Shock!

Óriási hiányosságot próbálunk orvosolni az egyetemes könnyűzene egyik, ha nem egyenesen leghíresebb albumával, ami már megjelenése idején is olyan példányszámokban lelt gazdára, hogy abban az időben még nem igazán volt példa hasonlóra. Nagyon nehéz lenne kiválasztani a legerősebb Beatles-lemezt, de az biztos, hogy az ötvenöt esztendővel ezelőtt megjelent Abbey Road akár a zenekar magnum opuszaként is aposztrofálható lenne, amelynek kulisszatitkai mögé érdemes egy kicsit közelebbről is bekukkantani.

1969-re a földkerekség legnépszerűbb és leghíresebb zenekara már teljes mértékű alkotói szabadságot engedett meg magának. A különböző zenei elképzelésekben utazó bandatagokat ekkor már tényleg csak valami megmagyarázhatatlan, ismeretlen erő, illetve az ötödik beatle, George Martin egyre inkább távolságtartó, de azért még mindig egy kicsit atyáskodó magatartása tartotta össze. A legtöbbet kísérletező és még mindig a legtermékenyebb Paul McCartney ötleteihez a többiek már csak nehezen voltak képesek alkalmazkodni, sokkal inkább a saját szólókarrierjükre koncentráltak. A közösen összerakott zenékben viszont még változatlanul jelen volt az a bizonyos szikra, így valahol mindenki belátta: őrültség lenne elengedni a csapatot. Üzletileg is hatalmas öngól lett volna, de az összetartó mágiát végül is a friss szerzeményekben kellett keresni, ugyanis azokban akkora potenciál rejlett, mint talán még soha korábban. Ez pedig különlegesen nagy szó az addigiak fényében.

El sem tudom képzelni, milyen lehetett meghallgatni ezt a lemezt 1969-ben, amikor a velük egykorú csapatok zöme még ekkor is csupán a hagyományos blues-, rock- és beatzenei alapokban gondolkodott és alkotott, holott John Lennonék már négy évvel korábban, a Rubber Soul korongon elkezdték minden területen megreformálni a könnyűzenét. Amennyiben nem volt még szerencséd ehhez az albumhoz, javaslom, hogy kezdd az ismerkedést a nem mindennapi csomagolással.

A borító – Mivel a fiúk ekkor már évek óta elbújtak a nyilvánosság elől és a korábbi pletykákra – miszerint Paul McCartney halott – is a maguk módján reagálta, az összeesküvés-elméletek rajongói már csak az első ránézésre is misztikusnak tűnő borító láttán is véresre vakargathatták a fejüket, hiszen a Paul halálára utaló jelek stroboszkópként világítottak rajta. Elsőnek ott van mindjárt a négy zenész, akik a (ma már) világ leghíresebb zebráján kelnek át úgy, mintha valami gyászszertartásra vagy temetésre vonulnának. John Lennon, akár egy szent, talpig hófehérben vezeti a kompániát, akit Ringo Starr alázatosan követ, utánuk következik McCartney (vagy alteregója), aki a többiekkel ellentétesen, jobb lábbal lép előre, méghozzá egyedüliként mezítláb. Ha valaki kicsit behatóbban ismerte a hindu vallást, egyből leszűrhette a rejtett üzenetet és tudta, hogy ha valakit mezítláb ábrázolnak, az illető már nincs az élők sorában, valamint azt is, hogy sok helyen így temetik el a holtakat. Az pedig soha nem volt titok, hogy a zenekar – s legfőképpen a szintén maga módján különcködő George Harrison – mindig is nagy érdeklődést mutatott a keleti filozófia iránt. George egyébként egyedüliként nem volt hajlandó Tommy Nutter-féle öltönyt felhúzni még a fotó kedvéért sem. A Paul halálával kapcsolatos konteók egyébként még '69 októberében is felröppentek egy detroiti rádiós, Russ Gibb szájából, amivel csak még jobban összezavarta a rajongókat.

De ott van még a kép hátterében látható fehér Volkswagen is, amelynek rendszáma azért elég elgondolkodtató. Paul ugye ekkor még csak 27 éves, a rendszámon viszont ez áll: IF28, tehát 28 lenne (ha még élne). Ugyanakkor ennek cáfolata is megállja a helyét, hiszen az autó rendszáma valójában 281F, amit egyébként az album megjelenése után többször is elloptak. A borító hátoldalán található Beatles-felirat többesszámot jelző, elrepedt S betűjét viszont egészen biztosan tudatos döntés miatt véglegesítették így, és nyíltan elárul mindent a szétesőben lévő csapatról. A borítófotó elkészítése sem volt persze mindennapi történet. Már csak az a tény, hogy a mai körülményekhez képest igencsak banálisan megrendezett fotózáshoz elég volt a stábnak tíz perc, elég sokat elmond az ügyről. Erre az időre az Abbey Road utcán áthaladó forgalmat rendőri segédlettel leállították, miközben Ian Macmillan fotós egy létrán állt és készített hat darab képet. Ezek közül végül Paul választotta ki a véglegeset, hiszen eredetileg is az ő ötlete alapján tervezték meg a fotót.

A borító terveiért felelős Apple Records kreatív igazgatója, John Kosh ötletét, miszerint sem a banda neve, sem pedig a lemez címe ne szerepeljen a fényképen, az EMI kapásból elutasította, azonban az igazgató annyira nyomós érveket hozott fel ez ellen, hogy azzal képtelenség volt vitába szállni: „Ők a világ leghíresebb zenekara, semmi szükség arra, hogy ezt külön feltüntessük a borítón." Így aztán maradt is a betűk nélküli kép, ami végül beszédesebbnek is mutatkozott bármilyen plusz információnál. Érdekesség még, hogy 2004-ben a nagy nyilvánosság előtt egy Paul Cole nevű nyugdíjas amerikai eladó felfedte magát, aki azt állította, hogy ő az a férfi, aki a kép jobb oldalán áll a járdán a bogárhátú autóval szemben, amit végül nem is tudtak megcáfolni.

Come Together – Nem is kezdődhetne tökéletesebben egy szétesőben lévő zenekar aktuális lemeze, mint Lennon csapat-összeterelő blues rockjával, ami megjelenésekor tizenhat hétig szerepelt az amerikai Top 100-on, és a listavezető helyre is felküzdötte magát. Zeneileg pedig szinte semmi különleges nem történik itt, a dal elfojtott, füstös hangulatát és egyedi lüktetését viszont eddig kábé még senki nem volt képes reprezentálni, pedig a számtalan újraértelmezés között olyanok is magukénak érezték a nótát, mint az Aerosmith, Michael Jackson vagy Ike és Tina Turner. Az elfojtott feszültségből építkező, ugyanakkor totálisan lelazult atmoszféra nagyrészt a hangszerelésnek köszönhető: Paul finoman árnyalt basszusát kiemelték, a versszakok közé beékelt, ötletes tamjátékot felmutató Ringo Starr pedig egy konyharuhát terített a pergőjére, hogy azzal is tompítsa a bőr élesebb hangját. Paul mélyei egyébként annyira dominánsak, hogy John ritmikusan ismétlődő „Shoot Me!" felszólításainak már nem is hallatszik a vége, mert a basszer a „me" szócskánál nyomja meg mindig a hangsúlyt, miközben Lennon még tapssal is tompítja azt. A McCartney által kezelt elektromos zongora is annyira megtetszett a szerzőnek, hogy benne is hagyták a felvételben, ami nem kis mértékben járult hozzá a bódult, bepippantott atmoszférához.

