Shock!

A Mötley Crüe karriertörténete a rocktörténelem legmozgalmasabb, legérdekfeszítőbb, legbotrányosabb és legsokkolóbb sztorijainak egyike: valószínűleg Nikki Sixx, Vince Neil, Tommy Lee és Mick Mars érti a legkevésbé, hogyan lehetnek még életben 2013-ban is azok után, amit a '80-as években műveltek magukkal és a világgal. De mivel csalánba nem üt a ménkű, valahogy mindent átvészeltek baleseteken, rendőrségi ügyeken, függőségeken, betegségeken, tagcseréken át (sokat elárul a zenekarról, hogy Nikki Sixx azon kevesek egyike a földkerekségen, akik kétszer is megjárták a túloldalt, aztán mégis itt vannak köztünk...). A csapat a jelenlegi állás szerint még egy lemezt készít, majd annak megturnéztatása után pontot tesznek tevékenységük végére, ám ettől függetlenül is vétek lenne nem megemlékezni arról az albumról, amely pontosan harminc évvel ezelőtt igazán beindította ezt a páratlan, leginkább talán horrorisztikus hullámvasút-utazásra hasonlító pályát.

A Mötley Crüe sztori nem indult éppen gördülékenyen, ám miután összeállt a kép, a zenekarban összeverődött négy hatalmas egyéniség közösen gyakorlatilag hetek leforgása alatt olyan mágiát teremtett, amelynek nem lehetett ellenállni. Ettől még persze a csapat debütálása, az 1981-es, eredetileg magánkiadásban megjelentetett Too Fast For Love számos gyermekbetegségben szenvedett. Naiv vadsága, elképesztő energiája simán nagyon szerethetővé teszi az albumot, hangzása és a rajta hallható egyéni teljesítmények azonban finoman szólva is az amatőr ligába tartoznak. Azt a bizonyos érzést ugyanakkor nem lehetett csak úgy megcsinálni, és ennek köszönhetően a megjelenését tekintve is roppant látványos, iszonyú balhés hírű négyesre iszonyatos tömegek jártak a Los Angeles-i klubokban. Törvényszerű volt az is, hogy a közönség soraiban egyre több A&R-es bukkant fel, közöttük Tom Zutaut (aki később a Guns N' Rosest is felfedezte), akinek segítségével a csapat végül leszerződött az Elektrához. Zutaut: „Mindössze másodszorra találkoztam Nikkivel, de ő már leírta nekem a Mötley minden tagjának rajzfilmszerű személyiségjegyeit, hogy miért vannak ott, milyen szerepet játszanak a bandában, illetve hogy miként fogják a dalaikkal feltámasztani a rock'n'rollt és megölni a new wave-et. Azonnal láttam, hogy az egyik legeszesebb fickó, akivel csak valaha is találkoztam. Az első pillanattól fogva megvolt a fejében ez a látomás a Mötley Crüe-ről."

Akár tipikusnak is tekinthető, hogy a cégnél sokan nem hittek a bandában, pedig a Too Fast For Love átkevert újrakiadása gyakorlatilag mindenféle reklám nélkül, villámgyorsan átlépte a százezres amerikai eladást. A zenekar már komoly pénzből, a többek között Ted Nugent mellől is ismert Tom Werman producerrel kezdte meg a munkát a második lemezen, ám jellemzően eközben is komoly ellentétekkel szembesültek a lemezcég részéről, Zutaut nem győzte hárítani a támadásokat. Az Elektránál több vezető inkább a new wave-es vonalba fektetett volna több pénzt, nem egy olyan hagyományos rock'n'roll csapatba, mint a Mötley Crüe, és ennek tetejébe mindenkinek komoly fejfájást okozott az a finoman ördögi tematika, amely áthatotta az új dalokat. Nikki Sixx azonban teljesen rákattant erre a vonalra, és nem volt hajlandó engedni belőle. Zutaut: „Nikki akkoriban Lita Forddal élt, és ugyan sokan ezt beszélték, egyfolytában veszekednek, mindig szórakoztató volt a társaságuk. Ám ahogy telt az idő, egyre félelmetesebbé vált a ház. Egyszer a Necronomicon egyik példányát találtam az asztalon. Nikki állatira beleásta magát a sátánista dolgokba, és az elejétől fogva azt akarta, hogy Shout With The Devil legyen a lemez címe. A cégnek ez persze nem tetszett, és nekem sem, hiszen tudtam: a PR-osztály ezt használja majd ürügynek ahhoz, hogy ne foglalkozzon a lemezzel."

