Shock!

Ami thrash metalban a Big Four, az progresszív metal-téren a Dream Theater – Queensryche – Fates Warning szentháromság, ehhez kétség sem férhet. És bár a trió zenekarai a Queensryche kivételével sosem értek el olyan szupersztár státuszt, mint némelyik thrasher cimborájuk, a '80-as évek végi-'90-es évek eleji metal színtérre igen komoly hatást gyakoroltak. Mivel a QR-nak az Operation: Mindcrime-mal, majd az Empire-rel sikerült az igazán nagy csapatok közé befurakodva platinalemezes bandává válnia, így fénykorukban magasan kiemelkedtek a társaik közül – legalábbis ami a népszerűséget illeti, hiszen az Empire-nek olyan vetélytársai voltak a '90-es évek elejének legjobb progresszív metal lemeze megtisztelő címéért folytatott harcban, mint a Dream Theater Images And Words-e vagy jelen írás tárgya, a Parallels. Hogy végül ebből a küzdelemből melyik album került ki győztesen, döntse el ki-ki maga, egy azonban biztos: a Parallels örökérvényű gyöngyszem, amelyet a hétfői Fates Warning koncert tiszteletére most mi is megidézünk.

A Fates Warning 1982-ben, épp harminc éve alakult Cincinattiben, még Misfit néven. Az alapító Jim Matheos mellett már ekkor állandó felállás sorakozott fel: a bőgőt Joe DiBiase kezelte, a dobos Steve Zimmermann volt, Matheos mellett Victor Arduini gitározott, az énekért pedig John Arch felelt. Ez a felállás olyannyira tartósnak bizonyult, hogy egészen a csapat harmadik albumáig, az 1986-ban kiadott Awaken The Guardianig nem történt benne változás. Az Awaken lemez – amellett, hogy tökélyre vitték rajta a misztikus, komplex heavy metalt – komoly visszhangra talált az undergroundban, ráadásul a banda történetében először a Billboard-listára is felkerültek vele. Ennek ellenére azonban az elkövetkező években viharos tagcseréket élt át a zenekar. A legérzékenyebb váltást mindenképpen John Arch távozása jelentette, akit egy mindössze húsz éves ifjú titán, a korábban a Syriusban feltűnt Ray Alder váltott. A már vele készült, 1988-ban megjelent No Exit még folytatta az Arch-éra fémjelezte komplex heavy metal vonalat, a soron következő Perfect Symmetryvel azonban egyértelműen új irányba fordult a zenekar. Ray Alder: „A No Exit lemez után úgy éreztük, hogy abba a heavy metal irányba már nem vagyunk képesek továbbfejlődni. Erősen behatárolta volna zeneileg, hogy mit tehetünk és mit nem, ha továbbra is azt az irányt erőltettük volna. A Perfect Symmetry lemezzel ezért új irányba fordultunk."

Való igaz, az 1989-es ötödik korongon hallható muzsika egy sokkal kevésbé komplex, azonban zeneibb és különleges Fates Warningot mutatott. Újszerű, teljesen egyéni muzsikát rejtett a korong, melyben már sokkal inkább lehetett érezni a régi prog csapatok hatását, mint mondjuk az Iron Maidenét. Alder: „A Chasing Time a benne hallható hegedűszólóval például nem egy tipikus metal dal. Már régóta tervezgettük, hogy írunk egy, a régi Kansas stílusában született témát, mivel a Kansas közös kedvenceink egyike. A stílus kiszélesítése és a nem szokványos hangszerek használata arra is jó, hogy változatosabb érzelmeket fejezhessünk ki a dalokkal."

Mark Zonder dobos csatlakozásával ráadásul a Perfect Symmetryre kialakult az a Fates Warning felállás, melyet a rajongók a mai napig a banda legerősebbjeként emlegetnek. Matheos és Alder mellett ekkor Frank Aresti gitáros és a Joe DiBiase – Zonder ritmusszekció állt. Ray Alder így nyilatkozott a dobos csatlakozásáról: „Mark Zonder csodákat művel a dobok mögött. Új dimenziókat nyitott előttünk a játéka, és ez hallatszik is a dalokon. Állandóan új dolgokat üt, nem csak az alaptempóra koncentrál, és félelmetesen precíz is mindehhez." Való igaz, hogy Zonder csatlakozásával óriásit profitált a banda. Egyéni és fifikás ritmusai rendkívül fontos részét képezték annak a hangzásvilágnak, amely a Fates Warning világát az A Pleasent Shade Of Grey lemezzel bezárólag hosszú évekre meghatározta.

1991-ben tehát a Perfect Symmetry lemez után továbbra is bivaly formában lévő Fates Warning megjelentette hatodik lemezét a Metal Blade istállójánál. A kiadó láthatóan nem spórolt rajtuk, hiszen a Parallels producere a Rush mellől ismert Terry Brown volt, sőt, a lemez borítóját is az a Hugh Symes készítette, aki szintén a kanadai prog keresztapák (na meg a KISS és a Whitesnake) borítói révén örvendett elismertségnek. A Rush párhuzam persze nem véletlen: az összetett, ámde mégis végtelenül fogós, ugyanakkor roppant elegáns dalok valóban az ő világukat idézték. Alder: „Terry Brownról tudni kell, hogy csak olyan csapatokat vállal el, akik tetszenek neki. Az ötleteink hallatán azonnal igent mondott a felkérésünkre, ami óriási megtiszteltetés, mivel nagy rajongói vagyunk azoknak a Rush lemezeknek, amelyeken dolgozott. (2112, Fly by Night, A Farewell to Kings, Hemispheres, hogy csak párat említsünk - K.G.) Igazi perfekcionista, a tökéletességre utazik, és nálunk is csodákat művelt. Az énekdallamokkal is úgy bűvészkedett, amit korábban csak Winger albumokon hallottam." Tény, hogy a zenekar félreismerhetetlen egyéni stílusán és Matheos remek dalain túl a Parallels legfőbb erősségét Ray Alder kitörölhetetlen dallamai jelentik.