Sokan nem is sejtenék, hogy a remekül ritmizált hippi-dalszöveg eredetileg háborúellenes céllal készült, mégpedig Timothy Leary akkori kaliforniai kormányzó kérésére, aki Lennonnal és Yoko Onval együtt szintén erősen békepárti nézeteket vallott és ellenezte többek között a vietnámi háborút is. Utóbbi helytelenségére erőszakmentes tiltakozással is felhívták magukra a figyelmet a médiában, amelynek legtöbb figyelmet vonzó jelensége a franciaágyban – „békeágyban″ – ücsörgő Lennon és felesége volt. Leary emellett az LSD legalizálásának korai szószólója is volt, így nem csoda, hogy szimpatizáltak egymással. Morris Levy, Chuck Berry kiadójának (Big Seven) tulajdonosa pedig plágium miatt perelte be Lennonékat, azzal a váddal, hogy a dal egyes részleteit Berry You Can't Catch Me nótájából lopták, ami egyes szövegrészletekben valóban így is van. John végül megígérte Levynek, hogy három Big Seven-dalt rögzít soron következő lemezére, így peren kívül meg tudtak egyezni egymással. Paul javaslatára még le is lassították az eredetileg pattogósabb nótát, hogy véletlenül se hozzanak fel még több hasonlóságot Berry kompozíciójával, így e belassításnak köszönhetően lett belőle végül ez a komótosan menetelő blues rock. Aztán végül már a BBC is perrel fenyegetőzött a dalszövegben elhangzó Coca-Cola megemlítése miatt, azonban ebből mégsem lett botrány. Valószínűsíthető, hogy az üdítő gyártó óriáscég – kapva a globális marketing lehetőségen, miszerint egy Beatles-dalban elhangozhat a termékük neve – sajátosan elsimította az ügyet.

Something – George Harrison talán legszebb szerelmes dalával folytatódik a lemez, amelyen szerzője a „jó munkához idő kell" örökbecsű szállóigéjét szem előtt tartva, két és fél hónapon keresztül dolgozott. Ez idő alatt George Martinnal karöltve egy vonósokból álló, harminctagú nagyzenekart is bevontak a felvételekbe, akiknek pontos kiléte a mai napig ismeretlen. Eredetileg egy nyolcperces instrumentális rész is tartozott a kompozícióhoz, de ezt Paul javaslatára leválasztották és készítettek belőle egy másik dalt, ami szintén felkerült az albumra, a Somethinghoz hasonló csengésű Sun King címmel. Ha csak ezt az egyszerűségében szép fohászt ismered George-tól, joggal gondolhatod te is, hogy felnőtt a két dalszerző óriás társa mellé. Nem véletlen, hogy Lennonnak is ez volt az abszolút kedvence a lemezről, és McCartney szerint is a Something a legjobb dal, amit Harrison valaha komponált, de a bennfenteseken túl is hatalmas elismeréssel szólt róla mindenki. Frank Sinatra szerint ez a valaha írt legszebb szerelmes dal, akinek ezzel együtt ez volt a kedvenc Beatles-dala is, és az is elég sokatmondó, hogy a Come Togetherrel együtt adták ki kislemezen, de senki nem tudta eldönteni, melyik tétel legyen az A-oldalon. Így végül dupla A-oldalas lemezként került a boltokba, és egy hétig volt Amerikában listavezető úgy, hogy kivételesen nem Lennon/McCartney-szerzemény ült a trónon.

Mindezek mellett elnyerte ebben az évben az Ivor Novello-díjat is, valamint ez volt a Yesterday után legtöbbet feldolgozott Beatles-nóta is azokban az időkben, amelyek közül James Brown verziója tetszett a legjobban George-nak. A hatszoros Grammy-díjas James Taylor Something In The Way She Moves című dala ihlette egyébként Harrisont arra, hogy ő maga is saját nótát faragjon ezekre a sorokra és az elsőként megszületett verziót még oda is adta Joe Cockernek, mondván, ő biztosan sikeresebb lesz vele. A korábban már szintén egy Beatles-dallal (With A Little Help From My Friends) hatalmas sikereket elért, Beatles-fanatikus énekes persze rögtön fel is használta és rá is tette a második lemezére egy másik Beatles-feldolgozás mellé, ami ugyancsak az Abbey Roadon szerepelt (She Came In Through The Bathroom Window). Persze lehet vitatkozni, hogy melyik verzió a nagyszerűbb – szerintem mindkettő óriási –, de mindenképpen a Beatles eredetije felé billenti a mérleg nyelvét, ahogyan George slide gitáron előadja csodaszép szólóját, ami szintén elnyert mindent ebben a kategóriában akkor. Pedig technikailag nem történik itt szinte semmi, alig van benne egy-két hang, s mégis annyira kifejező, annyi tartalmat és érzelmet ad át George, amennyit pont megkíván a nóta. Valahogy így kell ezt.

Maxwell's Silver Hammer – Ringo Starr szerint ez volt a valaha legrosszabb hangulatban történő Beatles-felvétel és Harrison is ekkor lépett ki ideiglenesen a zenekarból a Get Back próbái alatt. Paul McCartney, a dal szerzője már csupán azzal óriási nyomást gyakorolt a többiekre, hogy számtalanszor újra akarta rögzíteni a dalt a tökéletes végeredmény érdekében. Ezzel a kissé önző munkamódszerrel az őrületbe kergetett mindenkit, Lennon és Yoko ráadásul egy skóciai autóbaleset után, nem pont a legjobb passzban esett be a stúdióba a végső felvételekre. A kórházban töltött időt követően Yokónak még egy franciaágyat is beszállítottak a stúdióba, amin először a teljes stáb ledöbbent, majd kénytelenek voltak hozzászokni. Aztán John végül ki is jelentette, hogy köszöni, de nem kér Paul legújabb „nagymamis" zenéjéből és el is húzott a feleségével két hétre nyaralni. Így nem is szerepel a felvételen. A „nagymamis" megjegyzésével pedig Paul korábbi, hasonló hangvételű kompozícióira utalt, amelyek a ′20-as és ′30-as évek ragtime és dixieland stílusában fogantak (Honey Pie, When I'm Sixty-Four, Martha My Dear satöbbi...), s különben sem voltak ínyére sem neki, sem pedig Harrisonnak. Persze lehet kritizálni a szerző effajta kísérletezgetéseit és a leginkább meselemezekre való egyéb szerzeményeit (Ob-la-di, Ob-la-da, Yellow Submarine), de még ezekben a bugyuta dallamvezetésű dalocskákban is ott a zsenialitás. (Valami hasonlót éreztem mindig Halász Judit gyerekeknek készült lemezeiben is, amit szintén óriási dalszerzőkkel rakott össze, többek között Szörényi Leventével, Bródy Jánossal és Tolcsvay Lászlóval.)

A dal egyébiránt báránybőrbe bújtatott farkas, amelynek gyerekes, dúros dallamai valójában elég súlyos mondanivalót próbáltak ellenpontozni és lényegében egy sorozatgyilkosról szólt, aki egy kalapáccsal szedte áldozatait. Paul persze egy későbbi interjúban próbálta némileg árnyalni a képet: „A Maxwell's Silver Hammer csak egy analógia volt arra a jelenségre, amikor valami hirtelen elromlik, úgy ahogyan életem akkori szakaszában ez velem is gyakran megtörtént. Valami szimbolikusat akartam ebből kihozni és megteremtettem egy fiktív karaktert, így született meg Maxwell az ezüst kalapácsával. Nem tudom, hogy miért lett ezüst ez a kalapács, talán csak azért, mert jobban hangzott, mint Maxwell kalapácsa. Még manapság is használjuk egyébként ezt a kifejezést, ha valami váratlan történik." Nekem sem ez a kedvencem az albumról, de különösebb gondom sincs vele, egyrészt a korszak lehetőségeihez képest fantasztikusan szól, hallatszik, hogy sokat foglalkoztak vele, a fődallam pedig több mint fülbemászó. Harrison végül a basszusgitárt kezelte, George Martin nyomta fel a zongorabontogatást és a Hammond orgonát, az üllő ütlegelését viszont a turnémenedzserre, Mal Evansre bízták, amit benne hagytak még a Let It Be film képkocái között is, azonban a végleges felvételre végül Ringo verziója került fel.

Az 1968-as indiai utazás alatt született nótát egyébként még a fehér albumra szánták, de már akkor is túl macerásnak, bonyolultnak tartották, aztán a későbbi rossz hangulatú felvétel már nagyban közrejátszott a zenekar széteséséhez is. George-nak például egyetlen pozitív gondolata sem volt vele kapcsolatban: „Ez egy Honey Pie-féle mókás nóta, ugyanakkor nagyon beteg dolgokat is boncolgat, mert a főszereplője tulajdonképpen kinyír maga körül mindenkit. A barátnőjét, a tanárt és végül a bírót is. A fődallam egyébként az a fajta fütyülhető témák egyike. Egyesek nagyon fogják szeretni, de lesznek olyanok is, akik gyűlölik majd. De végtére is ez egy kedves, szórakoztató dal, csak attól még nagyon beteg, mert a főszereplője, Maxwell egy gyilkos." S ha már gyilkososdi: McCartney-ról később elterjedt egy furcsa gyerekkori sztori is, aki fiatalon egy időben kijárkált a házuk közelében lévő erdőbe és rengeteg békát ölt meg. Néha szögesdrótra akasztotta, néha „csak" szanaszét rugdosta őket. Paul akkor nagyjából 12 éves lehetett, és később elárulta, hogy a kínzások és a gyilkolás nem volt más részéről, mint felkészülés a hadseregre. Elmondta, hogy már 12 évesen attól tartott, hogy mi lesz vele öt év múlva, amikor majd be kell vonulnia. Abban az időben a briteknél 17 évesen kellett elkezdeni a sorkatonai szolgálatot, és Paul attól tartott, hogy nem fog tudni gyilkolni, ezért gyakorolt az állatokkal.