A basszer eleinte azt hangoztatta, hogy a körítésnek nincs különösebb jelentősége, pusztán szimbólumokról van szó, ám végül a dolog más irányba fordult: Nikki, Lita és a nem kimondottan drogos típus Zutaut is a mai napig állítja, hogy a basszer házában paranormális jelenségek kezdődtek a különböző praktikák és rituálék következtében, amelyekbe Sixx belemászott. Zutaut: „Esküszöm, hogy egyszer a saját szememmel láttam, amint az asztalról felemelkedik egy kés meg egy villa, és közvetlenül a fejem fölött a mennyezetbe fúródik. Mindenki azt gondol, amit akar, de biztos vagyok benne, hogy Nikki véletlenül kapcsolatba került valami nagyon gonosz dologgal. Olyasmivel, ami sokkal erősebb volt annál, hogy irányítani tudja, és nem sokon múlott, hogy nem tett komolyabb kárt benne. Erre aztán ő is rájöhetett, mert végül úgy döntött, Shout At The Devilre változtatja a lemezcímet."

A zenekar nagyjából ekkoriban került Doc McGhee és Doug Thaler menedzsmentjének szárnyai alá, akik minden korábbinál komolyabb fellépéseket szerveztek nekik. Noha személyesen itt találkoztak velük először, a csapat nekik köszönhetően került be 1983. május 29-én a San Bernardino-i US Festival heavy metal napjára, ahol több mint 300 ezer ember nézte végig a programot, benne a Quiet Riottal műsort nyitó Mötley mellett a Triumph, a Judas Priest, Ozzy Osbourne, a Scorpions és a Van Halen koncertjével. McGhee-nek már itt is akadtak igen forró pillanatai a tagok teljesen kontrollálhatatlan, gátlástalan viselkedése miatt, de a fellépés így is sorsfordító volt a koncert kedvéért a stúdiómunkát megszakító banda karrierjében. Vince Neil: „Akkorra Amerika minden városában megvolt a Sunset Strip helyi megfelelője, valóságos tömegmozgalom alakult ki. Azzal kellett szembesülnünk, hogy felhelyeztünk a térképre egy vadonatúj nemzedéket. Ahogy lenéztem a helikopterből, a bal kezemben egy üveg Jackkel, a jobban egy zacskónyi tablettával, amint egy szőke fej mozgott az ágyékom felett, a világ császárának éreztem magam. De az egész körülbelül egy másodpercig tartott, mert hirtelen úgy megijedtem, hogy az ütő is megállt bennem. A srácok többsége valószínűleg nem is ismert minket, sőt, alighanem gyűlöltek minket, hiszen egész nap ott álltak a melegben, hogy lássák Ozzyt meg a Van Halent. De attól a pillanattól kezdve, hogy eljátszottuk a Shout At The Devilt, tudtam, hogy befutottunk. Az emberek még sosem hallották a dalt, hiszen akkoriban kezdtük felvenni a lemezt, de a végén már velem énekelték, és egyszerre emelgették az öklüket."

