Shock!

Az utóbbi időszak kétségtelenül nem King Diamondé volt: az énekes utoljára hat évvel ezelőtt turnézott a szó hagyományos értelmében, mivel súlyos gerincsérve nem tette lehetővé számára az intenzív koncertezést, majd ennek tetejébe 2010 végén még egy grandiózus szívműtéten is át kellett esnie. Az ötvenhat éves énekes idén nyáron még csak két fesztiválfellépést vállalt, de már most látszik, hogy jövőre felpörgeti a motort, és ugyan új albumról egyelőre még nincs szó, előbb-utóbb vélhetően ezen is elkezd majd dolgozni. Akárhogy is lesz, egy dolog biztos: a kiindulópont most sem lehet más számára ezen a téren, mint első konceptalbuma, az Abigail, amely 1987. október 21-én, vagyis pontosan huszonöt évvel ezelőtt jelent meg.

1985-re a Dánia vezető zenei export-termékének számító Mercyful Fate amellett, hogy a Don't Break The Oath lemezzel végképp kultikus csapattá vált, még a kereskedelmi siker küszöbére is elérkezett, így igen komoly felhördülést eredményezett, amikor a kiváló kettes anyag után a csapat feloszlatta magát. Az 1992-ig tartó mosolyszünet oka leginkább az volt, hogy King Diamond, illetve a fő dalszerző Hank Shermann között kibékíthetetlen ellentétek támadtak a csapat zenei irányvonalával kapcsolatban. A magát száz százalékos sátánistának tartó King természetesen ragaszkodott volna az okkult, sötét szövegvilághoz és muzsikához, Shermann ezzel szemben azonban egyfajta könnyedebb irányt vázolt fel. Mikor ezt hangsúlyozandó nem átallott rózsaszín cuccban fellépni egy Mercyful Fate koncerten, Diamond döntött, és 1985 áprilisában dobbantott. Mivel a Fate leginkább emblematikus figurája ő volt jellegzetes arcfestésével és senki máséhoz nem hasonlítható hangjával, kézenfekvő volt a megoldás, hogy új csapata a King Diamond nevet kapja. Mindebben a Fate-ből szintén lepattant Timi Hansen bőgős és Michael Denner gitáros is egyetértett vele. Az új csapat magja tehát megvolt, a Mercyfulban összerázódott trió mellé pedig hamar leakasztották az akkor még karrierje elején járó, 22 éves Mikkey Dee-t dobosnak, illetve egy szintén svéd, Floyd Constantine nevű fickót, aki azonban a túlzásba vitt partizás miatt hamar repült. Helyét egy fiatal gitáros, bizonyos Andy LaRocque vette át, aki bár egy E.F. Band nevezetű csapattal túl volt már egy stúdióalbumon, gyakorlatilag teljes ismeretlenségnek örvendett.

Bár a King Diamond egyértelműen a Fate örökség továbbvitelét tűzte ki célul, a kérdés az volt, mire lesznek képesek a Mercyful Fate dalokat gyakorlatilag egyedül szállító Hank Shermann nélkül. Az 1986-os Fatal Portrait aztán frappáns választ adott a kérdésre, hiszen rövid idő alatt 100 ezer példányban kelt el a tengerentúlon, a banda pedig a Megadeth társult headlinereként indult turnéra. Nem játszottak nagy helyeken, a lemez, illetve a turné pozitív visszhangja azonban egyértelműen feltöltötte őket. A Fatal Portrait mind zeneileg, mind pedig szövegvilágát tekintve továbbvitte a Mercyful Fate örökséget, bár a sátánista gondolatok helyét átvették a horrortörténetek, zeneileg pedig valamivel egyszerűbb volt az anyazenekarnál. Újdonságot jelentett, hogy már itt megjelent a később a zenekar védjegyévé vált horrorsztoris koncepció. A Fatal Portrait esetében még nem az egész lemez, csupán annak első négy, illetve utolsó tétele mesélt el egy történetet, a végeredmény pedig egyértelműen elnyerte a rajongók tetszését, valamint Kingben is megerősítette azon elhatározását, miszerint a következő lemezen is valami ilyesmit szeretne megalkotni.