Oh! Darling – McCartney mintha önmagát akarná megcáfolni azzal a masszív stílusváltással, ami a bődületes érzelmi töltettel rendelkező Oh! Darlinghoz köthető. Az ′50-es és ′60-as évek délvidéki Amerikájából eredeztethető, louisianai mocsarakban dédelgetett rhythm & blues-nóta már az első másodperceiben is elfeledteti az előző komolytalankodást. Az is egyértelmű, hogy Pault korai bálványai ihlették, így Fats Domino, Elvis Presley vagy Little Richards: utóbbi sokszor üvöltésbe átforduló, zabolátlan énekstílusa komoly szerepet játszott a nóta megszületésében, persze a szerző bizonyítási vágya mellett. Nehéz szavakba önteni, mekkorát énekel itt Paul. Talán élete legjobbját nyújtja, és még annál is többet. Emlékszem, édesapám mesélte, hogy mikor ő volt fiatal, az akkori helyi beatzenekarok énekesei mind az Oh! Darlingot akarták elénekelni. Ez jelentette az etalont. Azonban egyik próbálkozást sem lehetett Paul kiművelt eredetije mellett emlegetni, McCartney ugyanis egészen különleges módszert talált ki arra, hogy kihozza magából a maximumot és a stúdióverzióban hallható nyers énekhangot. Heteken keresztül, minden reggel a hajnali órákban érkezett meg a stúdióba elsőként és kialvatlanul, hogy hangszálai olyan nyúzottak és megviseltek legyenek, mintha két héten keresztül turnézott volna, s hogy kímélje magát, minden nap csak egyszer énekelte fel a dallamot. Ha nem volt százszázalékosan elégedett a végeredménnyel, az egész munka a kukában végezte az alábbi megjegyzéssel: holnap újra megpróbálom. Fejhallgató helyett mindig hangfalakra énekelt, hogy azt az érzetet keltse, mintha közönség előtt zajlana a performansz, s közben folyton arról panaszkodott Alan Parsons hangmérnöknek, hogy öt évvel ezelőtt ezt elsőre felnyomta volna. Példának okáért ott is voltak erre a korábbi, szinte rögtönözve felénekelt bizonyítékok: Long Tall Sally, I'm Down, Kansas City és a többi...

Paul maximalizmusa szinte megszállottságba csapott át, hisz még az éles fülű producer, George Martin pozitív véleményét sem fogadta el még az ezredik verzió után sem, és neki is mindig csak azt válaszolta, hogy holnap újra megpróbálja. A végtelen próbálkozások száma és a dallam hetekig tartó érlelése végül meglepő eredményt hozott: a végső verzió egy időre jegelte csapattársai gúnyos megjegyzéseit is, amit az Ob-la-di, Ob-la-da-féle butaságokért folyton kapott. Sőt egyre több irigye is akadt, ezek közül az első épp Lennon volt, aki még ekkor is csak szarkasztikusan viccelődött: „Mindig úgy gondoltam, hogy sokkal jobban elénekelhettem volna, mint ő. Ez a dal inkább az én stílusom, mint az övé. De mivel ő írta, nem is értem, mit pattogok, úgysincs semmi esélyem. Ha lettek volna érzelmei, megengedi, hogy én adjam elő." S ha már Lennonnak nincs rossz véleménye, Harrison, aki egyébként az ′50-es évek stílusában kezeli a basszusgitárt a nótában, szintén dicséretekkel illeti az akkordmeneteket és magát a nótát is, de azért odaszúrta, hogy Paul szerinte Little Richardot próbáta leutánozni.

Mi sem bizonyítja jobban, mennyire nem egyszerű történet előadni ezt a dalt, hogy szerzője még későbbi szólócsapatában sem tűzte műsorra egyetlen alkalommal sem. A jég csak nagyon-nagyon hosszú idő után, a közelmúltban tört meg először a 2022-es Taylor Hawkins-emlékkoncerten, ahol McCartney végül ötvenhárom esztendőt követően, 80 évesen előadta a The Pretenders énekesnőjével, Chrissie Hynde-dal közösen a Foo Fighters egykori Beatles-rajongó dobosának emlékére. Micsoda megtiszteltetés! Érdekesség még, hogy ahhoz képest, hogy B-oldalas szerzeményként jelentették meg anno, a megjelenés idejétől csupán három hét kellett neki, hogy végül ez is a Billboard csúcsán kössön ki. Hatalmas örökzöldként tekintek rá jómagam is. Milyen örökzöld? Szemet-fület kiégető, csillogó gyémánt!

Octopus's Garden – Ringo második és egyben utolsó dalának létrejöttét érdekes dolgok inspirálták. A folyamat valamikor '68-ban vette kezdetét a fehér album felvételeinek idején, a Back In The U.S.S.R. próbái alatt. Ringónak elege lett McCartney instrukcióiból és kioktató munkamódszereiből, így fogta magát, ideiglenesen kilépett a zenekarból és elutazott a családjával két hétre nyaralni Szardíniára: „Remekül telt a nyaralás, kellemesen kipihentem magam. Tudtam, hogy szükségem volt erre, mert mindannyian bekattantunk. Nem csak én éreztem így, az egész dolog összeomlott. Úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Eltűnt az a varázslat, ami egykor és a kapcsolatunk is szörnyű voltak. Rosszul alakult az életem és borzalmasan éreztem magam akkoriban. Mintha teljesen különálló személy lettem volna a csapatban." A nyaralás idejére kölcsönkapta az angol színész, Peter Sellers jachtját, ahol a szakács a szokásos menü helyett tintahalat szolgált fel, s a dobos kíváncsiságát kielégítve, el is mesélte neki, hogyan élnek a tenger fenekén ezek az élőlények. Ez a sztori adta az ötletet először a dalszöveg megszületéséhez, amelybe végül belekerült egy olyan sor is, ami egyértelmű üzenet volt Paulnak: „I'd like to be, under the sea, no one there to tell us what to do". Starr azonban a többiek marasztalására végül mégis visszatért a zenekarba, de már az eredeti Let It Be filmben, illetve a későbbi Peter Jackson-féle Get Backben is tapintható a feszültség a bandatagok között. Itt egyébként azt is láthatjuk, hogyan rakja össze Ringo Harrison segítségével a nótáját, miközben a billentyű előtt ücsörögve próbálgatja az akkordokat. George segítsége nélkül nyilván nem is születhetett volna meg ez a nóta a végső formájában, a gitáros ennek ellenére mégis lemondott a társszerzőségről és meghagyta Ringónak a kreditet. Szép gesztus, pedig a nóta intrójában hallható, Leslie speakeren átküldött szólómotívum is milyen ízes, ötletes, ez pedig szintén Harrison agyszüleménye.

Geoff Emerick hangmérnök egyébként úgy próbált víz alatti hangulatot teremteni a nótában, hogy Paul és George vokáljait átküldte utóbbi Moog szintetizátorának kompresszorán. Így érte el végül azt a bugyborékolós effektet, ami a kórusokon hallható. Az eredeti bugyborékolást amúgy Ringo szolgáltatta azzal, hogy szívószállal belefújt egy pohár vízbe. Nem túl eredeti ötlet, mégis hatásos. Lennon a dobos felé tett csipkelődő megjegyzése is sokat elárul a bandán belül fennálló feszültségekről, miután örömmel csatlakozott az Octopus próbáihoz: „Ringo! Szerintem ezt Paul szeretné feldobolni az ő erős bal karjával." A könnyed dalocska egyébként ahhoz képest, hogy a szerényebb dalszerzői képességekkel rendelkező dobos jegyzi, semmilyen tekintetben sem lóg ki az Abbey Road bivalyerős szerzeményei közül, ami azért nem kis fegyvertény.

