Shock!

Harmincöt évvel ezelőtt, 1978. február 10-én került a boltokba egy fiatal kaliforniai zenekar bemutatkozó albuma, amely megjelenése után néhány hónapon belül teljesen átrajzolta a rockzene térképét, és a gitározást is forradalmasította. A hard rock korai korszakának nagyjai ekkorra már rég túlléptek karrierjük zenitjén: lendületet vesztettek vagy egyenesen feloszlottak, a szaksajtó jelentős része pedig temette a műfajt a diszkóláz és a punk felívelése közepette. Ám a semmiből a színtérre robbanó Van Halen egy csapásra megváltoztatott mindent, és új szintekre juttatta a keményebb zenéket: átlökte a hard rockot a '80-as évekbe, mielőtt egyáltalán beköszöntött volna az új évtized.

Edward Van Halen 1955-ben, bátyja, Alex 1953-ban látta meg a napvilágot a hollandiai Nijmegenben, majd családjukkal együtt 1962-ben vándoroltak ki az Egyesült Államokba, a kaliforniai Pasadenába. A fiúk apja, Jan elismert muzsikus volt, szaxofonon és klarinéten játszott, és elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy gyermekei örökölték tehetségét. Eleinte Alex kezdett el gitározni és Eddie dobolni, ám gyorsan kiderült, hogy fordítva jobb érzékük van a hangszerekhez, emellett pedig mindketten zongoráztak is. Eddie: „Jártam Pasadenában zeneiskolába, de soha nem tanultam meg a zeneelméletet. Egy Henry Mancini könyv volt a biblia a zeneszerzéshez meg a hangszereléshez, de természetesen sosem olvastam el. Ehelyett inkább figyeltem az oktatók ujjait, meg nagyon jó fülem volt. A szüleim éveken át járattak minket különböző zongoraversenyekre, amikre egész évben egy darabot gyakoroltál. Aztán ha eljött a nagy nap, levittek Long Beachbe, ahol ott volt háromezer másik kölyök, mindenkit besoroltak egy kategóriába annak alapján, hány éve zongorázott. Miután játszottál, fokozatosan szűkítették a kört, és aki továbbjutott, annak kiírták a nevét odakint. Amikor kiderült, hogy bejutottam az első ezerbe, apám azt mondta: hé, ott vagy! Én meg: mi van? Szartam az egészre. Egy óra múlva Alex is meg én is ott voltunk a Top 100-ban, majd a Top 20-ban, a Top 10-ben, aztán a legjobb négy között is. És végül három évben egymás után meg is nyertem a versenyt."

Eddie fantáziáját ugyanakkor elsősorban a gitár izgatta: tizenkét éves korára gyakorlatilag bármit el tudott pengetni a hangszeren, apjuk pedig rendszeresen játszatta is őket vendéglátóhelyeken, klubokban, vagyis gyorsan rutint szereztek a színpadi munka tekintetében is. A testvérek első komoly zenekara a Genesis volt, amit 1972-ben alapítottak Mike Stone basszer társaságában. Ebben a később – nyilvánvaló okokból – Mammothra keresztelt formációban Eddie énekelt, ám magába forduló, zárkózott egyéniségként elég gyorsan elege lett a mikrofonból, és 1974 elején költséghatékonysági okokból úgy döntöttek, beveszik énekesnek azt a magas, szőke, bosszantóan nagyszájú figurát, akitől a koncertekre a hangcucc egy részét bérelték. A dúsgazdag zsidó értelmiségi családból származó David Lee Roth énekesi képességei korábban egyáltalán nem győzték meg Eddie-t és Alexet, életfelfogásuk sem tűnt feltétlenül azonosnak, ám ahogy mondani szokás, Rothban „volt valami". Gyorsan kiderült, hogy nem csináltak vele rossz vásárt, az énekes ugyanis hajmeresztően nagy dumásnak és lehengerlő egyéniségnek bizonyult a színpadon. Nagyjából vele párhuzamosan érkezett a zenekarba Stone helyére Michael Anthony basszer, aki technikai értelemben jobban énekelt Davidnél, és az elejétől fogva tevékenyen hozzájárult a vokáltémák kidolgozásához és végső formába öntéséhez. A Mammoth nevet – érdekes módon Roth ötletére – az izgalmasabb hangzású Van Halenre változtatták, és viszonylag kevés idő leforgása alatt masszív törzsbázist építettek ki maguknak a hollywoodi klubokban. David kitalálta, hogy a koncertek előtt szórják meg flyerekkel a környékbeli középiskolákat, így a bulikon egy teljes új generáció tette tiszteletét minden alkalommal.

