Shock!

Michael Palace számomra a négy esztendővel ezelőtti, kimondottan erős tételeket tartalmazó Rock And Roll Radio lemezzel bizonyította először, hogy nem lehet csak úgy beleszuszakolni a turbó sebességbe kapcsolt, tömegesen és futószalagon leszállított, felhígult melodikus rockmezőnybe. A lemezre és folytatására, a két évvel ezelőtti One 4 The Roadra persze már csak az emlékezhet, akinek érdeklődése túlmutat a modern/extrém/satöbbi stílusú metálzenéken, és valamennyire nyitott a dallamrockra is. Ezeken a lemezeken is nyilván ugyanolyan klisékből elkoptatott, korábban egymilliárdszor hallott és mások által is alkalmazott elemekből összerakott muzsika jött szembe elsőre, mint általában, azonban többször meghallgatva mégsem az történt, mint a többi frontierses tucatprodukciónál, hogy két hét múlva semmire sem emlékeztél a masszából: hanem klasszikus értelemben vett, fülbeülő és örökzölden ragyogó dallamtapadásról.

Felületesen meghallgatva a Reckless Heart is oltári nagy „ezt-már-orrvérzésig-hallottuk-és-baromira-unjuk" klisé-gyűjteménynek fog hatni, amit legszívesebben még a dallamhívők nagy része is gyors mozdulattal hajítana ki a kukába a többi hasonló cucc mellé, de mégis, hosszabb távon, komolyabbnak nevezhető barátkozás után a harmóniák mélyen beleragadnak a fülbe és jó eséllyel ott is maradnak. Az ilyesmi tudjuk, hogy nem egyszerű feladat. Mármint az igazán jó dalokhoz sok-sok érlelés és különleges tehetség kell, hogy megszülethessenek. Palace-nek megvan ehhez az adottsága, és arra is nagyon rá tud érezni, hogyan kell igazán időtálló muzsikát alkotni, valahogy úgy, ahogy az utóbbi időben például a The Night Flight Orchestránál vagy éppen a Royal Republicnál is történik. Főhősünk persze nem ma jött le a falvédőről, hiszen számtalan produkcióhoz adta már a tehetségét produceri, dalszerzői és közreműködői minőségben is, s persze belsős körökben is nagyon jól cseng a neve. Nem véletlenül van többek között ott a szignója a Crazy Lixx, a Khymera, a Place Vendome, a Giant, a Revolution Saints, a First Signal vagy a Find Me egy-egy terméke mellett is.

A stílus egyébként a kezdetektől fogva változatlan: ugyanaz a retrós, billentyű aláfestéssel túladagolt, ′80-as években fénykorát élő és pozitív életérzést közvetítő AOR muzsika köszön vissza az új korongról is, amit anno a Survivor, a Tyketto, a Mecca vagy a szintén csak bivalyerős szerzeményeket megjelentető Harem Scarem szokott elkövetni. A jelenlegi dalcsokor egyébként most a klasszikus Survivor remekbe szabott régi lemezeit juttatta legtöbbször eszembe, ott voltak ennyire ragadós-fogós slágerek. A The Widow's Webet például egész nyugodtan énekelhetné Dave Bickler vagy szegény Jimi Jamison is, annyira adja magát a hasonlat, de Michael is képes szinte mindenre a hangjával, a vastag háttérvokálokat is ő szolgáltatja, melyekkel úgy lehel életet az énekdallamokba, ahogy gyerekkorunkban kifestettük a színezők szépen megrajzolt alapjait.

Bele sem merek gondolni, mi lehetett volna ezekből a dalokból, ha valamikor a ′80-as évek végén jelennek meg. Ki tudja, talán úgy elterjedtek volna, mint a Hold The Line (hallgasd csak meg a Toto-melódiákban gazdag Back To '85-ot!) vagy a Waiting For A Girl Like You (a Back In Your Armsban pedig a Foreigner-féle vonalat érdemes lecsekkolni), hiszen a potenciál mindegyikben ott van. A hosszabb ismerkedésnek köszönhetően favoritjaim közé került a csillogó szemű nosztalgiával átitatott, bőr alá kúszó harmóniákat és refrént tartalmazó Weightless, de a Turn This Car Around is olyan megoldásokban hemzseg, hogy ilyesmit szinte képtelenség ma már ebben a végletekig szétjátszott műfajban úgy interpretálni, hogy többször is elő akarjam venni. A Girl Is An Angelt pedig ha egy kicsit húzósabbra veszik, akkora Winger-dal lenne, hogy elférne még az In The Heart Of The Youngon is. De a kissé Harem Scarem–ízű Give Me A Reason To Live elcsépelt tartalma ellenére is jobb, mint bármi, amit ebben az évben eddig hallottam AOR-területeken. (Leszámítva persze az AOR-nak ugyan nem nevezhető, de lehetetlen dallamokban gazdag új Royal Republicot, ha a retró-vonalat is idevesszük, mert ők továbbra is zseniálisak.)

Tudom, hogy Michael Palace-nek semmi esélye mainstream szinten érvényesülni, egyszerűen ma már sem külföldön, sem itthon nem létezik akkora rajongói közeg, ami jelentősen megnövelné az igényeket erre a fajta muzsikára. Azonban én továbbra is értékelem azt, amit Michael csinál, mert ez így, ebben a formában még mindig kiemelkedik a tömegtermelésben elveszett, dalokat írni elfelejtő alakulatok munkái közül.