I Want You (She's So Heavy) – Elérkeztünk ahhoz a pillanathoz, ami az Abbey Road, a The Beatles és egy kis túlzással talán a komplett könnyűzene-történelem egyik legkülönlegesebb fejezete. Lennon szerelméhez intézett tömör kinyilatkoztatása olyan dalban testesült meg, ami ismét minden elképzelhető szabályt felrúgott, s még annak ellenére is komoly meglepetést okozott, hogy ekkorra kábé már az egész világ tisztában volt vele, hogy a zenekar alkotói szabadságába gyakorlatilag MINDEN belefér. Mindenki szeme láttára egyértelmű volt, hogy Lennon megszállottan imádta Yokót, valósággal függővé vált tőle, s e szenvedélyesen lángoló kapcsolat tökéletes lenyomata lett az elemi energiáktól fűtött I Want You. A dalszövegben Ono hatása tulajdonképpen két-három mondatban egyesül: „Akarlak! Beleőrülök! Annyira erős (egyéniség)!" Egy hölgy utáni elsöprő vágyat nem is lehetne sokatmondóbban kifejezni, nem kellenek ide a romantikus költemények. Ennyi bőven elég...

A Please Please Me butácska slágerei után csupán hat esztendővel, de még a Revolver vagy a Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band cizelláltabb műsorai után is nagyjából elképzelhetetlen volt egy olyan dal megszületése, amelyet felépítése és szerkezete alapján akár a progresszív rock, a doom és a stoner előfutáraként is elkönyvelhetnénk. A blues pentaton skálára felhúzott, lassan görgő riffnek nem is nagyon akad párja a terjedelmes-változatos életműben sem, pedig van miből csemegézni... A riff egy rövid részletét John egyébként csak egyetlen alkalommal vezette elő élőben, az Apple székház tetején adott híres, utolsó tetőkoncerten két nóta közötti szünetben, s ezen a rövid performanszon kívűl soha nem is szólalt meg élőben. Még a bandatagok későbbi szólókarrierei során sem került elő soha, pedig a felvételen hallható nagyterű sound biztosan vadul megdörrent volna. Utóbbit Jeff Jarratt hangmérnök is mosolyogva megerősítette: „John és George a stúdió elszigetelt sarkába költözött, hogy felülszinkronizálja a gitárokat. Mindent beterítő, gigászi hangzást akartak, így folyamatosan újra és újra egymásra játszották a hangos gitársávokat. Végül kezdett elfogyni a türelmem, ezért megkértem George-ot, hogy halkítsa már le egy kicsit a jelet és vegyen vissza. Rám nézett, majd szárazon és flegmán odanyögte: ne beszélj így egy Beatle-lel!"

A felvételeknél a fiúkkal jammelő Billy Preston kezeli a Hammond orgonát, akinek játéka még némi dzsesszrockos hangulatot is kölcsönöz az összképnek, és ezzel nagyban meghatározza a dal karakterét is, ahogyan Harrisonék finom, búgó szólógitár-hangszínei is. Paul fifikás basszusa is roppant meghatározó elem, ha csupán rá összpontosítasz, akkor sem unatkozol egy percig sem, annyira ötletes dolgokat varázsol elő hangszeréből és Ringo gospeles groove-jaival is sokat hozzátesz a végkifejlethez. John pedig minden szenvedélyét beleteszi az éneklésbe. Sőt, az egyik feltörő sikoly túlvezérelve maradt a végső felvételen, s ha fülessel jobban odafigyelsz, még az is hallatszik, ahogyan valaki a stúdióban beszól neki, miszerint lehet, hogy ez egy kicsit sok volt már.

A dal érzelmi hullámvasutazását és dramaturgiáját pedig csak fokozza a „fehérzajos" szél-effekt, amit Harrison Moog szintetizátorából csaltak elő, azonban erről a hangmérnök többet tudna mesélni. Geoff Emerick: „Amikor a fehér zajt rögzítettük, John egyre csak üvöltött, hogy hangosabban, hangosabban! Azt akarom, hogy a fehér zaj átvegye az uralmat a dal felett és végül teljesen eltörölje a zenét. Úgy néztem Johnra, mintha totálisan megőrült volna, de nem törődött velem. Az egyik válla fölött láttam, hogy Yoko zavartan mosolyog, apró fogai csillogtak a fényben, a másik felett viszont egy csüggedt Pault láttam, amint ült, lehajtott fejjel, és a padlót bámulta. Nem szólt egy szót sem, de a testbeszéde egyértelművé tette, hogy nagyon elégedetlen, nemcsak magával a dallal, hanem azzal is, hogy a zaj eltörli a Beatles zenéjét, ami neki szent volt. A múltban talán tett volna erre valami diplomatikus megjegyzést – nem gondolja-e John, hogy ez egy kicsit túlzás? –, de most túlságosan levertnek tűnt ahhoz, hogy vitába szálljon Lennonnal, aki úgy tűnt, szinte perverz örömet érzett társai nyilvánvaló kényelmetlensége felett. Paul számára olyan lehetett így az I Want You, mint a zajeffektekkel telerakott Revolution 9 a Fehér Album rögzítése idején, ami már akkor is arra utalt, hogy John szándékosan eltorzította a Beatles zenéjét, és egyre inkább avantgárd együttessé próbálta alakítani a bandát. Körülnéztem a szobában. Ringo és George úgy tűnt, élvezték, amit John csinál, hisz csukott szemmel imbolyogtak az ütemre. Csak Paul bámulta folyamatosan a padlót szenvedve. Ekkor volt a legnyilvánvalóbb, mennyire elszigetelődött a többiektől."

Az eredetileg sokkal hosszabb játékidővel rendelkező dal végül még így is annyira hosszú lett, hogy nem fért volna rá a mesterszalagra, így a véglegesítésnél Lennon kimondta a végszót: „Vágd el a szalagot Geoff!" A fade out-verzióban gondolkodó Emerick tiltakozott: „Ránéztem George Martinra, aki csak megvonta a vállát és sokatmondóan annyit üzent a tekintetével: ha Lennon mondja, akkor így is lesz." És így is lett: ezzel a drasztikus megoldással és ilyen hirtelen ér véget tehát az A-oldal. Egy dallal, amit a mesterszalag vége előtt szó szerint megnyestek 7 perc 44 másodpercnél, s amiben az a szép, hogy ez a kis véletlenszerű közjáték végül annyira szerves része lett az egész koncepciónak, hogy el sem lehet nélküle képzelni a művet. Mintha egy artériát metszettek volna el, olyan drámai lett a befejezés. A műhöz hozzátartozik némi személyes tapasztalat is, miszerint szerintem élőben talán ezt a Beatles-darabot a legélvezetesebb eljátszani. Leírhatatlan a hangjegyek között kavargó flow és érzelmi potenciál. Ha az ember elkezd játszadozni a főtémával, képtelen abbahagyni, s persze ennek tekintetében – többek között – ez is azon szerzemények közé tartozik, amelyet legelőször tolnék az előítéletekben elmerülő Beatles-ellenzők orra alá.

Here Comes The Sun – A korong első felét záró drámai momentumok után csakis valami pozitív töltetű kompozícióval volt érdemes megnyitni a B-oldalt. A George Harrison sötét korszakában született, „napsütötte" Here Comes The Sun tökéletes volt erre a szerepre, amelyet abban az időben komponált, amikor épp ideiglenesen kilépett a zenekarból, illetve marihuána birtoklása miatt is eljárást indítottak ellene. Ehhez hozzáadódott még egy csúnya mandulaműtét is, ami további motivációt szolgáltatott ahhoz, hogy végül megszülethessen e felhőtlen mű. Harrisont a Beatles elmérgesedett üzleti ügyeitől és a feszült zenekari légkörtől való távolságtartása is arra inspirálta, hogy pozitív mondanivalóval ellenpontozza a felgyülemlett negatív energiákat. A dal egyértelműen a tavasz beköszöntét és a megnyugvást hozza el a hallgatónak és szerzőjének is egyaránt. A lelazuláshoz barátját, Eric Claptont kereste fel, s az ő házának a kertjében születtek meg végül a nóta alapjai, Clapton egyik akusztikus gitárján. Eric: „Gyönyörű tavaszi reggel volt és a kertemben lévő mező legmagasabb pontján üldögéltünk. Mindkettőnk kezében ott voltak az akusztikus gitárok és csak úgy prüntyögtünk rajtuk, majd George hirtelen elkezdte dúdolgatni a de da de de, it's been a long cold lonely winter... sorokat és apránként nekiállt kidolgozni a teljes dalt, amíg el nem jött az ebéd ideje. Én meg csak néztem, ahogyan a nóta valósággal életre kelt. Emlékszem, hogy újrahasznált benne egy gitárbontogatást, amit még 1968-ban közösen írtunk a Badge című Cream-dalhoz, ami az utolsó, Goodbye lemezünkön szerepelt."