Noha a tagok háttere e tekintetben is eltért, a zenekar csakis rájuk jellemző hangzása igen gyorsan kialakult. Roth: „A Van Halen egy sziget volt magunknak, és ha kikötöttél rajta – amit melegen ajánlottunk, de azért felhívtuk rá a figyelmedet, hogy ebben az esetben hagyj fel minden reménnyel –, nem volt visszaút. Olyan volt, mint Port Royal az 1700-as években: senkihez sem tartozott, és épp ettől volt annyira nagyszerű. De tévhit, hogy sosem dolgoztunk keményen ennek érdekében. Sebészasszisztens voltam a középiskola után, de árultam ruhákat, sőt, évekig lapátoltam szart is egy istállóban. Voltam szegény és gazdag is – gazdagnak lenni jobb. Sokkal jobb. A Van Halen tesóknak is mindig volt melója tizenkét éves koruk óta, újságkihordás meg ilyenek. Az apjuk klasszikus európai volt: elvárta tőlük, hogy megkeressék a pénzt arra, amire kellett nekik... Zeneileg nagyon egyszerű megtalálni a gyökereinket, pontról pontra mutathatnám meg, hogy itt utánoztuk Eric Claptont, ott próbáltam énekileg David Bowie-t imitálni, amott meg az Bruce Springsteen. De így lehet jellegzetes hangzást teremteni. Ha elég szerencsés vagy hozzá, hogy van saját hangod, nincs mit tenned. Aktívan utánoztam mindent a Nicholas Brothers sztepptáncától kezdve egészen odáig, ahogyan Mick Jagger azt mondja: ooooh, yeah! De valami miatt mégsem emlékezteti az embereket senki másra, csak David Lee Rothra. És amikor Edward gitározik, lehet, hogy soha az életben nem hallottad korábban, amit penget, de ugyanúgy egyből tudod, kit hallasz, mint amikor Jimi Hendrix játszott."

A szemléletmódja tekintetében elsősorban a Cream és Eric Clapton, illetve Jimmy Page hatását kiemelő Eddie gitárosi karrierjében óriási fordulópontot jelentett, amikor elkezdett kísérletezni a tapping-technikával, amit ugyanakkor – a közhiedelemmel ellentétben – nem ő talált ki. Egyes források szerint akkor találkozott először ezzel a megközelítéssel, amikor a '70-es évek közepén megnézte a Canned Heatből ismert Harvey Mandel egyik koncertjét a Los Angeles-i Starwood klubban, míg mások szerint inkább Brian May, Steve Hackett vagy Page volt a minta számára. Maga Eddie leginkább az utóbbi verziót favorizálja az interjúkban, még ha a módszer gyökereiről ő maga is mindig mást nyilatkozott. Az azonban biztos, hogy a technikát ő forradalmasította, és a mai napig hozzá kötik. Eddie: „Szerintem akkor fogant meg az agyamban a tapping ötlete, amikor 1971-ben megfigyeltem, ahogy Jimmy Page a Heartbreaker szólóját játssza. Épp egy üres húron játszott egy elpengetést, én pedig hirtelen azt mondtam: várjunk csak egy percet! Üres húr, elpengetés... Ezt én is meg tudom csinálni, de mi van, ha az ujjamat használom satuként, és le-fel tologatom más-más fekvésben? Vagyis átvettem a dolgot, és továbbfejlesztettem..."

