Shock!

Bár 2013. május 2-án egy rendkívüli zenésszel/dalszerzővel és egy illúzióval egyaránt szegényebbek lettünk, jelen megemlékezéshez mégsem ez a sajnálatos esemény jelenti az egyetlen okot. A Diabolus In Musica, a Slayer történetének talán legmegosztóbb albuma alig egy hónap múlva lesz tizenöt éves, ráadásul az életműben – talán egyedüliként – zeneileg szinte kizárólagosan Jeff Hanneman keze munkájának tekinthető. Egy még mindig újnak számító dobossal, a Huntington Park-i titánokhoz hasonló „ősmaradványokat" elsöpörni igyekvő zenei klímában kellett a kvartettnek újra elhelyeznie magát a térképen ezzel a lemezzel, avagy megvédenie trónját az extrém metal felségterületén. Ebbéli sikerük, ahogy az album megítélése is, erősen vitatott, véleményem szerint azonban e munkájával a kaliforniai négyes sokat kockáztatva, de hatalmas lépést tett tekintélyének megőrzése terén. Egyben leszállította a számomra legmeghatározóbb Slayer produkciót, egy hányattatott sorsú klasszikust.

A Diabolus In Musica leginkább úgy helyezhető el a Slayer életműben, mint a Bostaph-éra középső és alapvető alkotása. Nem célom elvitatni (oktalanság is volna), hogy Az Egyetlen Slayer Dobost természetesen Dave Lombardónak hívják, semmiképpen sem hagyható azonban figyelmen kívül az az évtized, és az a három plusz egy lemez, amelyek Paul Bostaph lábnyomát viselik magukon. A Forbiddenből igazolt dobos-zseni ugyanis mindenkor jóval több volt a gépezetben egyszerű pótalkatrésznél, emberfeletti kvalitásait pedig éppen ezen az albumon igazolja legfényesebben. Nem vagyok benne biztos, hogy a Slayer a klasszikus felállással is nekifutott volna az itt felállított lécnek, vagy ha mégis, akkor a megvalósítás ennyire megalázóan tanárira sikerült volna. De ezt is csupán a kép teljessé tétele okán írtam le, és abban, amit itt hallunk, mind a négy főszereplő egyformán bűnrészes, egyikük sem helyettesíthető, avagy vehető ki az egyenletből. Ez itt az Ölő, legjobb formájában.

A hetes számú sorlemez a biográfiába vegytiszta Hanneman produkcióként soroltatik, sokkal inkább, mint azelőtt, vagy azóta bármelyik munka, ami a Huntington Park-i műhelyből kikerült. Az európai kiadás tizenkét dalából tízet jegyez egyedüli dalszerzőként a szőke gitáros, a dalszövegek közül pedig öt megírásában vállalt főszerepet. A cseppet sem könnyű alkotási folyamatról Jeff egy korabeli interjúban így beszélt: „Amikor ezt az albumot írtuk, egyre csak a célt kerestem magam előtt, a legyőzendő ellenfelet, de semmi sem tudott kellő hatást gyakorolni rám. Nem hallottam semmi olyan agresszív vagy súlyos cuccot, amiért érdemes lett volna felvenni a kesztyűt, így a saját fejem után kellett mennem. Továbbra is mi vagyunk saját magunk elsőszámú rajongói, még mindig lenyűgöznek egyes friss témáink. Szórakoztató dolog megpróbálni egyre jobbnak lenni, magasabb léceket megugrani." Az új standard felállítására irányuló igyekezet elvitathatatlan, abban azonban korántsem vagyok ilyen bizonyos, hogy a patinás múlttal, de bizonytalan jelennel bíró csapat csupán önmagának akart volna bizonyítani a Diabolusszal.

A '90-es évek közepének zenei klímájában bizony még az egyik utolsó thrash-szikla Slayernek is el kellett gondolkozni a hogyan továbbról. A műfaj hajdani nagy kvartettjének legnagyobbra nőtt képviselője, a Metallica ekkor már térdig gázolt a Load / Reload korszak bizarr gyümölcseiben, a Megadeth is inkább kacsintgatott a rádiók, semmint a saját múltja felé, az Anthrax pedig a Diabolusszal egy időben kiadott Volume 8-tel szintén megosztani készült saját táborát. Anélkül, hogy minősíteni akarnám a korábbi Slayer lemezeket, talán vitán felül megállapítható, hogy mind az 1994-es Divine Intervention, mind az azt két évvel követő punkfeldolgozásos album, az Undisputed Attitude nélkülözte az igazán előremutató momentumokat, a gőzmozdony megtorpanni látszott. Eközben a Korn, vagy éppen a Machine Head próbált éppen új arcot adni az extrém metal színtérnek, sőt, a System Of A Down is ott állt már javában a startvonalon. Kerryéknek ebben a mezőnyben kellett igazán egy referencia-értékű, a világ korábban ismert rendjét helyreállító anyaggal előrukkolniuk, amelynek hallatán a tisztelt hallgatóság újfent megállapíthatja, hogy a Slayer bizony még mindig gyilkos!