A szerzemény végül népszerűségben az Abbey Road összes többi dalát felülmúlta, George pedig már sokadik alkalommal nőtt fel – az itt szereplő Somethinggel együtt – Paul és John dalszerzői nagyságához. Ha esetleg nem lennének elég meggyőzőek az akkori toplistás eredmények, akkor álljon itt mondjuk egy-két tény a közelmúltból: egy 2021-es adat szerint például ez a legtöbbet streamelt Beatles-dal, a tavalyi statisztikák már milliárdos nagyságrendűek, ami azért már komoly népszerűségi mutató. Nincs is mit csodálkozni ezen, hiszen a nóta valóban igazi gyöngyszem, és könnyű befogadhatósága, valamint egyszerűsége ellenére is bonyolultabb szerkezetű annál, mint amilyennek elsőre hallatszik. A felvételeknél Ringo szenvedett meg a legjobban a trükkös ritmusokkal és időzítésekkel, illetve a szokatlan indiai zenei motívumokkal, melyek nagyon mélyen elrejtve ugyan, de ebben a Harrison-kompozícióban is megtalálhatók. Starr részeinek sokszor neki kellett futni, hogy végül eljussanak a lemezen hallható verzióig és a nagyzenekari szólamok is csak ezután kerültek rögzítésre George Martin segítségével. Utóbbi érdekessége, hogy az ezeket feljátszó vonósokat és fúvósokat kezelő zenészek kiléte szintén ismeretlen, pedig összesen tizenheten voltak. Lennon viszont itt sem szerepel, mert még ekkor is a skóciai autóbalesetük miatt volt igazoltan eltávon. A későbbi feldolgozások között pedig még egy instrumentális Riot-verzió is akad a 2002-es Through The Storm lemezről – csak hogy a fémzene világát is megemlítsük.

További érdekesség a lakótelepi blokkokhoz hasonló kiépítésű, ezernyi potméterrel kiszerelt Moog szintetizátor használata, amit ekkoriban kezdtek el sűrűbben alkalmazni a zenekarok, a The Doorstól kezdve a The Monkeeson át Simon & Garfunkelig. George-nak is volt már egy otthon, amit az ő kérésére cipeltek le végül a stúdióba és többek között (Maxwell's Silver Hammer, Because) megszólaltatták a Here Comes The Sunban is. Harrison annyira szerelmes lett a hangszerbe, hogy később az egyik szólólemezére (Electric Sound), kizárólag az ezekből elővarázsolt hangmintákat rögzítette, ami egy Beatles-rajongónak kábé a hallgathatatlan kategória, kezdő hangmérnököknek azonban igazi csemege. Akkoriban a Hammond orgona „testvérének″ is elkönyvelt Leslie speakeren átküldött gitárjel is forradalminak számított egyébként, ami szintén hallható ebben a nótában és az Abbey Road további szerzeményében is. A legnagyobb kérdést viszont az jelentette, hogy egy ilyen fülbemászó, oltári nagy slágert, mint amilyen a legfiatalabb Beatle mesterműve, felül lehet-e még múlni egy különleges ívet bejáró és folyamatosan pörgő nagylemezen. A válasz természetesen igen. Hisz tudjuk, hogy a Beatles műhelyében bármi megtörténhet, és meg is történik.

Because – Tony Palmer, a London Observer kritikusa írta egykor, hogy Franz Schubert óta nem születtek még akkora dalszerzők a bolygóra, mint amilyenek a The Beatlesben voltak. Persze mondhatjuk, hogy mindez szubjektív, de a komoly gondolatisággal és zeneiséggel megtöltött Because ékes bizonyítéka annak, hogy a fenti állítások nem túlzóak. A dalocska végül nem csak McCartney-nak és Harrisonnak lett a legnagyobb kedvence erről az albumról, de nekem is bőven ott van a top kettő-háromban, s nem is feltétlenül csak az egyszerűség filozófiáját közvetítő, intelligens tartalom miatt. Mindenekelőtt a három zseni légiesen könnyed melódiái azok, amelyek totálisan más dimenzióba képesek elrepíteni, ugyanakkor mégis két lábbal itt tudnak tartani a földön. A nóta úgy jut el filozófiai mélységekbe és magasságokba, hogy közben a világ legegyszerűbb dolgairól énekelnek benne. Készítése közben alkotóik is érezték, hogy valami roppant egyedi van születőben. és rendkívül koncentráltan, nagy odafigyeléssel dolgozták ki a pontosan összeénekelt, utómunkák nélküli éneksávokat, amelyeken végül öt órán keresztül molyoltak a stúdióban. John, a dal szerzője énekelte a középtónust, Paul a magasakat, Harrison pedig a mélyeket, és állításuk szerint ez volt az egyik legnehezebb vokális feladat a zenekar történetében. A végeredmény persze magáért beszél. Geoff Emerick hangmérnök pedig a hangok tisztaságának megőrzése érdekében ráadásul nem is használt semmiféle jelfeldolgozást (kompresszorokat, limitereket), ahogy a dinamikába sem nyúlt bele.

A nóta megszületése is már-már legendás: Yoko a zongoránál ül, Lennon a kanapén fekszik és hallgatja, ahogy felesége keze alatt felcsendül Beethoven Holdfény szonátája. John ekkoriban belehabarodott a visszafelé lejátszott hangokba – számtalan példa akad erre a korábbi Beatles-dalokban is –, és ez alkalommal is megkérte Yokót, hogy kezdje el visszafelé játszani a művet. E kis közjátékból született meg végül a Because, ami egy kis túlzással tulajdonképpen a Holdfény szonáta visszafelé, bár persze azért ez így csúsztatás, hiszen ha leteszteled, csak nyomokban hasonlít az eredeti műre, Lennon jócskán hozzárakta a saját elgondolásait is a végleges verzióhoz. Yoko Onóról egyébként nem árt tudni, hogy klasszikus zenei képzést kapott és zongoraművészként indult a pályafutása, azonban apja nem támogatta őt ebben – állítólag a kisujja nem megfelelő hossza miatt –, így végül úgy döntött, befejezi tanulmányait, és inkább az avantgárd zenei vonalon folytatta. Ezzel aztán nagy hatást gyakorolt többek között férjére is. A német zeneszerző géniusz tehát valahogy így került bele a képbe, de azért Ringo vicces megjegyzését Beethovenről nem árt lejegyezni magyarul is: „Szeretem őt... legfőképpen a verseit."

Már a hangulatos csembalónyitány is ad egyfajta klasszikus-reneszánsz légkört a műnek. Ezt egyébként George Martin játszotta fel, követve Lennon gitárbontogatását. A hangszert a legendás producer és klasszikuszene-rajongó javaslatára használták fel, amibe a többiek gyakorlatilag egy emberként beleegyeztek, hiszen nagyon jól beleillett az összképbe. Martin: „John játszotta a gitárharmóniákat, én pedig minden egyes hangot pontosan lemásoltam és eljátszottam egy elektromos csembalón, miközben Paul basszuson pengetett. A gitár és a csembaló hangjainak tökéletesen egyeznie kellett a hatás érdekében, de mivel az időzítést tekintve nem én vagyok a világ legtehetségesebb muzsikusa, sokkal többet hibáztam, mint John, így Ringót is bevettük a folyamatba, akinek rögzítettük a tapsát és fejhallgatón keresztül hallgattuk. A metronómot sehol nem találtuk a stúdióban..." Harrison Moog szintetizátora pedig az átkötőrész szólamát hozta, bár ez a megoldás és az akkoriban modernek számító hangszín elég drasztikusan ellenpontozta az autentikus, organikus harmóniákat.