A lemez roppant hangulatos Matheos-témázgatással indul, erre érkeznek Alder suttogó dallamai. Ahogy belép Zonder egyéni dobolása, gyakorlatilag össze is állt minden, amit a Fates Warning a '90-es években jelentett. Ray páratlan énekdallamainak maximális teret engedve Jim Matheos és Frank Aresti háttérbe húzódva penget, abszolút nem túljátszva a dalt. Eközben kissé előtérbe tolva hallhatjuk Joe DiBiase bőgőjét, amit Zonder a cineken állandóan finoman díszítve maximális eleganciával kísér. Leírva mindez elég furcsán hangzik, ha azonban elkezded hallgatni a nyitó Leave The Past Behindot, rögtön egyértelművé válik, mire is gondolok. Ahogy az is, hogy mindezek az összetevők nagybetűs Dalokká álltak össze a Parallelsen. Olyanokká, amelyeknek egyértelműen helyük van nem csak a progresszív metal, hanem az egész metal műfaj legértékesebb pillanatai között is.

A lemez hangulata és hangzásképe elejétől végéig egységes, viszont a csapat még véletlenül sem vádolható azzal, hogy ugyanazt a dalt ismételgetné újra meg újra. Minden szerzeményben akad valami új, valami izgalmas, valami lehengerlő, és persze valamennyi maximális teljesítmény. A Life In Still Water például tempósabb tétel, amelyben külön érdemes figyelni Zonder dobolását. Ez a dal egyértelműen megmutatja, hogy Neil Peart az abszolút kedvencei között van. Matheos és Aresti játéka végig a daloknak maximálisan alárendelt: nem tolják magukat előtérbe, és a lemezen hallható szólók is elég rövidek, ami progmetal anyagoknál meglehetősen szokatlan. Esetükben azonban sokkal inkább az összképen van a hangsúly, semmint egyéni képességeik villantásán, ami mindenképpen becsülendő.

A Parallels egyik slágere egyértelműen az Eye To Eye, amely ragadós refrénjével ellenállhatatlanul húzza magához az embert, ami egy normális világban korántsem szokványos zenei alapja dacára is komoly sláger lehetett volna. Alder talán ebben a darabban alakítja a legnagyobbat, óriásit énekel. A lemez leghosszabb tétele, a nyolc perc feletti The Eleventh Hour Ray szomorú dallamaival indul. Később aztán beindul, ám Alder sikolyai miatt talán ez visz vissza legközelebb az Arch-éra hangulatához. Miközben az énekes a sztratoszférában mozog, a zenei alap hamisítatlan Parallels, és a Fates Warning múltját és jelenét egyszerre megidéző számot ez teszi igazán különlegessé. A Point Of View vonultatja fel az anyag leggyorsabb témáját, melynek tempóját DiBiase bőgője diktálja, de nem is a Fates Warningról lenne szó, ha nem bolondítanák meg alaposan a verzék alatt. Ha az Eye To Eye-ról azt írtam, komoly sláger kellett volna, hogy legyen, a Point Of Viewra mindez hatványozottan igaz. Nem csak a refrén, de a verzék alatt hallható jellegzetes gitártéma (amely egyébként a magyar Perfect Symmetrynél is feltűnt – nyilván a zenekar névválasztása sem véletlen...) is roppant fogós, azonnal beleül az ember fülébe. A We Only Say Goodbye az elválásról szól, és mint ilyen, a Parallels melankolikus oldalát erősíti. Végkicsengésében azonban mégis akad egy csepp optimizmus, mely megadja a dal különleges hangulatát.

Az utolsó előttiként érkező Don't Follow Me talán a legegyszerűbb felépítésű a Parallels nyolc nótája közül. Ha a jellegzetes Fates Warning hangzás mögé pillantunk, ha kicsit lecsupaszítjuk, tulajdonképpen egy laza hard rock számnak is tekinthető. A záró The Road Goes On Forewer szomorkás témája pedig tökéletesen rímel a Leave the Past Behind nyitó hangjaira, egyben keretbe is fogja ezáltal a lemezt. Maga a dal az emberre néha rátörő tanácstalanságról szól, és nem szabad elmenni amellett sem, hogy a Fates Warning nem csak zenéjében, de szövegeit tekintve is maximális igényességgel alkotott. A muzsika mellett a szövegeket is jegyző Jim Matheos emberi érzésekről, szerelemről, elmúlásról írt ugyanolyan eleganciával, ahogyan a dalokat komponálta, szerves egésszé és egyben – ahogy akkoriban a Queensryche-ot is nevezték – a gondolkodó ember metal muzsikájává téve a Fates Warningot.

Bár a Dream Theater és a Queensryche népszerűbb a Fates Warningnál, meggyőződésem, hogy legutóbbi lemezeiken hozott minőség alapján a Fates magasan veri mindkettőt. Ráadásul Jim Matheos csapata egyike azon kevés zenekaroknak, akik sosem adtak ki középszerű lemezt, ami a fenti két kortársról – legalábbis a QR-ról... – korántsem mondható el.

Ahogy a Point Of View-ban is hallható, az én véleményem csak egyike a lehetséges álláspontoknak, de meggyőződésem, hogy a Parallelsnek ott a helye a metal történelem legnagyobb klasszikusai között.

A Fates Warning március 19-én az A38 Hajón koncertezik a Livesound szervezésében.