A zenekar a nagykiadós szerződésnek köszönhetően komoly pénzekhez jutott, és annak rendje-módja szerint meg is vadultak az ezzel járó új lehetőségektől: a stúdiómunkát ugyan nagyon élvezték, de ezzel egyedül voltak, a stáb életét pokollá tették a folyamatos részeg, bedrogozott partizással. Nikki: „Volt, hogy három napig nem aludtunk, egyfolytában zenéltünk, de közben meg sem fordult a fejünkben, milyen keményen hajtunk. Vince teleragasztgatta a stúdió falát pornómagazinokból kitépett lapokkal, a stúdióban jöttek-mentek a csajok. Ray Manzarek, a Doors billentyűse közvetlenül mellettünk dolgozott, és ő is szinte minden nap beugrott, hogy eligya a piánkat. Kísérleteztünk a fekete mágiával is, elolvastunk egy rakás varázskönyvet meg okkult irományt, és felvettünk egy csomó olyan szöveget, mint például a God Bless The Children Of The Beast, meg hasonlók. Lehet, hogy csak képzeltük, de azt hiszem, végül tényleg csináltunk valamit, amivel vonzani kezdtük magunkhoz a gonoszt." A Shout At The Devil felvételeit ennek megfelelően balszerencsés, sőt, életveszélyes események kísérték: Tommy Lee alatt megadta magát egy autó, és csak a szerencsén múlt, hogy nem történt semmi baja, Nikki élete pedig konkrétan egy hajszálon múlt, amikor vadiúj Porschéját tropára törve összecsókolózott egy oszloppal. Végül megúszta némi karsérüléssel, ám továbbra is egyre nagyobb sebességgel rohant előre a szakadék felé: országos cimborájával, a Ratt gitáros Robbin Crosbyval közösen ekkoriban kezdett el kísérletezni a heroinnal. Vince: „Amikor a lemezt készítettük, már tudtam, hogy Nikkinek komoly drogproblémái vannak. Persze mindnyájunknak akadtak drogproblémái a magunk szintjén, de az ő gondjai messze túltettek bárki másén. Viszont soha nem került bajba miattuk, mert akármit is csinált, egyből elintézték neki. Mivel ő írta a dalokat és ő termelte a pénzt mindenkinek, a menedzsment az összes balhéját elsimította, hiszen nem akarták elzárni a pénzcsapot."

Nikki mindeközben szétütve is hadvezérként felügyelte a munkálatokat, ami jó sok feszültséget eredményezett a stúdióban. Ezek hozadéka összességében persze pozitívan jött ki, de a basszer és az énekes számtalanszor összeveszett közben. Neil: „Én sosem akartam a stúdióban ülni és azt figyelni, ahogy Nikki basszusozik vagy Mick gitározik, de Nikki mindig szeretett ott lenni, amikor én énekeltem. És ilyenkor állandóan meg kellett mondania a véleményét, vagy kritizálnia engem, én pedig mindig közöltem vele, hogy kussoljon. A producerre hallgatok, nem Nikki Sixxre. Jó pár veszekedésünk volt emiatt." Ha mindez nem lett volna elég, a csapat Tom Wermannel sem volt képes megtalálni a közös hangot – összességében csoda, hogy az album egyáltalán elkészült. A Mötley Crüe második nagylemeze végül 1983 szeptemberének utolsó napjaiban került a boltokba.

A Too Fast For Love vidám külcsínjéhez és könnyedebb hangvételéhez képest a Shout At The Devil nem csak címében, de a zenekar imázsában is változást hozott: a banda ekkoriban teljesen rákattant az olyan poszt-apokaliptikus filmekre, mint a Mad Max vagy a Menekülés New Yorkból, és aktuális kosztümjeiket is ilyen hangulatúra vették. Az eltérő törekvések jegyében az amerikai bakelitkiadás borítójára egy pentagram került (a mifelénk ismert, négyfotós frontú változat az európai nyomást, illetve a CD-ket ékesítette), és a paradigmaváltást maga a zene is tükrözte, ugyanis sokkal keményebb, feszesebb, összerántottabb anyag született a debütnél. Nyugodtan mondhatjuk, hogy az összhatást tekintve mindenképpen ez a Vince Neillel felálló négyes legsúlyosabb, legmorózusabb albuma, de akár még azt is meg merem kockáztatni, hogy a Shout At The Devil simán belefér a heavy metal kategóriába.