Eddie staccato témákkal teli, virtuóz és minden pillanatban lélegező játéka előtte is markáns volt, ám a tapping integrálása, kétkezes verziójának formabontó, korábban sehol sem hallott alkalmazása következtében a gitáros a '70-es évek közepétől kezdve úgy szólalt meg, mintha nem erről a bolygóról érkezett volna. Ezzel ő is tisztában volt, és féltve őrizte is a kincseskamra kulcsát: „Mielőtt aláírtuk a szerződésünket, mindig be voltam szarva, hogy a tisztelt kollégák ellesik a trükkjeimet, és rájönnek, milyen módszerrel tudok ennyire gyorsan játszani. Féltem, hogy lenyúlják mindazt, amitől annyira más voltam, mint mindenki a '70-es évek második felében, így aztán rendszerint a közönségnek háttal játszottam a legvadabb szólókat." Hangzásának egyediségéhez nagyban hozzájárult, hogy saját maga által megbuherált, más hangszerekből összerakott gitárokon játszott – amelyeken aztán emiatt rá is ragadt a Frankenstein, majd később a Frankenstrat elnevezés. Eddie: „Az eredeti Frankenstein annak eredményeként született, hogy az egyes elektromos gitárok általam kedvelt elemeinek kombinációival kísérletezgettem. Egy csomó gitárban voltak elemek, amiket nagyon szerettem, más összetevőik viszont abszolút nem jöttek be, így arra gondoltam: ha összeilleszteném a nekem tetsző alkatrészeket, végre lenne egy olyan hangszerem, amin mindent határok nélkül megvalósíthatok, amit csak hallok a fejemben. Az egyik gitár elektronikáját akartam összepasszintani egy másik testtel, nyakkal és húrlábbal – ezt a négy elemet kombináltam, és így létrejött egy olyan gitár, amin bármelyik korábbi hangszeremnél jobban meg tudtam valósítani az elképzeléseimet. Emellett pedig ezt a hangszert nem lehetett akkoriban csak úgy leakasztani a falról sem a gitárboltokban. A Frank 1-et valamikor 1975 körül építettem meg, de játék szempontjából a későbbi Frank 2-vel már könnyebb volt bánni."

Roth szikrázó színpadi egyéniségére és Eddie játékára elég gyorsan felfigyeltek a hollywoodi klubokban rajzó szakmabeliek is. Egyik első rajongójuk Gene Simmons, a KISS főnöke volt: „Meghívtak a Los Angeles-i Starwood klubba, hogy megnézzek egy The Boyz nevű zenekart. Leültünk, és vártuk a nyitószámot, a Van Halent. Az életben mindig akkor történnek veled a nagy dolgok, amikor a legkevésbé sem számítasz rájuk. Eddie-ék lenyűgöztek. Gyilkos volt, amit műveltek. Két szám után már ott vártam őket a backstage-ben, és a koncert után azonnal felajánlottam nekik a segítségemet a szerződtetéshez, illetve felajánlottam egy stúdiózást is. Akkor még úgy állt, hogy – és most nem viccelek – egy joghurtgyártó cég szponzorálja majd a bandát. Könyörögtem nekik, hogy ne mondjanak igent az ajánlatukra. Rövid időn belül átreptettem őket New Yorkba, leszerződtek a Man Of 1000 Faces nevű produkciós cégemhez, és az Electric Ladyland stúdióban felvettünk egy tizenhárom számos demót. Dave-nek vettem pár magas sarkú cipőt és bőrnadrágot is. Utána fogtam a demót, és megmutattam a KISS többi tagjának, meg az akkori menedzserünknek, Bill Aucoinnak. Egyikük sem harapott rá, ami sokkolt. Visszaadtam a srácoknak a demót, és megmondtam: most el kell utaznom turnéra, de ha visszajöttünk, megpróbálok nekik szerződést szerezni, addig azonban felbontottuk a megállapodásunkat, hogy szabadok legyenek. És utána már nem telt túl sokba, hogy a Warner Bros. lecsapjon rájuk. Szóval azt azért nem mondanám, hogy én fedeztem fel a Van Halent. De ott voltam a kezdeteknél, láttam őket, és tudtam, hogy ők lesznek a következő nagy durranás. Rajongó vagyok a mai napig." Michael Anthony: „Amikor Simmons legelőször látott bennünket, a buli után egyből azzal jött oda hozzánk, hogy sztárt tudna faragni belőlünk. Az volt róla az első benyomásom, hogy kitűnő üzletember lehet, habár alig láttam az arcát, hiszen Gene hatalmas ember, én pedig mindössze 168 centi magas vagyok... Látszott rajta, hogy üzleti ügyekben nem lehet vele kibabrálni. Rengeteget tanultunk tőle a későbbiekben, viszont egy óra beszélgetés után komolyan el kellett gondolkoznom azon, hogy tényleg zenész akarok-e lenni, Gene ugyanis minden egyes mondatában könyvelőket és ügyvédeket emlegetett, ami rendkívül félelmetesen hangzott."

