Shock!

Megfordult valaha a fejedben, hogy szeretnéd hallani, amint Rob Halford éppen karácsonyi dalokat érdekel? Eszedbe jutott már, milyen lenne, ha a fa alatt a Judas Priest frontemberének páratlan hangja szólna a kötelező Mennyből az angyal és társai helyett? Nem? Nekem sem... Sőt, nem hinném, hogy ember élne a földön, aki erre áhítozott volna, Halford azonban úgy gondolta, mégis jó ötlet kihoznia egy ilyen speciális anyagot.

Minden tiszteletem Robé, de elképzelésem sincs, miért érzett kényszert arra, hogy a Halford bandanév alatt jelentesse meg ezt a lemezt. Mert az még talán (nagyon talán...) belefér, hogy karácsonyi albumot akart készíteni, az viszont egészen biztosan nem, hogy az a jól ismert logó álljon a borítón a romantikusan behavazott Metal God képe felett, amit a nagyközönség a Resurrection és a Crucible etalon heavy metaljával azonosít.

Ami most született, valami egészen távol áll a két eddigi Halford album szellemiségétől, még akkor is, ha Rob mellé egyébként Roy Z., „Metal" Mike Chlasciak és Bobby Jarzombek is felsorakozott. A nem hosszú, mindössze 38 perces lemez egyrészt négy saját szerzeményt, másrészt karácsonyi örökzöldek feldolgozását rejti, és ugyan Halford hangja vagy a zenészek teljesítménye vitán felül áll, mégsem nagyon lehet vele mit kezdeni. Az I Don't Care If It's Christmas Night szövege hallatán szerencsére azért felcsillan a reménysugár, hogy ők sem gondolták komolyan ezt az egészet, viccnek azonban kicsit erős a dolog... Utóbbi dal egyébként még a simán élvezhető pillanatok közé tartozik kissé a Priest-féle Johnny B.Goode-ot idéző húzásával, bár annál azért lazább a tempója. Ugyanígy nincs gond a nyitó kétlábdobos Get Into The Spirittel sem, ez a leghalfordosabb dal az összes közül, bár az előző albumokon nem számított volna kiemelkedőnek. Ami a másik két sajátot illeti, a lírai Light Of The World teljesen jellegtelen, a Christmas For Everyone elcsépelt tradicionális rock'n'rollja pedig már a gáz kategóriába tartozik.

Az örökzöldek feldolgozásai önmagukban nézve nem rosszak, Halford a világon valaha élt egyik legnagyobb rockénekes, akinek áradó hangja bármilyen környezetben érvényesül, még akkor is, ha azt énekli, hogy Oh Come O Come Emanuel vagy O Holy Night, a We Three Kings zongorapittyegéssel aláfestett riffelése pedig valamennyire még tetszik is (bármilyen ciki is ez). Egyben nézve az egész lemezt – és szembesülve a mindent beborító rózsaszín cukormázzal – azonban legjobb esetben is maximum tanácstalan vagyok. Jó lenne belelátni Halford fejébe, hogy mit akart ezzel elérni...

Ha az ember már annyi tojáslikőrt vedelt, hogy tökmindegy, mi szól a háttérben, meg lehet éppen hallgatni a Winter Songsot, de szarvashiba volt ezen a néven kihozni. Némi jóindulattal legyen mondjuk 5 pont, de remélem, tényleg csak bohóckodtak egy kicsit, és nem ez volt az előtanulmány a következő rendes Halford albumhoz...