A Mötley Crüe-t és követőit a '80-as években előszeretettel bélyegezte nyálasnak a durvább underground vonal rajongótábora (mint ahogyan például a Dokkent is műanyagozták, a tőlük hangról hangra lopó Pokolgép meg ultratrue heavy metalnak minősült...), az itteni dalok azonban abszolút nem szolgáltak rá erre a bélyegre: ha nem is abban az értelemben, mint a vele párhuzamosan megjelenő első thrash lemezek, a Shout At The Devil kimondottan szigorú, erőteljes album. Ennek elsődleges oka, hogy sok, az ő köpönyegükből kibújt bandával ellentétben Nikki Sixxék európai módra a gyilkos gitártémák köré építették a dalokat, és nem akarták azokat mindenáron felhabosítani. Az anyag végig óriási riffekre épül, és ugyan Mick Marsot gyakran szokás lesajnálni, mert nem tartozik a különösebben technikás gitárosok közé, mindezt élőben ebben a formában, ilyen erővel megszólaltatni bizony korántsem annyira egyszerű feladat, mint azt sokan képzelik. Werman a kor viszonyaihoz képest ráadásul kimondottan bika hangzást biztosított az anyagnak, és tökéletesen érzett rá, hogy az akkoriban bevett szokásokkal ellentétben minden idők egyik legátütőbb erejű rockdobosát, Tommy Lee-t nem szabad szanaszét visszhangosítani. Javarészt a természetes dobsoundnak is köszönhetően az album sokkal valóságosabban, keményebben dörren meg a vele párhuzamosan kiadott amerikai rocklemezek többségénél. Tommyra amúgy ugyanaz igaz, mint Mickre: nyilván akadtak nála sokkal virtuózabb ütősök a színtéren, játéka azonban a kezdetektől fogva összekeverhetetlen volt, ütései húznak, mint a gőzmozdony, és akármilyen környezetben muszáj rájuk odafigyelni.

És hát ugye maguk a dalok – nos, azok bizony egytől egyik klasszikus darabok. A vészjósló In The Beginning intróból kibontakozó címadó dal helyből a '80-as évek első felének egyik elsőszámú amerikai metal indulója lett: hejjegős, pattogós ritmusa, csordavokálja azonnal koncertfavorittá tette, és ugyan a riffben mélyen ott rejlik valami bluesosan dülöngélős érzés, a feszesség már egyértelműen az új évtized sztenderdjeit tükrözte. Azt nem állítom, hogy Vince vonyítását elsőre nem kellett benne szoknom a megfelelő soroknál, de a nóta igazából ezekkel együtt tökéletes. Neilt végső soron sosem azért szerettük, mert hangszálakrobata, hanem mert olyan fazont adott a bandának ezzel a kissé nyafka, mégis arcbamászó stílussal, amit a Mötley senki mástól nem kaphatott volna meg. A Looks That Kill a lemez legtöményebben pumpáló riffjeivel támad, ám már-már pofátlanul ragadós, nem véletlenül vált belőle a zenekar első igazi amerikai slágere – a Shouttal egyetemben a mai napig kihagyhatatlan a koncertrepertoárból. A tempósan induló Bastard ugyan nem lett ekkora sikerdal, de egy szemmel sem marad el az előző kettőtől: Mick gitárja úgy szól, mint egy Harley, amelyet Tommy szimpla, ám mániákus ütemei kétszáz lóerővel hajtanak, és az üvöltős kórust egyből nyomod is a csapattal. Tökéletes ars poetica, maradéktalanul foglalja össze a korai Mötley lényegét.

