteránjain túl olyan arcok méltatták munkásságukat, mint Norman Reedus, Stephen King, John Carpenter vagy Keanu Reeves. Ahogy a vásznon Gene Simmons fogalmazott, senki sem szeret az Anthrax után játszani, mert ezek a fickók mindenkinek szétrúgják a seggét. A Démon pedig már elég régóta van a szakmában ahhoz, hogy tudja, miről beszél, és nem is tévedett most sem. A video végén jött a Sound Of White Noise elején elhangzó „This is a journey into sound!" mondat, meg egy rövidke felvezetés a Potter's Fieldből, majd az A.I.R.-ral megkezdődött az őrület.

Az Anthrax nemes egyszerűséggel lehengerlő volt megint, nekem pedig folyamatosan az motoszkált a fejemben, vajon meddig lehet még ilyen hőfokon csinálni ezt a hihetetlenül intenzív színpadi előadást. Annak ellenére, hogy Scott Ian már a 61-et tölti Szilveszterkor, és Franky Bello is 60 lesz jövőre, ugyanazzal a fáradhatatlan energiával hozták az évtizedek alatt emblematikussá nemesedett színpadi figuráikat, mint az MTV-korszak harminc évvel ezelőtti, bermudagatyás videóiban. És persze közben keresztül-kasul fel is szántották az egész színpadot. Jonathan Donais és Joey Belladonna hozzájuk képest valamivel visszafogottabbak, bár persze minden csak viszonyítás kérdése, egy átlagos csapatban ők is színpadi vezéregyéniségek lennének. Az Anthrax viszont messze nem átlagos csapat, így annak ellenére, hogy ugyanezeket a dalokat ezerszer hallottuk már tőlük, mégsem vagyok képes megunni, amit csinálnak.

Viszont ettől még érthetetlen, miért nem hajlandók legalább egy kicsit variálni a lassan már évtizedes távlatokban is szinte változatlan programon. Ha a Testament ki tudja hagyni az Over The Wallt, a Kreator meg a Flag Of Hate-et és a Coma Of Soulst, akkor talán egy N.F.L., I Am The Law vagy Got The Time nélküli Anthrax-buli sem lenne ördögtől való. Scott Ianék viszont láthatóan nem értenek egyet velem, így gyakorlatilag most is csak a leges-legnyilvánvalóbbakat játszották el, a leges-legnyilvánvalóbb lemezekről. Hiába adtak ki két kifejezetten erős korongot a 2010-ben másodszorra is visszatért Joey Belladonnával a mikrofonnál, ezekről egyedül a Fight 'Em 'Til You Can't hangzott el, így a programot szinte teljes egészében a legtúljátszottabb dalaik tették ki a Metal Thrashing Madtől kezdve a Madhouse-on át a Be All, End All-ig bezárólag. Ettől függetlenül bármikor újra befizetnék rájuk, nemcsak azért, mert lemezeik megunhatatlan favoritjaim (az Among The Living benne van az all time top 10-ben nálam), de azért is, mert színpadi produkcióként tényleg párjukat ritkítóan elementárisak. A setlistet tekintve a Testament lett a befutó, ebből a szempontból azonban Scotték nyerték a három thrash titán aznapi összecsapását.

Ha pedig a látványt és a produkció egészét nézzük, akkor a Kreator győzedelmeskedett, akik főzenekarként tényleg nagyon kitettek magukért. Mille és Ventor rég nem csinálnak ügyet abból, hogy egyesek szerint ma is a harminc-negyven évvel ezelőtti alapvetéseket kellene nyomniuk: ők rendíthetetlenül hisznek az újvonalas Kreatorben, és ez a koncertekből is világosan leszűrhető. Az első öt lemezről ezúttal például mindössze három téma (Betrayer, Terrible Certainty és zárásként a Pleasure To Kill) hangzott el, a többi dalt – a Phobiát leszámítva – szépen elosztották a korábbi útkeresést maga mögött hagyó, a Violent Revolutionnel új korszakba lépő zenekar 21. századi kiadványai között.

Ők nem nyomulnak olyan látványosan, mint Scott Ianék, de azért Frédéric Leclerq basszusgitáros 2019-es érkeztével náluk is több lett a színpadi akció. Emellett pedig komoly hangsúlyt fektetnek a látványvilágra is, így most a színpad hátsó traktusainak közepét a csapat kabalafigurája, Violent Mind gigantikus szobra uralta, kétoldalt pedig egy-egy hasonlóan termetes ördögöt állítottak ki. De volt szikraeső, piró, konfettiágyú, meg fáklyás statiszták is, akik a Phantom Antichrist alatt még két, karóba húzott emberi torzót is felgyújtottak. Szóval tényleg nagyon odatette a látványt a Kreator, de mindez nem ment a zene rovására sem. Kifejezetten erős, feszes koncertbanda ők is, és bár Ventor valóban nem tartozik a szakma legtechnikásabb ütősei közé, precíz szögelésével hoz mindent, amire dalaikban szükség van.

Míg a Testamentnek 60 perc jutott, az Anthrax pedig 70 körül játszott, addig a Kreator nagyjából 80 percet töltött a színpadon, ami alatt egy rakat újkori kvázi-slágert is eldaráltak, beleértve a másik két bandának ajánlott Strongest Of The Strongot, a kíméletlenül gyaluló Hate Über Allest, meg a koncertfavorit, említett Phobiát. Ez így igen komoly mennyiségű thrash metalt jelentett, de mivel mindhárom csapat stílusa, illetve színpadi előadása is gyökeresen eltérő, egy pillanatig sem tűnt soknak az este folyamán kapott dózis. Láttunk már idén a Barba Negrában jó néhány erős csomagot – gondoljunk csak a Sepultura vagy az In Flames vezette koncertekre, illetve a Summer Hellre –, de meggyőződésem, hogy mind közül ez az összeállítás vitte a prímet.

Fotó: Barba Negra