Shock!

Bár ma már – több mint húsz évvel a történtek után és érettebb fejjel szemlélve – teljesen érthető, miért szakított anyazenekarával, a Judas Priesttel Rob Halford, az is nyilvánvaló, hogy az egymás nélküli évek mindkét félnek jót tettek, sőt, az „összeborulás" is érthető és természetes. A maga idejében, 1992-ben azonban ez a szétválás óriási felháborodást váltott ki, egyszersmind a heavy metal válságának kezdetét, aranykorának befejeztét is szimbolizálta a '90-es évek elején. Nem tudjuk, miben nem érthetett egyet Robi társaival, de valószínűleg minden lehetséges okból volt egy kicsi, és mivel a Priest gépezet bő másfél évtizeden át megállás nélkül pörgött, két monstre turné között zseniális és korszakalkotó albumok sorozatát ontva magából: nem csoda, ha egy időre elegük lett egymásból.

Már a Painkiller turnéja utáni, átlagosnál hosszabb szünet is gyanús lehetett, de amikor Halford lelkesebben kezdett nyilatkozni a Panteráról, mint a Priestről, és még a Buffy The Vampire Slayer című filmhez (melynek franchise-a később nálunk is sikeres tévésorozattá nőtte ki magát) is velük hozta össze szólódalát, bárki kilogikázhatta, hogy Robi a saját útját szeretné járni. A Light Comes Out Of Black tökéletesen megmutatta, milyen zenei elképzelésekkel rendelkezik a frontember: bár az énektéma kellően tradicionális, és a Painkiller nyomdokain halad, az alapok sokkal súlyosabbak, mint bármi, amit addig csinált a Priest. Bár az öt évvel későbbi Jugulatorrel ők is modernebb vizekre eveztek, el tudom képzelni, hogy Halford 1992 körüli ötletei nem nyerték el K.K. Downing és Glenn Tipton tetszését, ezeket tehát az énekes szépen átvitte magával szólóprojektjébe Scott Travis dobossal együtt, aki ettől függetlenül –meglepő vagy sem – továbbra is a Priest tagja maradt. Scotton kívül más ismert zenésznek nem jutott hely a csapatban, amely nem sokkal később a Fight nevet kapta: ifjú és lelkes titánokat ért a megtiszteltetés, hogy idolukkal zenélhettek, és mi tagadás, ki is tettek magukért. Brian Tilse és Russ Parrish (utóbbi ma Satchelként játszik a Steel Pantherben) világbajnok riffeket hozott össze az albumra, és szólók terén sem vallanak szégyent, noha ebből a szempontból természetesen nincsenek egy ligában a Priest gitárosduójával. De sebaj, hiszen amennyire tudom, élőben is maximum egy-két dalt játszottak az anyazenekartól – és ami azt illeti, a War Of Words annyira erős, hogy senki nem is panaszkodott emiatt.

Ez a lemez tulajdonképpen két évtizeddel megjelenése után is a modern heavy metal szimbóluma, és ékes cáfolata annak, hogy a fémzene nem tud megújulni. Nagyon is tud – ha akar. A már említett Pantera hatása tagadhatatlan, mint ahogy az Alice In Chains is hallhatóan nagy kedvence volt Robinak (a málházós Life In Blackből és a Laid To Restből már csak Layne Staley hangja hiányzik – lehet, hogy pont ezért nem kérték fel vendégszerepelni, pedig még a kiadó is ugyanaz volt). Ez a kombináció az egyik legemblematikuasabb metal hanggal megkoronázva egyszerűen nem sülhet el rosszul, és ez 1993-ban, a sokat emlegetett „grunge" korszakban hatványozottan is így volt. Patetikusan szólva: ez a zene olyan volt akkor, mint egy falat kenyér.

