Michael Palace számomra a négy esztendővel ezelőtti, kimondottan erős tételeket tartalmazó Rock And Roll Radio lemezzel bizonyította először, hogy nem lehet csak úgy beleszuszakolni a turbó sebességbe kapcsolt, tömegesen és futószalagon leszállított, felhígult melodikus rockmezőnybe. A lemezre és folytatására, a két évvel ezelőtti One 4 The Roadra persze már csak az emlékezhet, akinek érdeklődése túlmutat a modern/extrém/satöbbi stílusú metálzenéken, és valamennyire nyitott a dallamrockra is. Ezeken a lemezeken is nyilván ugyanolyan klisékből elkoptatott, korábban egymilliárdszor hallott és mások által is alkalmazott elemekből összerakott muzsika jött szembe elsőre, mint általában, azonban többször meghallgatva mégsem az történt, mint a többi frontierses tucatprodukciónál, hogy két hét múlva semmire sem emlékeztél a masszából: hanem klasszikus értelemben vett, fülbeülő és örökzölden ragyogó dallamtapadásról.
Felületesen meghallgatva a Reckless Heart is oltári nagy „ezt-már-orrvérzésig-hallottuk-és-baromira-unjuk" klisé-gyűjteménynek fog hatni, amit legszívesebben még a dallamhívők nagy része is gyors mozdulattal hajítana ki a kukába a többi hasonló cucc mellé, de mégis, hosszabb távon, komolyabbnak nevezhető barátkozás után a harmóniák mélyen beleragadnak a fülbe és jó eséllyel ott is maradnak. Az ilyesmi tudjuk, hogy nem egyszerű feladat. Mármint az igazán jó dalokhoz sok-sok érlelés és különleges tehetség kell, hogy megszülethessenek. Palace-nek megvan ehhez az adottsága, és arra is nagyon rá tud érezni, hogyan kell igazán időtálló muzsikát alkotni, valahogy úgy, ahogy az utóbbi időben például a The Night Flight Orchestránál vagy éppen a Royal Republicnál is történik. Főhősünk persze nem ma jött le a falvédőről, hiszen számtalan produkcióhoz adta már a tehetségét produceri, dalszerzői és közreműködői minőségben is, s persze belsős körökben is nagyon jól cseng a neve. Nem véletlenül van többek között ott a szignója a Crazy Lixx, a Khymera, a Place Vendome, a Giant, a Revolution Saints, a First Signal vagy a Find Me egy-egy terméke mellett is.
A stílus egyébként a kezdetektől fogva változatlan: ugyanaz a retrós, billentyű aláfestéssel túladagolt, ′80-as években fénykorát élő és pozitív életérzést közvetítő AOR muzsika köszön vissza az új korongról is, amit anno a Survivor, a Tyketto, a Mecca vagy a szintén csak bivalyerős szerzeményeket megjelentető Harem Scarem szokott elkövetni. A jelenlegi dalcsokor egyébként most a klasszikus Survivor remekbe szabott régi lemezeit juttatta legtöbbször eszembe, ott voltak ennyire ragadós-fogós slágerek. A The Widow's Webet például egész nyugodtan énekelhetné Dave Bickler vagy szegény Jimi Jamison is, annyira adja magát a hasonlat, de Michael is képes szinte mindenre a hangjával, a vastag háttérvokálokat is ő szolgáltatja, melyekkel úgy lehel életet az énekdallamokba, ahogy gyerekkorunkban kifestettük a színezők szépen megrajzolt alapjait.
Bele sem merek gondolni, mi lehetett volna ezekből a dalokból, ha valamikor a ′80-as évek végén jelennek meg. Ki tudja, talán úgy elterjedtek volna, mint a Hold The Line (hallgasd csak meg a Toto-melódiákban gazdag Back To '85-ot!) vagy a Waiting For A Girl Like You (a Back In Your Armsban pedig a Foreigner-féle vonalat érdemes lecsekkolni), hiszen a potenciál mindegyikben ott van. A hosszabb ismerkedésnek köszönhetően favoritjaim közé került a csillogó szemű nosztalgiával átitatott, bőr alá kúszó harmóniákat és refrént tartalmazó Weightless, de a Turn This Car Around is olyan megoldásokban hemzseg, hogy ilyesmit szinte képtelenség ma már ebben a végletekig szétjátszott műfajban úgy interpretálni, hogy többször is elő akarjam venni. A Girl Is An Angelt pedig ha egy kicsit húzósabbra veszik, akkora Winger-dal lenne, hogy elférne még az In The Heart Of The Youngon is. De a kissé Harem Scarem–ízű Give Me A Reason To Live elcsépelt tartalma ellenére is jobb, mint bármi, amit ebben az évben eddig hallottam AOR-területeken. (Leszámítva persze az AOR-nak ugyan nem nevezhető, de lehetetlen dallamokban gazdag új Royal Republicot, ha a retró-vonalat is idevesszük, mert ők továbbra is zseniálisak.)
Tudom, hogy Michael Palace-nek semmi esélye mainstream szinten érvényesülni, egyszerűen ma már sem külföldön, sem itthon nem létezik akkora rajongói közeg, ami jelentősen megnövelné az igényeket erre a fajta muzsikára. Azonban én továbbra is értékelem azt, amit Michael csinál, mert ez így, ebben a formában még mindig kiemelkedik a tömegtermelésben elveszett, dalokat írni elfelejtő alakulatok munkái közül.
Hozzászólások
Ezek csak támpontok. Nyilván sem népszerűségi, sem produkciós (bár ezzel azért vitatkoznék), sem pedig énekesi kvalitások szempontjából nem egy liga, ahogy semmi más sem manapság. A dalokat viszont változatlanul annyira erősnek tartom, hogy simán elférnének bármelyik említett csapat lemezén, és nálam ez a lényeg. Ha nem így gondolnám, ez a recenzió meg sem született volna. :)