Egy újabb zeneszerző géniuszt is megpróbálok nem szó szerint idézni: miszerint egy kompozíció leghatásosabb részét ugye mindig a csend jelenti. A jól időzített, jókor, jó helyen bekövetkező csend. A Because sokatmondó, nyitva hagyott befejezése is ezt a mesteri kompozíciós készséget bizonyítja, amire tényleg csak a legnagyobbak képesek. Magvas gondolatok és végtelen elegancia, művészkedés nélkül megfogalmazva... Valami ilyesmit jelent az enyhén pszichedelikus környezetbe ágyazott Because, amely nemcsak Lennon szerzeményei, de a terjedelmes Beatles-örökség legragyogóbb gyöngyszemei között is kiemelkedő helyet foglal el. Emerick: „A Because felvétele közben láttam a négy Beatle-t a legkiválóbb formájában, mindegyikük százszázalékos koncentrációt mutatott. Még Ringo is csendben ült, csukott szemmel és hangtalanul buzdította társait a legjobb teljesítményükre. Összedolgoztak, hogy ezt a vokális csúcsteljesítményt végül elérjék. Nagyon jó példája volt ez a felvétel annak a fajta csapatmunkának, ami évek óta hiányzott ebből a társaságból. Bele sem merek gondolni, hogy mit tudott volna még elérni a The Beatles, ha össze tudják tartani ezt a szellemet." Ezek után jogos lenne az a gondolat is, ha esetleg úgy tippelnéd, hogy e remekmű után már képtelenség bármi nagyszerűbbet alkotni vagy újabbat mutatni, azonban erre is ugyanazt tudom mondani, amit már korábban is említettem: ez nem az a kávéház, ahol „csak" Paulig Arabicát szolgálnak fel.

You Never Give Me Your Money – Mi mással is lehetne megfejelni a remekbe szabott Because-t, mint újabb forradalmi kísérletezéssel? Olyasmivel, amit még soha azelőtt nem követtek el, bármennyire is változatos és színpompás már az a karrier. Feltehetnénk a kérdést, hogy létezik-e még egyáltalán ilyesmi, de a válasz ott van a soron következő egyvelegben. A különböző hangulatú dalok összefűzése természetesen ismét McCartney agyszüleménye volt, George Martinnal pedig kitervelték, hogy ez a szövevényes mű tökéletesen funkcionál majd A Nagy Beatles-Életmű záróakkordjaként, és ezzel a csúcsponttal fogják lezárni a csapat karrierjét. Mindannyian sejtették már, hogy a széthúzások miatt a zenekar a végóráiba lépett: az Abbey Roadot követő, hivatalosan utolsónak titulált Beatles-lemez, a Let It Be dalainak felvételei is ugyanezen időszak termései voltak, csak már korábban rögzítették ezeket. A medley-t végül úgy sikerült végső formába önteni, hogy egymás befejezetlen dalötleteit összeragasztották, kiegészítették, s e törekvés kapcsán szintén megemlíthetjük a progresszív pop/rock stílusmeghatározást is, hiszen szélesebb hallgatói körökben az ilyesmi is ritkaság volt még akkor.

Az egybefűzött dalokat a zongoraintrós You Never Give Me Your Money nyitja. Ezt eredetileg szintén különböző nótakezdeményekből gyúrták össze, ami a főtéma mellett az Out Of College-et és a One Sweet Dreamet tartalmazta. A honkey tonk és boogie zongora a főszereplő ebben a tételben, amelyet szerzője, Paul szólaltat meg rá jellemző módon, a dalszöveg viszont minden addig bevált szokásának ellentmond, ugyanis keményen ostorozza az új menedzsert, Allen Kleint és a zenekar pénzügyeit ekkoriban átvevő üzletembereket. A többiekkel ellentétben Paul semmiben nem támogatta az új menedzsmentet, s nem csak a szókimondó dalszöveg, de az eredeti kéziratban fellelhető knowhere to go szójáték (áthúzott k betűvel) is elég erős bizonyíték utóbbira, illetve a jövőben esedékes továbblépésre. Ugyanígy az outróban felhasznált tradicionális kiszámolós gyermekmondóka is másfajta értelmet kap ebben a kontextusban. Harrison: „Vicces papírkák – ezt kapjuk. Mindenféle papírokat meg kimutatásokat kapunk arról, hogy mennyit keresünk, meg hogy mit jelent ez meg az, de valójában soha nem kapjuk meg fontban, schillingben vagy pennyben. Oké, mindannyiunknak megvan mindene, háza, autója meg irodája, de a megkeresett pénzünkből soha nem látunk egy fityinget sem."

Problémás volt az átcsúszás a következő tételbe is, amit végül a Paul által egy parkban rögzített hangeffektgyűjteménnyel hidaltak át (tücsökcirpelés, madárhangok), hogy megteremtsék vele a megfelelő atmoszférát a higgadtabb, teljesen más hangulatot sugárzó Sun Kinghez. Utóbbi eredetileg egy félkész, Here Comes The Sun King munkacímen futott Lennon-szerzemény volt és sok tekintetben hasonlított a Because-ra. A zenei érettség és a végtelenül finoman kimunkált, többszólamú kórusok ugyanúgy jellemzik e kompozíciót is, mint megismételhetetlennek tűnő testvérét, ami valószínűleg Harrison később született Here Comes The Sun nótájának is szolgáltatott némi inspirációt. Dzsesszes harmóniák, szűkített akkordok és álomszerű hangulat jellemzi ezt a tételt, s mivel ez is befejezetlen nótakezdemény volt, a végkifejletnél hallható spanyol, portugál és olasz nyelven elénekelt halandzsa is egy rögtönzött ökörködés közben született meg. Önmagában az ilyesmi nem is lenne olyan nagy szám, úgy viszont, hogy belecsempésztek egy régi liverpooli szlenget is, rögtön egyedibb és humorosabb lett tőle a végeredmény: a verszakok közé beékelt „chicka ferdy" eredetileg a „fuck off" egy finomabb, gyermekek által használt változata. Legalábbis az ′50-es években, a szerzők gyermekéveiben még így volt... McCartney: „Liverpoolban volt egy szokás, amit gyerekkorunkban szoktunk csinálni. A durvább fuck off helyett finomabban fejeztük ki magunkat és inkább azt mondtuk, hogy chicka ferdy. Ebben a dalban pedig rengetegetet rögtönöztünk és viccelődtünk. Úgy gondoltuk, így sem fogja senki tudni, hogy mit jelent ez a beékelt kis szleng, és azt gondolják majd, hogy ez is spanyolul vagy valamilyen latino nyelven van."

Ringo száraz dobjai törik meg a visszafogottságot sugárzó Sun King lecsengő hangjait, hogy a következő dallal, a Mean Mr. Mustarddal folytatódjon a történet. Lennon második nótája is Indiában született – sok egykori fehér albumos szerzeménnyel egyetemben –, és akkoriban erről sem tudott semmi pozitívumot mondani. Ennek ellenére mégis részletesen kidolgozták és foglalkoztak vele, olyannyira, hogy még egy normál hosszúságú verzió is született belőle. Ezt egyébként utólag le is lehetett csekkolni az Abbey Road ötvenedik évfordulójára megjelentetett Super Deluxe kiadványon, illetve a The Beatles: Rock Band videójátékban. A dalszöveget amúgy a Daily Records 1967. június 7-ei számában megjelent cikk ihlette: utóbbi egy fösvény illetőről szólt, aki különös helyeken rejtegette a vagyonát. Lennon: „Valamelyik újságban olvastam erről az aljas fickóról, aki ötfontos bankjegyeket rejtegetett bizonyos testrészeiben. Nem az orrában, hanem valahol egészen máshol. Na, ezért írtam róla egy dalt, de ne gondold, hogy ez is a kokainról szól." John jegyzeteiben az eredeti, kézzel írott dalszöveg mellett olvasható egy érdekes odafirkantás is: „Arthur Alex voice ditto", amiről utólag könnyen ki lehetett következtetni azt is, hogy Lennon az amerikai country/soul-énekes, Arthur Alexander stílusában tervezte elénekelni a nótát, aki egyébként a Please Please Me-n szereplő Anna szerzője volt.