Az okkultkodó God Bless The Children Of The Beast intró és a Beatles Helter Skelterjének feldolgozása elsőre talán furcsán hathat az album közepén, ám valójában tökéletesen illik ide: sokat nem változtattak rajta – eleve Paul McCartney egyik legzajosabb, legerőteljesebb szerzeményéről van szó –, de odavág, és eszményibb felvezetést álmodni sem lehetne nála a lemez leggyorsabb dala, a Red Hot előtt. Ez a szám bizony akármilyen korabeli mérce alapján vegytiszta heavy metal kőkemény ritmusával és zakatoló riffelésével. Személy szerint nálam ez innen az első számú kedvenc, amelyet szorosan követ a soron következő Too Young To Fall In Love, benne az album talán legeltaláltabb, lokomotívként dohogó riffjével, roppant fogós, tízpontos refrénnel. Az isten is arra teremtette, hogy egy teltházas aréna üvöltse együtt Vince-szel... A Nikki egyik rendőrökkel megesett incidense által ihletett Knock 'Em Dead, Kid és a Ten Seconds To Love ugyanezt az iskolát követi, ráadásul a két téma közeli rokona is egymásnak: kőkemény ritmusú, atomfeszes, már-már irritálóan nagypofájú rockhimnuszok. A záró Danger pedig ugyan ballada, de nem feltétlenül a bugyinedvesítő kategóriából: címéhez méltóan végig ott kísért benne valami baljós atmoszféra, ami az édeskés dallamvilággal karöltve igen sajátos hangulatban fejezi be az anyagot. Az már aligha fog valaha is kiderülni, annak idején miért hagyták le a végleges változatról a demóként felvett I Will Survive-ot, amely később az újrakiadások révén került nyilvánosságra, mert simán elfért volna a többi szám között. (Ugyanez a másik kihagyott témára, a Hotter Than Hellre is áll, ezt azonban már a következő lemezen rehabilitálták, igaz, végül Louder Than Hell címmel.)

A zenekar elképesztő hírnevének, a veszélyes imázsnak és az akkoriban felfutó MTV-nek is köszönhetően a Shout At The Devil azonnal hatalmas sikert aratott: a lemez Billboard Top 200 tizenhetedik helyéig kapaszkodott, így innentől fogva senki sem vehette félvállról a zenekart. Onnantól kezdve pedig főleg nem, hogy az év decemberétől betársultak Ozzy Osbourne aktuális turnéjára előzenekarként. Már akkor is egyértelmű volt, de utólag még inkább az, hogy ez a körút jelentette a Mötley Crüe igazi amerikai áttörését – üzleti szempontból mindenképp, de az erkölcsi gátak is ekkor omlottak le véglegesen a négyes körül, akik Ozzyban tökéletes partnert találtak a dekadens, önpusztító partikhoz. Ozzy: „A második éjszakán azt mondtam Doc McGhee-nek, hogy mielőtt a turné végére érünk, valaki meg fog halni. Doc rámnézett: ,Valaki? Nem hiszem, hogy egyvalaki hal meg, Ozzy. Szerintem mindannyian ki fogunk purcanni.' A Mötley-ék kibaszott elvetemült alakok voltak, én pedig mindezt persze kihívásként éltem meg. Úgy éreztem, túl kell szárnyalnom őket őrültség tekintetében, különben nem teszem jól a dolgomat. Csakhogy számukra meg ez jelentett kihívást, úgyhogy az egész turné nonstop akciózásból állt, minden nap minden percében csináltunk valamit. A koncertek könnyen mentek, a nehézséget az jelentette, hogy túl kellett élni a két buli közötti időt. A Mötley Crüe tagjai úgy öltöztek, mint a csajok, de közben úgy éltek, mint az állatok. Még én is tanultam tőlük. Mindenhová magukkal vittek egy jó nagy utazóbőröndöt, amit teletömtek az összes létező droggal. Abban a pillanatban, ahogy véget ért a koncert, felnyílt a táska fedele, és elszabadult a pokol. Éjszakánként röpködtek az üvegek, villogtak a késpengék, törtek a széklábak meg az orrok, a hotelszobákat pedig teljesen lezúzták. Ha egyenletben kellene leírnom, mi ment ott, azt mondanám, téboly plusz pokoli zűrzavar szorozva káosszal. Máig mesélik nekem a sztorikat arról a turnéról, nekem pedig lövésem sincs, igaz-e, amit hallok." Nikki: „Miután megismerkedtünk Ozzyval, onnantól fogva bárhol is voltunk, bármit is csináltunk, mindig tudtuk, hogy van valaki, aki még nálunk is betegesebb és undorítóbb, velünk ellentétben azonban Ozzynál létezett egy bizonyos határ. Egyikünk sem találkozott keményebb és szigorúbb csősszel, mint Sharon Osbourne: amikor megjelent, egyetlen másodperc alatt kölykökké változtunk, akik rettegnek a néni haragjától. Sharon kifejezetten azzal a céllal csatlakozott hozzánk a floridai állomások után, hogy rendet tegyen, és onnantól fogva Ozzy egycsapásra mintaférjjé változott: zöldséget evett, fogta Sharon kezét, koncert után lefeküdt aludni. Nem szippantott se drogot, se hangyát, nem lefetyelt vizeletet. Sharon azonban azt akarta, hogy mi is normálisan viselkedjünk. Amikor bejött az öltözőnkbe, és meglátta a négykézlábra ereszkedett meztelen csajt, akit letolt gatyával álltunk körbe mind a négyen, új szabályzatot léptetett életbe: nem drogozhattunk, és nem vihettünk csajokat a backstage-be. És gondoskodott is róla, hogy betartsuk az előírásokat."

