Shock!

Ahogy Page Hamilton fogalmazott, a Helmet szinte évente játszik nálunk, de így is minden alkalommal igen meleg fogadtatásban részesülnek. Tökéletesen igaza van a főnöknek, ha pedig olyan speckó programmal készülnek, mint ezen a turnén is, akkor nyilván még könnyebben borítékolható a felfokozott érdeklődés. Akárcsak tíz évvel ezelőtt a Dürerben, úgy most is a Betty jubileuma szolgáltatta az apropót, csak most nem a megjelenés huszadik, hanem már a harmincadik éve érkezett el.

Ahogy a banda harmadik stúdióalbuma, úgy az énekes/gitáros/főnök és csapata is jól öregedett, így hiába tölti a Steve Jobsnak öltözött Mr. Hamilton a 65-öt lassan, még mindig képes legyalulni az ember arcát. Mivel pedig kísérőzenekara is együtt van már csaknem tizenöt éve – Dave Case bőgős érkezett utolsónak, 2010-ben –, tökéletesen érzik egymást, aminek köszönhetően a Helmet olyan atomfeszes élőben, hogy az párját ritkítja. Ennek ellenére a mostani buli inkább csak felemás volt, mintsem igazán lehengerlő. És a felemást ezúttal úgy értem, hogy az egyik fele teljesen más volt, mint a másik. Az, hogy a banda elejétől a végéig eltolja talán legnagyobb közönségkedvenc lemezét (persze egyesek szerint a Meantime náluk a leg-, nem a Betty, de ezt most hagyjuk), papíron hatalmas királyságnak tűnik, ennek ellenére, meglepő módon mégis egyértelműen a buli második fele bizonyult erősebbnek.

Nem volt előzenekar, így nyolc után pár perccel, kapásból a Helmet nyitotta az estét a Wilma's Rainbow-val. Ez a dal nemcsak lemezen, de koncerten is süt, ráadásul személyes kedvencem, így részemről nyilván bivalyerősen indult a program, még úgy is, hogy azért hallottuk már Hamiltont kevésbé hamisan is énekelni. Persze túl sok meglepetés a szett első felében senkit sem érhetett, hiszen az egész turnét úgy harangozták be, hogy minden este eltolják rajta a komplett 1994-es LP-t, szőröstül-bőröstül. Viszont mindezt úgy kell elképzelni, hogy közben a banda nálunk semmilyen interakcióba nem lépett a közönséggel. Ahogy Page fogalmazott a szett első felének végén: „Ez volt a komplett Betty, mindenféle szarakodás, szövegelés nélkül." Értem én a művészeti koncepciót, de amellett azért nem lehet szól nélkül elmenni, hogy ez így bizony meglehetősen statikus és monoton volt.

Ráadásul a zenészek egymással se nagyon kommunikáltak, és később, amikor az egyébként kifejezetten szórakoztató, fanyar humorú Page a Pearl Jamet ekézte viccesen, nekem kapásból az ugrott be, hogy néhány perccel korábban még ők maguk mutatták be a cipőbámulás magasiskoláját. Ahogy fentebb írtam, persze mindezt szuperprecízen, gyilkos feszességgel és remek hangzással, de mégis meglehetősen ingerszegényen. Viszont a tíz perc szünet után kezdődő folytatásra nem csak a második rész, de végre a zenekar is megérkezett, és előállt az a furcsa helyzet, hogy a Betty innentől kezdve bizony szinte egyből teljes mértékben zárójelbe került. Persze a második felvonás is abszolút közönségkedvencekből állt, hiszen a 21. századi Helmetet egyedüliként képviselő, Monochrome lemezes Swallowing Everything után elhangzott benne többek között a Meantime fele is. Ráadásul a turnnéprogramban rotálják a dalokat, így nem lehetett előre tudni, pontosan mit kapnak elő a buli második részében. Azzal viszont, hogy megkaptuk a Better – You Borrowed – FBLA II hármasát, ráadásul ugyanúgy egymás után, ahogy lemezen is szerepelnek, kifejezetten jól jártunk.

Volt aztán még két-két tétel a debüt Strap It Onról meg az Aftertaste-ről, és ezzel el is jutottunk a ráadásig. Itt az Unsunggal aztán még egyszer mindenki megdőlt, és ez volt az a pont, amikor végre a színpad előtti action is beindult. A koncertet egész eddig jobbára karba tett kézzel, nyakból azért bólogatva szemlélte a becsületben megőszült családapákból álló publikum, de amikor megszólalt az Unsung emblematikus riffje, azért a nézőtéren is berobbantak a puskaporos hordók. A Born Annoying Your Headje volt már csak hátra ezután, meg a záró, mindig katartikus In The Meantime, de szünettel együtt így is alulról karcoltuk a végén a két órát.

Bármilyen furcsa is leírni, de ez a koncert azután lett igazán jó, hogy a Bettyn túlestünk. A második órába maximum azért lehetett belekötni, hogy nálunk kimaradt a Just Another Victim, minden idők egyik legfaszább filmzenealbumáról, a Judgment Night soundtrackről. Azok tehát, akik az első etap vége után leléptek (merthogy bizony a szünetben érezhetően szellősebb lett a nézőtér), bánhatják a sznobságukat.