Akusztikus akkordokkal szakítja meg a soron következő Polythene Pam a műsort, amit John szintén indiai tartózkodásuk alatt szült meg, és ugyanúgy hulladéknak nevezte, mint elődjét. Sőt, a stúdióban többször meg is jegyezte, hogy inkább elpasszolja valami folkzenekarnak, mint hogy Beatles név alatt megjelenjen. Aztán a többiek végül csak-csak leszavazták, mert mindenkinek tetszett, és a kiragadott részlete frankón bele is illett az egyvelegbe. Ahogyan például erősen liverpooli „scouse" akcentussal éneklik, már az is egyedivé varázsolja a hangulatát, de tartalma sem mindennapi, hiszen eredete a banda egészen korai, Cavern Club-beli koncertezős éveire vezethető vissza, s egy állandóan körülöttük legyeskedő Beatles-rajongó hölgy nevéhez kapcsolódik. Pat Hodgett Polythene Pat néven vált ismertté, ugyanis az volt a hobbija, hogy polietilént evett, amit kis zacskócskákba gyűrögetett. Ez volt a hivatalos verzió, ám McCartney egy kissé másképp emlékszik arra, hogy valójában mi is motiválta a dal megszületését: „John egy alkalommal csontig lerészegedett az író barátjával Royston Ellisszel, akivel végül a lakásukban kötöttek ki egy talpig polietilénbe öltözött lány társaságában. A hölgy elsősorban John szórakoztatása miatt öltözött be... szóval ez egy elég fura történet és biztosíthatlak, hogy tényleg megtörtént." De akadnak még ennél szaftosabb sztorik is McCartney önéletrajzában: „Amikor a zenekar és néhány haver összejött Lennonnál, ahelyett, hogy ittunk és buliztunk volna, csak ott üldögéltünk a sötét szobában. Valaki elkezdett maszturbálni, aztán mindannyian csináltuk, majd ezután megpróbáltuk inspirálni is egymást a közös hokizás alatt: szexszimbólumok neveit kiabáltuk be, olyanokét mint például Brigitte Bardot. Ez egészen addig tartott, amíg John meg nem ölte a hangulatot azzal, hogy bekiabálta Winston Churchill nevét." Ám akadtak ténylegesen morbid történetek is: „Lennon egyszer teljesen komolyan vetette fel, hogy lékeltessük meg a koponyánkat. Többek között azért is volt szimpatikus neki ez a beavatkozás, mert évezredeken át csinálták, tehát csakis jó lehet. Erre csak annyit mondtam Johnnak, hogy legyen ő az első, és ha nála beválik, akkor én is vállalom. De szerintem nem gondolta komolyan, mondott ő sok más szarságot is..."

Harrison szólója után elérkezünk a – szerintem – legjobban sikerült átkötéshez, amelybe John „Vigyázz!" felszólítása után kezdenek bele. A She Came In Through The Bathroom Window a három nótából összehegesztett újabb McCartney-blokk kezdő tétele és Lennon nem véletlenül figyelmezteti a hallgatót és társait, hiszen Paul „ablakon bemászós" dalát egy valóban megtörtént esemény inspirálta. A szerző St. John's Wood-i otthonába betört lányról szólt az újabb sztori, aki a fürdőszoba ablakán keresztül mászott be a házba. A hölgyről később kiderült, hogy Diane Ashley-nek hívják, és azokhoz a női rajongókhoz tartozott, akiket a fiúk csak „apple scruffnak" neveztek: mindig ott ácsorogtak a stúdiók vagy a házaik előtt. Történt egyszer, hogy Paul nem tartózkodott otthon, a rajongók pedig találtak egy létrát a ház kertjében, és odatámasztották a fürdőszoba ablaka alá. Miután Diane belógott, a többieket belülről beengedte a bejárati ajtón, s a megkaparintott ruhákon kívűl még családi fotókat is meglovasítottak, amelyek különösen értékesek voltak Paulnak, és később vissza is követelte ezeket magának. Érdekes sztori, a csajoknak pedig óriási élmény lehetett az akció, főleg, miután megtudták, hogy meg is zenésítették a történetüket, s végül így bekerült a nevük a történelemkönyvekbe is. A ragadós dallamokkal telepakolt nótát eredetileg sokkal lassabb tempóban játszották, s jó hír, hogy ezt így rögzítették is a Get Back próbái alatt. Vagyis bárki lecsekkolhatja az 1996-ban kiadott Anthology 3 válogatáson.

A vidámabb hangulatú darabok lendületét zseniális altatódal töri meg, ami a Golden Slumbers címre hallgat és egyébként tényleg altatódal, méghozzá Thomas Dekker Patient Grissel drámájából kiragadva, W. J. Henderson által első ízben megzenésítve. Plágiumgyanúval persze túlzás lenne élni, hiszen Paulnak csak a költemény első versszaka nyerte el a tetszését, amit mostohatestvére, Ruth zongorájánál ülve szúrt ki a kottatartóban és amit fel is használt, de mivel a kottát nem tudta elolvasni, teljesen új dallamot faragott rá. Szerzőként pedig csak azért nen említették meg Dekkert, mert a szerzőség kérdése addigra már réges-rég elévült, hiszen az eredeti dráma 1603-ban jelent meg. De a lényeg nem is ez, hanem, hogy Paul micsoda melódiákat ragasztott ide is. Honnan jöttek neki ezek? És, hogy ennyi... Nem meglepő, hogy számtalan feldolgozást is megért, s jónéhány mozifilmben is visszaköszönt betétdalként. Az meg már szinte kézenfekvő, hogy a Rolling Stone magazin ezek után sorolta McCartney-t a világ legnagyobb komponistái közül a második helyre, annak ellenére is, hogy autodidakta módon, a kotta ismerete nélkül sajátította el a zenélés és a komponálás fortélyait. A skóciai autóbaleset miatt Lennon ennél a felvételnél sem volt jelen, egy harminctagú szimfónikus zenekar viszont igen, melyet természetesen ismét George Martin szervezett be, aki szerint az Abbey Road egyvelege a legjobb példa arra, hogy a rockzene klasszikus formában is nagyon jól működik.

A bölcsődal melankoliája viszont csak addig tart, míg ki nem bontakoznak a Carry That Weight együtténeklős taktusai. Utóbbiak feloldják a szomorkás harmóniákat és gyakorlatilag egyetlen refrénből állnak. Utóbbi megintcsak óriási, kitörölhetetlenül beleépül az ember agyába, majd az ezt követő You Never Give Me Your Money visszatérő motívumával felidézik az egyveleg kezdőhangjait is, csak más szöveggel. McCartney eredetileg Ringónak szánta ezt a nótát is (minden Beatles-lemezen szerepelt egy Ringónak írt dal), korai verziója egy pattogós-vidám, country-western ökörködés volt, ámde végül mégis lelassították és beillesztették a medley-be. A csordavokál kivitelezése egyébként szintén egyedülálló a banda történetében, ugyanis egyedül itt találkozhatsz azzal a megoldással, hogy mind a négyen egy hangmagasságban énekelnek. A rájuk jellemző tercben, kvartban és ezerfajta verzióban kimunkált, többszólamú vokálokat itt most kivételesen nem hallhatsz, de a refrén annyira ütős, hogy így, alapra véve is tökéletesen működik. Ringo hangját azért persze kiemelték, hogy ne törjék meg vele a hagyományokat. Az ő szintjükön valahol vicces, de a tartalom lényegében itt is a zenekar üzleti nehézségei miatt rájuk telepedett nyomásról szól, ami mellett említsük meg azért a drogfogyasztást is, ezzel ugyanis ekkoriban még kisebb-nagyobb mértékben mindannyian éltek.

Egy szempillantás alatt elérkeztünk végül a The Endhez is, ami nemcsak lényegében, de a gyakorlatban is az utolsó összeröffenést jelentette, olyan értelemben, hogy a srácok ezen a felvételen játszottak utoljára teljes zenekarként mind a négyen. (A legutolsó rögzített tétel Harrison I Me Mine műve volt, de ebben Lennon már nem szerepelt.) Ennek megfelelően a nóta nagyrészt szólisztikus, jambe forduló részleteket tartalmaz, ennek kezdő taktusait Ringo vezeti fel egy ultrarövid dobszólóval. Starr köztudottan utálta a dobszólókat, rejtély, hogy mivel tudták végül rábeszélni az ügyre, pedig a hangmérnökök minden tudásukat beleadták, hogy ütős legyen a végeredmény: sztereóban rögzítették, tizenkét mikrofonnal és tengernyi kísérletezéssel, ami akkoriban szintén forradalminak számított az addig megszokott mono dobsávokhoz képest. A dobos viszont annyira utálta a munkafolyamatot, hogy csak egy nyúlfarknyi villantást lehetett kipréselni belőle és azt is inkább lemásolta az Iron Butterfly-os Ron Buskytól a banda In-A-Gadda-Da-Vida szerzeményéből. A végeredmény tényleg majdnem ugyanaz, csak a Beatles-verziója mérföldekkel jobban szól.