A zenekar 1986 decemberében vonult be a koppenhágai Sound Track stúdióba, ahol 1987 februárjáig rögzítették kettes lemezüket, a már teljes egészében koncepciózus Abigailt. Kingnek régi álma vált valóra: „Már a Mercyful Fate időkben szerettem volna készíteni egy konceptalbumot, de annak a csapatnak a stílusához ez nem passzolt volna." Bár csakúgy, mint a debütáló anyag, az Abigail is teljes egészében King agyszüleménye volt, két dalba már Andy LaRocque is belenyúlt, Mike Dennert pedig szintén társszerzőként tüntették fel az egyik tracknél. A lemez produceri teendőit szintén az énekes látta el, hangmérnökként pedig az a Roberto Falcao működött közre, aki már az első korongon is dolgozott a csapattal. Mivel LaRocque az első albumnál csak a folyamat végén csatlakozott a bandához, a Fatal Portrait-re még nem írt dalokat, később azonban King mellett a második legfontosabb emberré nőtte ki magát a csapatban. King: „Az Abigail volt az a lemez, amivel Andy teljes egészében a zenekar részévé vált. A Fatal Portrait dalszerzési folyamatába még nem tudott bekapcsolódni, a kettes lemezre azonban írt néhány gyilkos nótát, amik remekül egészítették ki az én szerzeményeimet. Ez az oka, hogy úgy gondolom, az Abigail sokkal kerekebb anyag, mint elődje volt. Az első lemezünk egy kezdő felállás első próbálkozásának tekinthető, az Abigailen viszont pontosan azt sikerült elkapnunk, amit létre akartunk hozni."

Bár a csapat hangzásvilágát egyértelműen King jellegzetes hangja uralta, mindez mit sem ért volna kiváló dalok nélkül. Az Abigail egyértelmű erőssége, hogy annak ellenére, hogy egy történetet mesél el kilenc részre bontva, a dalok önmagukban is megállják a helyüket. Ez nem olyan konceptanyag tehát, ahol két valamirevaló nóta között két-három tölteléket, hangulatkeltő átkötést is végig kell szenvednie a hallgatónak. A nyitó, másfél perces Funeral intrót követő nyolc téma olyan kiváló darab, amely akár a lemezről kiemelve, önálló szerzeményként is maximális pontszámot érdemelne. Bár a King Diamonddal kapcsolatos legnagyobb közhellyel – miszerint rendkívül magas hangját vagy szereti vagy gyűlöli az ember – teljesen egyetértek, ha objektíven nézzük, szó nélkül mégsem lehet elmenni amellett, amit az Abigailen produkál. Túlzás nélkül ezer hangon szólal meg, elmeséli a történetet, miközben a karakterek bőrébe bújva szó szerint megszemélyesíti azokat. Rendkívül hatásos előadását hallgatva tényleg szinte megelevenedik a szemünk előtt Abigail története.

A sztori a tizennyolcadik században indul az 1777. július 7-én halva született csecsemő, Abigail hátborzongató temetésével (Funeral). Hét feketeruhás lovas szegezi őt koporsójához hét szöggel, amelyek közül az egyiket a száján verik át. Az Arrivallel már 1845-be érkezünk, amikor Jonathan La Fey ifjú jegyesével, Miriammal megérkezik Abigail halálnak színhelyére, a családi kastélyba, amelyet Jonathan örökölt meg. Bár útközben fekete lovasok figyelmeztetik a veszélyre, Jonathan kineveti őket és beköltözik a kastélyba Miriammal együtt. Nem sokkal később aztán megjelenik előtte egyik ősének, La Fey bárónak szelleme, akitől megtudja, hogy annak idején megölte a feleségét, mert rájött, hogy egy másik férfitól terhes. A Báró levezeti Jonathant a kriptába, ahol Abigail mumifikált teteme nyugszik, és ekkor tudjuk meg azt is, hogy Abigail szelleme megszállta Miriamot. Jonathan csak egyetlen módon akadályozhatja meg a gonosz újjászületését: meg kell ölnie ifjú szerelmét. Másnap reggel Miriam hasa óráról órára növekszik, így egyértelművé válik, hogy a Báró igazat mondott. Miriamon közben az őt belülről emésztő Abigail egyre inkább elhatalmasodik, egy tiszta pillanatában azonban emlékezteti Jonathant, hogy nincs más esélye, mint lelökni őt a lépcsőn, ahogy anno a Báró is tette nejével. Végül azonban Jonathan zuhan le. A lemez története akkor ér véget, amikor a hét lovas ismét megérkezik a kastélyba, és Abigailt a szarkofágjánál találják, ahol éppen eszik... Azt nyilván mindenki kitalálta, hogy mit. King: „Az egész sztori az én agyszüleményem, egyetlen dolgot kivéve: egy amerikai rajongó küldött nekem egy fotót egy sírkőről, amelyen az állt, hogy egy hétéves kislány, Henne Elsa július 7-én halt meg 1777-ben. Ezt a dátumot erről a fotóról vettem kölcsön, illetve az édesanyja nevét is felhasználtam, akit Abigailnek hívtak."