Simmons tehát nem tudott szerződést felhajtani a zenekarnak, ám 1977 közepén Ted Templeman, a Warner egyik befolyásos vezetője is lekeveredett egy koncertjükre, és nem szalasztotta el az alkalmat: leigazolta a csapatot. A Van Halen az év második felében felvette első nagylemezét, méghozzá Templeman producerkedésével, aki azonnal ráérzett, hogy aranytojást tojó tyúk került a kezei közé, és szívügyének tekintette a csapat sorsát. A zenekar jellemző módon már ekkor sem nagyon engedte, hogy bárki is beleszóljon az ügyeikbe: Eddie csak annyit mondott Templemannek, hogy hasonlítson a hangzás az általa olyannyira imádott első Montrose lemezéhez, és a végeredmény tekintetében ragaszkodtak a teljesen élő érzethez is. Mindez azzal is együtt járt, hogy ha éppen becsúszott egy-egy hiba a felvételeknél, és nem volt zavaró, azt úgy hagyták: az album minimális utómunkálattal készült el.

A lemez dallistájának összeállításakor a Simmons-féle szalagról két témát vettek újra, az On Fire-t és a Runnin' With The Devilt, a már a Warner égisze alatt készített előzetes felvételekről pedig további hármat, a The Kinks You Really Got Me-jének sziporkázó feldolgozását, a Little Dreamert és a Feel Your Love Tonightot. A Kinks örökzöldje mellett az Ice Cream Man című '50-es évek-beli John Brim szerzemény révén felkerült a saját dalok közé még egy átdolgozás, azonban érdekes, hogy az album legismertebb, legfontosabb és legnagyobb hatású dala, amely fordulópontnak számít a gitározás történetében, tulajdonképpen egy véletlen folytán állt össze. Eddie: „Az Eruption nem is szerepelt volna a lemezen, egyszerűen csak az egyik napon korábban érkeztem a stúdióba, és elkezdtem bemelegíteni, mivel volt egy bulink a hétvégén, és kicsit gyakorolni akartam a szólóblokkomat. Ted Templeman is épp akkor érkezett, és megkérdezte: hé, mi ez? Vegyük csak fel! Ezután kétszer is feljátszottam, és megtartottuk azt a verziót, amelyik lendületesebbnek tűnt. Tednek nagyon tetszett, és mindenki egyetértett abban, hogy fel kell tenni a lemezre. Pedig még csak nem is játszottam teljesen pontosan: a végén van benne egy hiba. Akármikor meghallom, arra gondolok: a fenébe, játszhattam volna jobban is! De szeretem, ahogy az Eruption szól. Soha azelőtt nem hallottam még gitárt úgy szólni én magam sem."