Míg a Divine egyértelműen King lemezének számított, a komolyan felpumpált és tarkóig kitetovált gitáros a Diabolus születése idején szembeötlő ötlethiánnyal küzdött. Az amerikai kiadáson nem fellelhető, Hannemannel közösen jegyzett Wickeden kívül mindössze egyetlen nóta, a „hagyományosan" vallásellenes témát boncolgató In The Name Of God származik a dalszerzőpáros extrémebb felétől, aki ezen felül csupán néhány dalszöveggel segítette hetedik sorlemezük világra jöttét. Annak ellenére azonban, hogy mindig is Jeff számított a banda konvencionálisabb figurájának, brutalitásban csúcsra járt az elkészült anyag. A dalokért jószerivel egyszemélyben felelős Hanneman rendkívül vékony jégen egyensúlyozott ezidőtájt: egyszerre markánsan kísérletező, másfelől a Slayer tradícióit is demonstráló anyagot kellett itt összeraknia, ami mindemellett valódi kinyilatkoztatásként is hat. Nyilvánvalóan nem volt előzmények nélküli az ötlet, hogy immár ők is lejjebb hangolják a gitárokat (zömmel drop C-re), ahogy hasonlóan magától értetődő természetességgel szivárogtak be egyértelmű hatások a pályatársak friss produkcióiból is. Mindez pedig már önmagában különleges karaktert, pikáns ízt kölcsönzött minden idők talán legtöbb tabut ledöntő, éppen ezért a hírhedten konzervatív tábort leginkább megosztó Slayer albumának.

Nem csupán a dalszerzésben merészkedtek az urak ingoványos terepre. Araya például sokkal bátrabban kísérletezik a hangjával, mint korábban szokása volt, miközben végre hangszeres teljesítménye is látványos hangsúlyt kapott a keverés során. Apró adalék, hogy a frontindián a stúdióban ezúttal kézben tartott mikrofonba üvöltötte mondandóját, ami az énektechnika terén is kinyitott néhány kaput. Szólók terén mintha King is visszafogta volna magát az eszetlen tremolókar-rángatástól, és nagyobb odaadással szolgálta ki az izmos groove-okat. Még ha utóbbi téren talán nem is érik el a korábbi színvonalat, a két bárdista váltott szólói – például rögtön a nyitó Bitter Peace-ben – újfent rendkívül élvezetesek. A producer Rick Rubin jó szokása szerint remekül kitalálta a dobsoundot, Paul Bostaph pedig olyan alapot pakol a gitárok alá, ami senkiben sem hagyhat hiányérzetet. Hallhatóan élvezi, hogy teljesítőképessége végső határáig elmehet a dalokban, témáit pedig hasonló gondossággal rakta itt össze, akárcsak a gitárosok. A dalszövegek terén hasonló nóvumokról nem beszélhetünk, Hanneman és King témái a szokásos kört – vallás, háború és más ember kreálta őrületek – járják be, Araya pedig a sorozatgyilkos szériában hoz egy friss darabot.

El lehet persze azon vitatkozni, mennyire slayeres mindaz, amit itt hallunk, annyi azonban bizonyos, hogy a zenekar a maga idején igenis rettentő büszkén vállalta ezt az intenzitásában és súlyosságában szinte minden versenytársát elsöprő lemezt. Annak ellenére, hogy a Diabolus megítélése a kritikusok részéről sosem látott szélsőségeket eredményezett, az album kereskedelmileg is sikeresnek bizonyult, bár elődje pozícióit már nem érte el a listákon. Kislemezként a legkevésbé sem tipikus, viszont eszetlen húzással bíró Stain Of Mindot hozták ki, mely a klasszikus felállás visszarendeződése után is tartósan a koncertprogram része maradt, egyedüliként erről a lemezről. Akadnak pedig még hasonló gyöngyszemek a dobozban: a már említett nyitó tétel mellett a láncfűrészes gyilkosként közelítő Overt Enemy, vagy a dicső napokat is vastagon felidéző Screaming From The Sky.

A tritónusz – hat félhangnyi távolság a kromatikus hangskálán, más néven bővített kvart vagy szűkített kvint – után elkeresztelt album néhány kivételes alkotáshoz hasonlóan maximálisan képes a negatív energiák felszabadítására és levezetésére. A Diabolus In Musica egyike az extrém metal leginkább alulértékelt, számos alkalommal megköpködött, imádnivaló zabigyerekeinek.