Az ezt követő váltott szólóban felelgetős, spontán rögtönzésnek is Paul volt a kitalálója, aki ráadásul az ekkoriban startoló ′70-es évek rockgitározásának stílusában (Hendrix, Cream, Mountain) szerette volna levezényelni a mókát, amelyre Johnnak is rögtön felcsillantak a szemei, lelkesedése pedig Harrisonra is egyből átragadt. McCartney-é lett az első kör, aztán jött John és végül George, majd a teljes kör még egyszer ismétlődött. Persze nem ők azok, akiket a virtuozitásuk miatt emlegetünk, de szerintem mindhárman jól teljesítenek, karakteres, megjegyezhető szólókat nyomnak, és az is lejön a felvételről, hogy felettébb élvezhették a közös jammelést. Biztosan tudat alatt is érezték, hogy ez lesz az utolsó ilyen közös, nagy örömzenélésük. A két soros, magvas gondolatokban gazdag, végső versszak is tökéletesen passzol a „Nagy Befejezéshez", melyet még maga Maharishi jógi sem fejezhetett volna ki bölcsebben: „S végül ugyanannyi szeretetet kapsz vissza, mint amennyit te is adsz..." A sorok úgy születtek meg, hogy Paul valami shakespeare-i költeménnyel szeretett volna pontot tenni a páratlan karrier végére és egyben kinyilatkoztatni a zenekar ars poeticáját.

Ehhez nyilván Lennonnak is akadt néhány szarkazmussal, incselkedéssel és egyben elismeréssel is adózó gondolata: „Volt ebben a dalban egy különlegesen szép sor: s végül ugyanannyi szeretetet kapsz vissza, mint amennyit te is adsz... Ez egy igazán mély, kozmikus, filozofikus gondolat, ami egyben azt is bizonyítja, hogy ha Paul akar, akkor néha tud gondolkodni is." A stúdióban viszont sokszor teljesen elharapóztak a nézeteltérések. Geoff Emerick: „Mikor a négy beatle visszavonult a keverőpulthoz, hogy visszahallgasson néhány friss felvételt, az autóbalesetből lábadozó Yoko ott maradt a direkt neki odaszállított ágynál, ahol nyűgösen fetrengett a hálóingében. Miközben visszahallgattuk a felvételeket, észrevettem, hogy valami felkeltette George Harrison figyelmét. Néhány pillanat múlva kikerekedett szemekkel bámult kifelé a kontrollszoba ablakán. Kíváncsian néztem át a válla felett: Yoko felkelt az ágyból, áttotyogott a stúdión és egyenesen George Leslie ládáját vette célba, melynek a tetején egy csomag McVitie's emésztést elősegítő keksz volt. Zavartalanul kinyitotta a dobozt és kivett belőle egy kekszet, s ahogy utóbbi elérte a száját, Harrison már képtelen volt visszafogni magát: az a ringyó elvette az egyik kekszemet! – magyarázta, miközben mindannyian ledöbbenve hallgattuk. Azok a kekszek az ő tulajdonát képezték és senki sem mehetett a közelükbe. Lennon persze egyből elkezdett kiabálni vele, hogy megvédje boldogan csámcsogó feleségét, de nem járt sikerrel. Valójában a vita nem is az ellopott kekszről szólt, inkább a stúdióba szállított ágyról, amiről mindenkinek megvolt a maga véleménye, és Harrison ezután már csak azt tudta hajtogatni, hogy ha Yoko már annyira jól van, hogy ki tud mászni abból a rohadt ágyból a kekszéért, akkor mi a francnak kell ott lennie. De szinte mindegy volt már, miről ment a vita, mert amikor mind a négyen közös helyiségben tartózkodtak, bármilyen apróság miatt felrobbant köztük a levegő a feszültségtől."

A lemeznek viszont a „Nagy Befejezéssel" még mindig nincs vége, ugyanis a legtöbb hivatalosan is megjelent verzión, némi szünetet követően még fellelhető egy hidden track is Her Majesty néven, ami eredetileg egy normál hosszúságú dalocska volt, ide azonban csak egy pár másodperces, megvágott verzió került fel. Akár még minden rejtett track ősatyja is lehetne ez a Paul által egy szál akusztikus gitáron, fingerstyle-ban elpengetett ragtime blues. A borítón fel sem tüntették, és a lemezre is csak azért került fel, mert az EMI szerződése szerint egyetlen Beatles-felvételt sem volt szabad megsemmisíteni, így megmaradt az utókornak, mert egyébként eredetileg a kukában végezte volna. Az angol királynőnek címzett humoros-szerelmes nóta eleinte szintén a medley része volt, mégpedig a Mean Mr. Mustard és a Polythene Pam közé ékelve, de mivel Paulnak nem tetszett, kihajították. A bekapcsolt mikrofonoknak köszönhetően viszont még egy hosszabb verziót is rögzítettek, amit az Abbey Road 50-en bárki le is ellenőrizhet, s ha jó megfigyelő vagy, akkor feltűnhet, hogy a dalocska első hangja a Mustard befejezése, illetve a végéről hiányzó akkord pedig a Polythene Pam eleje (lenne).

A két oldal tehát mindkét esetben egy megnyesett dallal ér véget, amelyek közül az egyik pont a legrövidebb Beatles-dal, a másik pedig a leghosszabb, ha a fehér albumos, zajeffektekből álló, dalnak nem igazán nevezhető, avantgarde Revolution 9-t nem számítjuk ide. Bármennyire is furának tűnhet, de még ez a kis nüansz is megért egy pár feldolgozást: a híresebbek között akad Pearl Jam- és Chumbawamba-féle tolmácsolás is, akik úgy írtak új szöveget hozzá, hogy az sértő legyen a királyi rezidenciának, ezzel ellentétben McCartney, a „hízelgő" eredeti verziót egyszer elő is adta 2002 júniusában őfelsége előtt a királyi palota arany jubileumán (Palace At the Party).

A földkerekség talán leghíresebb lemezének barázdáiról tehát így, ebben a formában siklik rá a gyémánttű a levezető sávra, s csak irigyelni tudom azokat a zeneőrülteket, akik ezt az élményt egészen fiatalon tapasztalták meg. Abban az időben az Abbey Road valami elmondhatatlanul újszerű és előremutató zenei csemege lehetett, ami – Mike Portnoy és Neal Morse véleményével egyetértve – nálam is a legelső progresszív zenék közé tartozott. George Harrison szerint viszont a lemez felvételei és az ezt megelőző próbák jelentették a csapat mélypontjait, Lennon pedig a földön létező legnyomorúságosabb pokolként emlékezett vissza ezekre az időkre, és 1969. szeptember 20-án be is jelentette a távozását. Abba viszont még beleegyezett, hogy a nyilvános bejelentést késleltessék, nehogy a hír befolyásolja az album eladásait. A hat napra rá megjelent lemezre viszont még a felröppenő kósza hírek sem voltak semmilyen negatív hatással, ugyanis három hónapon belül összesen 4 millió példányban kelt el, és 17 héten keresztül trónolt a brit listák tetején. Utóbbi annak idején egészen irreális adatnak számított.

Paul McCartney a lemez megjelenése után kábé fél évvel jelentette be hivatalosan, hogy a Beatles feloszlott: 1970. április 10-én, szólólemeze megjelenése előtt egy héttel pedig ő is lelépett a fedélzetről. A más lapra tartozó és rá egy hónapra megjelenő Let It Be tehát csak kronológiai sorrendben jelenti a csapat hattyúdalát, az utolsó Beatles-lemez valójában az Abbey Road, ami abszolút méltó is rá, hogy ebben a minőségben szerepeljen az életműben. Legyen hát az én végszavam is az, ahogyan ez a csodálatos album és pályafutás is befejeződik:

„And in the end, the love you take, is equal to the love you make..."