Emlékszem, a néhai Rádió Bridge-en hallottam először pár dalt a lemezről, a mindig vasárnap főműsoridóben jelentkező Gitárpokol című műsorban (a mai napig rejtély számomra, hogyan létezhetett ez a műsor akkoriban egy magyar mainstream adón...), és a nyitó Into The Pit már akkor is döbbenetesen letaglózónak bizonyult: az a tempó, Robi pengeéles hangja és a csordakórus ugyanúgy levitték a fejemet, mint ma is. Ez szinte már thrash, és mégsem. Utána rögtön „slágeresebb" hangot üt meg a csapat, nem véletlenül lett a Nailed To The Gun klipnóta: lényegre törő, tempós, azonnal ragad, mégis kíméletlenül súlyos. Az Alice hangulat a már említett Life In Blacknél kezdődik, és a már tényleg nagyon durván fogós Immortal Sinnel folytatódik (szintén klip) – utóbbinál akár még a Trouble és így persze a fekete albumos Metallica hatása is kimutatható. A direktebb vonal jellemző még a harmadik klipes Little Crazyre (amely – faék egyszerűségű refrénje révén – a koncertfelvételek tanúsága szerint a közönségénekeltetős dal volt) és a Contortionre is. Utóbbi akkoriban a személyes kedvencem volt, ma már nem tudnék választani a tizenkét dal közül.

A Judas Priest repertoárjába szerintem egyedül a lemez lassú száma, a For All Eternity fért volna be, amely abszolút rokon vonásokat mutat a klasszikus balladákkal, sőt, azt kell mondjam, hogy semmivel nem marad el azok mögött. A maradék pedig a pörgősen-zúzósan komplex kategóriába sorolható, ahovű az Into The Pit is: ezekben egyszerűen szétriffelik a fejünket a fiatalok és ha arról van szó, Robi is szétsikoltja a hangszálait (halld: címadó). Hozzáteszem, amit itt művelt az öreg (illetve akkor még bőven fiatal), az időnként túlmegy a józan ész határain, és a War Of Words – The Film koncertvideó tanúsága szerint élőben sem kímélte magát. A közönség azon kisebb(?)sége, aki gégész szakorvosként tevékenykedett, bárhol a világon csak a fejét csóválta headbang helyett. Persze az sem véletlen, hogy ezen korszak után a hangszálkímélés évei következtek, és egészen 2000-ig nyoma sem volt a süvítésnek Halford egyik munkájában sem.

Amúgy a kettes Fight, az 1995-ös A Small Deadly Space egyáltalán nem volt rossz, és tizenöt év után talán a Two projektről is lehet objektíven nyilatkozni. Hozzáteszem, a sokat istenített, „újra magára talált" Halfordként megjelent Resurrectionnél éreztem először azt, hogy a mindig is új zenei utakat kereső énekes ikon szándékosan visszafelé kacsingtat. Ezt követően még egy igen erős, a Fight korai értékeire emlékeztető, méregerős Crucible-re futotta tőle szólóban, utána pedig a Priesttel is visszanézegetés következett, ami egy War Of Words és egy Jugulator után akár még kimondottan kiábrándító is lehetett volna, de szerencsére azért ott is akadtak jó dalok. Ami igazán kiábrándító volt, az még csak nem is a karácsonyi dalos projekt, hanem a Halford IV – de arra „szerencsére" még jónéhány évet kellett várni.

Akárhogy is, amikor a War Of Words megszületett, még egyáltalán nem volt általános a heavy metal konzervatív világában, hogy egy patinás banda ikon státuszú énekese szólóban is megtalálja a helyét, talán csak Ozzynak sikerült saját jogán is sikeressé válni (Ronnie James Dio azért nem jó párhuzam, mert ő már eleve sztárként került a Black Sabbathba), de a még súlyosabb színtéren Halford volt az első, aki alaposan feladta a leckét volt társainak. A War Of Words minden taktusa klasszikus, minden pillanata a metal történelmének legdicsőbb fejezetei közé kívánkozik – hibátlan és megismételhetetlen!