Shock!

Rob Halford (sokunk számára "A" Heavy Metal énekes) életében a 90-es évek a zenei kísérletezés jegyében telt el és tény, hogy hősünk utóbb már túl messzire merészkedett, de azt gondolom, kreatív művészként éppúgy joga volt új dolgokat kipróbálni 20 éves Judas Priest-múlt után, ahogy nekünk, zenehallgatóknak mást választani adott esetben. Amúgy pedig szólóban is produkált remek dolgokat.

Na mindegy, legyen elég ennyi a múltról, a lényeg az idei album, a nagy visszatérés a színtiszta, klasszikus metalhoz. A nyolcvanas évek Priest-hagyományai, na meg a Painkiller irányvonala és a Fight legnagyszerűbb pillanatai egyaránt megelevendenek itt. Vagyis a Halford-szólóanyagok közül egyértelműen ez áll a legközelebb ahhoz a zenei világhoz, amelyben örökérvényűt alkotott a Mester. Éppen ezért keresve se találhatott volna hozzá jobb "cégért", mint a saját neve! Ahogy valószínűleg megfelelőbb társakat se találhatott volna ehhez a fantasztikus újjászületéshez: a Riotos Bobby Jarzombek dobol, Ray Riendeau bőgőzik az egykori Two-ból, gitáron pedig két fiatal, eddig ismeretlen srác, Mike Chlasciak és Mark Lachman zúz. A számírásból oroszlánrészt vállalt Roy Z, aki Bruce Dickinson szerzőtársaként szerzett nevet magának (a The One You Love To Hate-ben maga Dickinson is csillogtatja hangját!) és aki most producerként is szerepel, aztán itt a Twist Bob Halligan Jr. tollából, két dalt jegyez Bob Marlette (ex-Two) és a gityósok is kivették a részüket a melóból.

Az egész csapat igazán kitett magáért! Külön megdicsérném a két ifit, akik nagyon értik-érzik a műfajt, kezük alatt valósággal szikrát hánynak a hangszerek. De az abszolút csúcs természetesen Halfi bácsi. Közel az ötödik x-hez ekkorákat énekelni!!! Rögtön az elején egy félelmetes "RES-UR-REC-TION" sikoly hasít az agyba, majd egy Painkiller-szerű tempóval elszabadul a címadó tétel, melyben Rob számot ad az elmúlt évekről, miközben mindent belead és tőle rég nem hallott, hangszálgyilkoló magasakat produkál... Túl sok a kiemelnivaló ahhoz, hogy az összes nótát sorra vegyük, így ragadjunk ki csak egyet-kettőt: a második Made In Hell továbbviszi a kezdeti lendületet, szövege a fémzene történetét idézi fel a kezdetektől napjainkig. A Nightfall a Priest Screaming/Defenders korszakát idézi, különösen az idegborzolóan feelinges refrén. A Marlette-féle Silent Screams egy ballada, közepén jó kis Fightos aprítással. A már említett The One... egy igazi metal himnusz, Rob és Bruce kettőse tovább emeli a dal fényét.

A kimértebb Slow Down olyasmi, mint a Little Crazy a Fighttól, de annál dallamosabb. A Twist viszont megint csak "best of 80s", melodikus metal a javából. Akárcsak a mélyen brummogó riffel (a '95-ös Fight stílusában) induló, majd a Priest Point Of Entry/Turbo lemezeinek könnyedebb irányába váltó, motorozós Drive. És így tovább. Szóval nincs mese, ezt a lemezt minden, magára valamit is adó rajongónak hallania kell, akár ismeri Rob apó páratlanul eseménydús zenei múltját, akár nem. A legjobban azok járnak, akiknek ugyanúgy bejön a mai, korszerűsített Judas Priest a zseniális Ripper Owens-szel, mint ez a hagyományosabb hangzású, szintén óriási, majdnem Judas Priest anyag. De akár tetszik, akár nem, ez lesz a 2000. év egyik top-albuma. Egyszerűen nem lehet másként. Hatalmas, kibaszott nagy, égig érő tizes!