Eközben persze a menedzsmentnek és a háttérembereknek kellett eltakarítani a romokat a zenekar után, a csapatnak pedig egyáltalán nem tetszett, hogy fékezni akarják őket. McGhee, Thaler és a Mötley – különösen Nikki Sixx – rossz viszonyának magvai is ezen a turnén szökkentek szárba. Thaler: „Nikki mindig idiótán és ellenségesen állt hozzánk, sosem értette, hogy csak segíteni szeretnénk neki. Akárhányszor zenekari megbeszélésre mentünk, mindig görcsbe rándult a gyomrom. Egy nap azt mondtam neki, hogy nem lehet seggfej egész életében, és felajánlottam, hogy onnantól fogva minden ötletről, tervről előbb tájékoztatom, mint a többieket. Ez tetszett neki, és utána sokkal jobban kijöttünk. Iszonyatosan irányításmániás volt. Ha például stúdióztak, minden egyes percet ott akart tölteni éjjel-nappal." A hatalmi szó – Sharonét leszámítva – egyszerűen nem volt elegendő a zenekar féken tartásához vagy a balhék megelőzéséhez. „Doc McGhee a Shout At The Devil turné első estéjén azt mondta, annyira vad a zenekar, hogy bármit megtehetek a féken tartásuk érdekében", emlékezett vissza Fred Saunders, a csapat biztonsági főnöke. „Prémiumot adott, valahányszor megütöttem őket, és elég sokat vertem is a zenekart. Egyszer betörtem Tommy orrát Indianában, eltörtem Nikki bordáit, és sokszor szarrá vertem Vince-et, mert egy seggfej. Azt hiszem, egyszer még szegény Micket is megütöttem, hogy ne lógjon ki a sorból. Nikki volt közülük a legerősebb, a legokosabb, és neki voltak a legnagyobb ötletei. Vince egyszerűen csak frontemberségben szenvedett, Tommy meg tipikus dobos volt: mindig kétszázzal száguldott, és tőle aztán minden rendben volt. Mick pedig csak szerette volna nyugalomban meginni a borát. Mindig Nikki hangulatai határozták meg, mi fog történni a zenekarral. Az én feladatom volt megakadályozni, hogy összetörjék magukat vagy verekedésbe keveredjenek, a Mötley Crüe ugyanis sosem tért volna ki egy verekedés elől. Vince, Nikki és Tommy egyszerűen nem ismeri a félelmet. Ha ötvenen jönnek ellenük, ők akkor is mennek előre, és egy féltéglával kell leütni őket, hogy megálljanak. Akár az egész világ ellen is kiállnának." Az egyik legveszélyesebb szituáció New Orleansben alakult ki, ahová épp a Mardi Gras idején érkezett meg a turné: Nikkit, Tommyt és Ozzy gitárosát, Jake E. Lee-t csaknem megölték egy helyi bűnbarlangban, miután Sixx meglehetősen ocsmány módon ráhajtott az egyik biztonsági ember nőjére. Hajszál híján tudtak csak megmenekülni.