Soha korábban nem született olyan metal lemez, ami elejétől végéig egy horrortörténetet mesélt volna el, így az okkult, sötét szövegekre és hangulatra vevő Mercyful Fate tábor imádta az Abigailt. Ráadásul, bár más volt a zene, mint az előd csapat esetében, a két formáció azért mégsem állt igazán messze egymástól, sőt, az Abigail színvonalát tekintve is felvette a versenyt a Fate alapművekkel. LaRocque és Mike Denner gitározása lehengerlő az egész lemezen. Riffjeik, szólóik kiemelkedőek, ráadásul akusztikus díszítésekkel, bevezetőkkel is színesítik a dalokat, a végeredmény tehát messzemenően változatos úgy a zenét, mint King énektémáit tekintve is. A szövegkönyvben fél szemét letakarva szereplő, de egyébként mindkét szemével látó Timi Hansen és a már itt is remeklő Mikkey Dee tökéletes alapot szolgáltat ahhoz, hogy a két gitáros kibontakozhasson. Az Arrival sabbathosan málházó indítása éppúgy kitörölhetetlen az agyból, mint az A Mansion In Darkness gyors, de mégis iszonyúan fogós bevezető témája vagy a Timi Hansen lüktető bőgőzésére épülő refrén. Szintén remek a Mikkey Dee tördelt ritmusaira érkező zakatoló riffel operáló Family Ghost is.

A The 7th Day Of July 1777 Andy akusztikus témázgatásával indul, majd berobban az a félelmetes, vijjogó, a nótát végigkísérő gitárhang, amitől a szőr is feláll a hátamon. A pletykákkal ellentétben klasszikus zenei képzetséggel nem rendelkező King végig a sztratoszférában szárnyal, a refrén sikolyai pedig százpontosak, vita nincs. Szintén tördelt ritmusokkal és szaggatott gitározással indul az Omens, a nóta galoppozós jellege pedig egyértelműen Timi Hansen bőgőjének köszönhető. A vészjósló hangulatot megint csak King erősíti fel, de a néhol megkonduló harang effektje is nagyon hatásos. A Possession zeneileg talán a lemez legdirektebb darabja, amelyben a fő hangsúlyt King szerepváltásaira és a sztori szemléltetésére helyezik – a végeredmény persze zseniális. Az utolsó előtti track, a címadó abszolút „sláger", egyértelműen ott van a legjobb King Diamond / Mercyful Fate szerzemények között, majd zárásként érkezik a hét perc feletti Black Horsemen, amely az akusztikus bevezető után egy nagy ívű, epikus, vonósokkal megtámogatott témába csap át, tökéletesen zárva le ezzel a lemezt.

Abban tehát nem lehet helye vitának, hogy az Abigail egyértelmű előrelépést jelentett a Fatal Portrait-hez képest, és szerencsére a kereskedelmi siker sem maradt el. A lemez több mint 175 ezer példányban kelt el csak Észak-Amerikában, a csapat pedig már önálló klubturnéra indulhatott a sikert követően. Ennek során rögzítették az In Concert 1987 – Abigail koncertlemezt, amely a 2004-es Deadly Lullabyes Live-ig az egyetlen hivatalos élő King Diamond anyagnak számított. Mi sem bizonyítja jobban a második stúdióalbum nagyságát, hogy még utóbbi dupla koncertalbum gerincét is az Abigail tételei adják...

Röviddel az Abigail megjelenése után Michael Denner kilépett a csapatból, mivel nem tudta vállalni a folyamatos koncertezést. A turnét Mike Moon gitározta végig, majd helyére Pete Blakk érkezett. A körút végeztével aztán Timi Hansen is távozott a csapatból, a harmadikként érkező, két albumon átívelő, még grandiózusabb sztori első felét elmesélő Them felvételénél pedig már Hal Patino kezelte a négyhúrost, hosszú évekre véget vetve ezzel King és korábbi Mercyful Fate-es kollégái együttműködésének.

Bár a csapat a soron következő lemezekkel még népszerűbbé vált, a rajongók többsége a mai napig egyetért abban, hogy diszkográfiájuk csúcspontját egyértelműen az Abigail jelenti - nem véletlenül készítette el King még a folytatását is 2002-ben Abigail II: The Revenge címmel. Mindemellett az is vitathatatlan, hogy a lemez kiemelkedően fontos mérföldkő, amely – csakúgy, mint a Mercyful Fate első két anyaga – komplett műfajokra volt felbecsülhetetlen hatással a metal muzsikák univerzumában.