Shock!

Nagyon haragudtam Dave Mustaine-re, Marty Friedman megadethes szerzőtársára, miután egy ma már megboldogult, régi-régi MTV-s műsor, a Headbanger's Ball egyik adásában tátott szájjal néztem végig egy interjús beszélgetésüket. Mustaine olyan nyegle stílusban vezényelte le a rögtönzött, autóban tetten ért zenészekkel készített tömör kérdezz-feleleket – többek között kollégáját is sértegetve  –, hogy egyszerűen nem tudtam napirendre térni felette. Élő adásban ilyen lekezelően beszélni egy olyan végtelenül tehetséges és szerény emberrel, mint Marty...

Azóta persze már sok csepp lefolyt a Colorado folyón (és Mustaine torkán), s lenyugodtak a kedélyek. Lásd legutóbbi, kellemes körülmények között lezajlott interjúnkat a vörösből őszbe forduló mesterrel, ahol többek között és szerencsére az is kiderült, hogy már ő sem a „régi". A közelmúltban Friedman pedig még néhány közös fellépésre is rászánta magát egykori kollégájával Mega-nótákat zúzni, amiből persze végül nem lett hosszútávú együttműködés, de azért azt csak bizonyította, hogy kiegyensúlyozott a viszonyuk. Nem tudom egyébként, hogy milyen mértékben befolyásolna a gitáros egy esetleges összeborulásból megszületett új Mega-albumot, de a friss anyagon hallottak és Mustaine öntörvényűsége alapján én úgy érzem, Marty már nem is nagyon illene bele a Megadave által megálmodott képbe, s nem lennének vele sem sokkal jobbak a csapat legújabb kori nótái.

Annak ellenére, hogy Marty jó ideje Japánba tette át a székhelyét és egy kicsit bele is olvadt az ottani zenei kultúrába, annyira most mégsem érzékelhető ez a fajta vonal a Dramán, pedig nagyrészt helyi vendégzenészekkel (és Gregg Bissonette-tel a dobok mögött!) rögzítette ez alkalommal is a nótákat. Ezek helyett akad most egy spanyol nyelven is felénekelt dal Steven Baquero Vargas által, ami az egyik klipes tétel átvariált verziója és kissé ki is lóg az összképből, de ez végül is csak amolyan bónusz a lemez végén. A Drama dalai sokkal inkább a gitáros egyik legjobban sikerült lemeze, a Scenes finomságaival állnak rokonságban, ami számomra különösen szimpatikus, mert nagyon szeretem azt a művet, s még eredeti CD-n is ott figyel a polcomon. Talán Marty is így van vele, és kicsit tudatosan is visszakanyarodott az 1992-ben megjelent anyaghoz, mert egy akkori önfeldolgozást, a csodaszép Triumphot is újra rögzítette ide. Döbbenet, hogy utólag is micsoda érzéke van kidolgozni-átvariálgatni ezeket a nótákat, még egy olyat is, ami már előző formájában is tökéletes volt.

Azt is nagyon bírom Marty művészetében, hogy a gazdag zeneiség mellett kompozíciói szinte teljes életművében pozitív töltetűek. Ebben kicsit hasonlít talán Steve Morse gondolatiságához, komponálási módszereihez is, legalábbis szívben, lélekben és fejben biztosan. Formailag persze Marty némileg teátrálisabb és modernebb iskolát képvisel, de nála is minden szerzemény külön kis műalkotás, ami pozitív energiákkal tölt fel szinte bármilyen élethelyzetben. Az Acapellával felvezetett Tearful Confessionben hallható csupán némi melankólia, ugyanakkor az egyszerre drámai és felemelő, őrült rapid nyújtásokkal és átgondolt figurákkal színesített Icicle élettel teli, sokrétű és ezernyi színben pompázó eposz, ami egyébként a jég természetbeli viselkedésének is tökéletes zenés megfestése. Na, valahogy így kell ezt... Nem érdemes finomkodni a bravókkal az Új Zélandi post-grunge Like A Storm frontemberével, Chris Brookkal elkészített Dead Of Winternél sem, ezt mintha a Harem Scarem írta volna közösen Bryan Adamsszel (csak hogy földrajzilag is egy szélességi körön maradjunk), s akár még Harry Hess is állhatna a mikrofonnál, annyira erős a párhuzam. Itt amúgy érezhető egy kissé a Frontiers kiadó befolyása is, mert rádióbarát vizekre sodródunk, azonban még bőven a jó ízlés határain belül maradunk, mert a dal egyébként kifogástalan.

A tipikus friedmanes ünnepi hangulat már a nyitó Illuminationben is a tetőpontjára hág, az ezt követő mini-szimfónia Song For An Eternal Childban pedig úgy variálja a hangnemeket Marty, mint a régi idők klasszikus zeneszerzői, és ez tényleg nem túlzás, ha esetleg ilyesmire gondolnál. Némi súlyosság is fel-felbukkan azért a Thrill Cityben, bár az ilyen típusú nóták valószínűleg „csak" négyperces ujjgyakorlatok a főszereplőnek. A tanítanivaló építkezésből kifejlődő, egzotikus Mirage-on már egy kicsit többet dolgozhatott, s csak leborulni tudok előtte, amilyen alázattal itt is megfogja a hangokat. A technikai bűvészkedések messze nem annyira arcbamászóak, mint az itt meg nem nevezett gitárosok nagy részénél lenni szokott. Friedmannél az elismerés inkább a tartalommal megtöltött laza játéknak, az ízléses nyújtásoknak, vibrátóknak, illetve a kidolgozott és dramaturgiailag lenyűgöző szerzeményeknek jár.

Ahogy főszereplőnk egy-két körrel korábban (Tokyo Jukebox 3, Wall Of Sound, Inferno) szabadjára engedte a morgó fenevadakat, úgy most újra megszelídítette őket, és összerakott egy végtelenül muzikális, energikus, de mégis többnyire inkább érzelmes, sokszor filmzene-szerű, finomságokban bővelkedő csemegét. Friedman úr ma sem mártírkodik, csak szállítgatja nekünk az örömzenét. Ínyenceknek továbbra is kötelező fogás!