Miközben folyt az Ozzyval közös turné, a zenekar két sikeres kislemezdalt produkált, amelyek megállás nélkül mentek az MTV-n és az amerikai rockrádiókban: a Looks That Kill és a Too Young To Fall In Love milliókkal ismertette meg a Mötley Crüe nevét. A Shout At The Devil már megjelenése után négy hónappal aranylemez lett az Egyesült Államokban, miután pedig az év tavaszán befejeződött az Osbourne-nal közös koncertezés első szakasza, megkapták érte karrierjük első platinalemezét is. Innentől kezdve odahaza már igazából nem volt szükségük további előzenekaroskodásra: nem volt kérdés, hogy saját jogon is a nagyok közé kerültek. Nikki: „Miután az Ozzy-turnét követően önállóan kezdtünk el koncertezni, megváltozott a világ, semmi sem volt már ugyanaz, mint korábban. Mindenütt a Shout At The Devilt, a Too Young To Fall In Love-ot és a Looks That Killt hallottam, ha pedig felbukkantunk egy lemezbolti dedikáláson, valóságos hisztéria tört ki. Ha egy olyan városban léptünk fel, ahol azelőtt még nem játszottunk, ezrek jöttek le a bulira. Egy új világba kerültünk, pontosan abba, amelyikbe mindig is szerettem volna belépni."

A csapat Európában is nagypályán mutatkozott be: 1984. augusztus 18-án ők is ott voltak minden idők egyik legzseniálisabb felállású Monsters Of Rock fesztiválján Doningtonban (műsornyitóként szerepeltek, utánuk sorrendben az Accept, a Y&T, Gary Moore, Ozzy Osbourne, a Van Halen, majd az AC/DC következett), de a kontinensen rendezett többi Monsters Of Rock bulin is felléptek, októbertől pedig tizenhárom állomáson játszottak az Iron Maiden elképesztően sikeres World Slavery turnéjának előzenekaraként. Ekkorra a csapat kezdett kimerülni: Európa még korántsem harapott rájuk annyira, mint az Egyesült Államok, a minden határt túllépő droghasználat és piálás következtében egyre pocsékabb állapotban voltak, ráadásul Vince-nek is torokproblémái támadtak. Habként a tortán pedig Nikki Sixx lefektette Bruce Dickinson akkori élete párját, Jane-t is – mentségére szolgáljon, hogy saját bevallása szerint fogalma sem volt róla, kiről is van szó, csak másnap mutatták be őket egymásnak. Akárhogy is, a történtek után a két zenekar közötti viszony nem volt éppen rózsás, és hogy Dickinson nem felejtette el az esetet, 1989-es első szólólemezének címadó dala, a Tattooed Millionaire is ékesen bizonyította. A szám ugyan tágabb értelemben véve az amerikai rocksztárok felszínes, nagyarcú, mindenféle erkölcsi normát figyelmen kívül hagyó világáról szólt, de egyértelműen Nikki inspirálta. Jól példázza a Mötley Crüe jelentőségét, hogy a csapat ezen túlmenően is több klasszikus rockszámot ihletett a következő években: a Tattooed Millionaire mellett állítólag a Dire Straits is róluk írta a Money For Nothingot – bár Mark Knopfler ezt soha nem erősítette meg –, és az Aerosmith Permanent Vacation albumának Dude (Looks Like A Lady) dalához is egy klipjük szolgáltatta a fő inspirációt.

A banda jól megérdemelt pihenésre tért haza az Egyesült Államokba 1984 késő őszén: Amerika őket ünnepelte, a rockbiznisz egyik leghatalmasabb üstököseként minden ajtó nyitva állt előttük, ők pedig nekiláttak felkészülni a harmadik lemez munkálataira. Ekkor még nem sejtették, hogy 1984 egy olyan eseménnyel zárul majd számukra, ami majdnem az ő karrierjüket is derékba töri – a Mötley azonban végül megúszta, de ennek egy fiatal ember élete és a finn glamster Hanoi Rocks karrierje volt az ára. Történt ugyanis, hogy a két zenekar december 8-án közösen bulizott, Vince Neil pedig – már erősen ittasan – úgy gondolta, vadonatúj De Tomaso Pantera sportkocsijával megy el további piáért a néhány utcával arrébb lévő boltba. A finnek dobosa, a huszonnegyedik életévét mindössze pár nappal korábban betöltött Nicholas „Razzle" Dingley vele tartott. Neil: „Eléggé ki voltam ütve, és Razzle sem volt józanabb nálam. Nem lett volna szabad kocsiba ülnünk, mert a bolt ott volt pár sarokra, lazán elgyalogolhattunk volna odáig. De nem, mi kocsival mentünk. Nem is igazán gondoltuk végig a dolgot." A körút tragédiába torkollott: Vince túl gyorsan hajtott, és egy nedves folton elveszítette uralmát a jármű felett, amely így karambolozott a szembejövő autóval. Vince megúszta kisebb sérülésekkel, a másik kocsi két utasa azonban súlyosan megsebesült, Razzle pedig röviddel a kórházba szállítása után meghalt. A sors keserű iróniája, hogy a tragédia dátuma egyben a részeg vezetés elleni hét nyitó napja is volt.

Az ünnepelt sztárcsapat hirtelen a semmi közepén találta magát, és ők maguk sem tudták, hogyan kezeljék a helyzetet: Vince csak McGhee befolyásának köszönhette, hogy nem vágták azonnal rács mögé, és 25 ezer dolláros óvadék ellenében szabadlábon védekezhetett. De még ezt is csak úgy sikerült elérni, hogy első lépésben szinte azonnal alkoholelvonóra kellett vonulnia. Amíg távol volt a többiektől, emberileg eltávolodtak egymástól, pláne, hogy a heroinizmus mélyébe merülő zenekarvezető fikarcnyit sem foglalkozott azzal, hol is van éppen az énekese. A harmadik nagylemez munkálatait ezek után egy demoralizált, korábbi elképesztő egységét elvesztett négyesfogat kezdte meg. Nézőpont kérdése, mennyire hallatszott mindez a Razzle emlékének dedikált Theatre Of Painen, amely 1985 júniusában jelent meg – az elődjénél kommerszebbre vett lemez ugyan nem volt rossz, de nyomába sem ért a Shout At The Devilnek, és ugyan sok régebbi rajongó csalódott benne, összességében még hatalmasabb sikereket hozott a bandának. A Mötley Crüe tagjai azonban ekkor már elsősorban nem a zenéléssel foglalkoztak, hanem saját maguk szétütésével, és ebből az állapotból tartósan csak az évtized végére sikerült kikeveredniük. Miközben sorozatban gyártották a platinalemezeket és sorra nyomták a teltházas arénaturnékat, voltaképpen csoda, hogy egyáltalán sikerült őket egyben tartani – az viszont cseppet sem, hogy Nikki Sixx túladagolásai következtében kétszer is megjárta a klinikai halál állapotát, mire sikerült lehozni a heroinról. Vince büntetőügye egyébként 1986-ban fejeződött be: 2,6 millió dollárt kellett kifizetnie a sértetteknek és hozzátartozóiknak, emellett pedig öt éves próbára bocsátást és harminc nap elzárást kapott.

Akármi is történt később, a Shout At The Devil mindenképpen a '80-as évek elejének egyik legfontosabb amerikai rocklemeze volt: tökéletesre csiszolt, perfekt kordokumentumnak is beillő mestermunka, amely a korai Van Halen lemezekkel, a Def Leppard Pyromaniájával, a Ratt, a Twisted Sister, a Quiet Riot és a Dokken anyagaival karöltve alapvető szerepet játszott abban, hogy az Egyesült Államokban a zenei főáramba kerültek a gitárcentrikus muzsikák. A mára csak Amerikában több mint 4 millió példányban elkelt lemez a zenekar tagjai szerint is etalonnak számít a diszkográfiában, és más bandák egész sora hivatkozott rá alapvető hatásként a Marilyn Mansontól kezdve egészen az Entombed-ig. Számomra a klasszikus felállás már csak egyszer tudott ehhez hasonlóan kerek művet letenni az asztalra, méghozzá az 1989-es Dr. Feelgooddal, az azonban már egy teljesen másik történet volt, más időkben, egy más – józanabb – zenekarral. Ebből fakadóan az ellenállhatatlan energia is eltérő, kontrolláltabb formában volt benne jelen, mint a második anyagon – éhség és tűz szempontjából bizony a Shout At The Devil mindörökre verhetetlennek számít a Mötley Crüe diszkográfiájában.