Nem tudom, a maga idejében milyen lehetett szembesülni ezzel a lemezzel, de azt tekintetbe véve, hogy Eddie játéka ma is mellbevágóan hat rajta, el tudom képzelni. Már a nyitó Runnin' With The Devil szárnyaló szólódíszítései kifektetik az embert, és maga a dal is maximálisan hatásos himnikus refrénjével. A lüktető, élő, természetes hangzás szintén óriási, semmit sem vesztett erejéből, és érdemes odatenni ezt az albumot más korabeli lemezek mellé, a Van Halen ugyanis évekkel előzte meg az 1978-as rockzenei közgondolkodást: nyugodtan kijelenthető, hogy a rockban ezzel az albummal kezdődött el a '80-as évtized. Érdemes azt is megfigyelni, mennyire tudatosan és gördülékenyen ellensúlyozták a kezdetektől fogva Roth jellegzetes fahangját Anthony magasabb háttérvokáljai révén, mert ez már a Runnin' With The Devilben is iskolapélda-szerűen perfekt.

A másodikként érkező Eruptionről nehéz mit mondani: nem véletlenül végez minden egyes gitárszólókat értékelő szavazáson az élen vagy az élbolyban. Sziporkázó, kétperces technikai bemutató ez Eddie-től, minden gitáros számára alaplecke, és kész. A You Really Got Me-ről a maga idejében valahol azt írták, olyan, mintha vadászgépet csináltak volna a légcsavaros eredetiből, ami tökéletesen jellemzi is a helyzetet, a feldolgozás utóéletéről pedig mindent elárul, hogy a tengerentúlon a Van Halen verziója lényegesen ismertebb az eredetinél (a Kinks tagjainak később rendszeresen gratuláltak, milyen ügyesen dolgozták fel, illetve olyan is volt, aki átkozta őket, amiért „ellopták" a témát a Van Halentől...). Az Ain't Talkin' 'Bout Love először mágikus nyitótémájával hat, majd Roth veszi át a főszerepet: refrén tekintetében kétségtelenül ez a legfogósabb dal a Runnin' With The Devil mellett, szövege pedig az énekesre olyannyira jellemzően mi másról is szólhatna, mint arról, hogy a szexhez nem kell feltétlenül szerelem?

A lemezről mindenképpen a fenti négy dal számít a legismertebbnek, de mindez nem jelenti azt, hogy a maradék hét egy szemmel is elmaradna mögöttük. A sodró lendületű, gyors I'm The One, a már-már táncos ritmusok mellé vaskos gitárokat adagoló Jamie's Cryin' vagy a fémesen induló, ismét lendületes tempóval és óriási Eddie témákkal kábító Atomic Punk ugyanilyen izmosak, nem is beszélve a dögös riffre épített Feel Your Love Tonightról, a szomorkásabb, nagyon ragadós Little Dreamerről vagy a döngölős, ám egyszersmind légiesen könnyed gitárjáték révén zseniálisan kettős On Fire zárásról, ahol Anthony és Roth egymásnak feszülve nyomja a hisztérikus refrént. Az album másik feldolgozása, az Ice Cream Man klasszikus bármuzsika, tökéletes terep Roth számára a jó értelemben vett ripacskodáshoz, ami mástól talán nehezen lenne tolerálható, őt azonban nem lehet benne nem imádni – pláne, hogy akárcsak az egész lemezen, Eddie itt is elképesztően dolgozik David kántálása alá. Elsősorban mindig a szólózását szokás kiemelni, pedig a ritmusjátéka igazság szerint ugyanolyan előrehaladottnak számított a maga idejében. A ritmusszekció feszes, ízes produkciója szintén páratlan.

Az 1978. február 10-én megjelent lemezt a kritika nem fogadta egyöntetű lelkesedéssel, ám nem telt bele néhány hétnél több, és az album hatalmasat robbant, miután a rádiós szerkesztők egyből ráharaptak a You Really Got Me-re. Más esetben talán aggályos lett volna, hogy egy zenekar egy feldolgozással kerül be először az éterbe, ám a Van Halen esetében nem volt mitől félni: Eddie híre futótűzként terjedt el a gitárosszakmában, és az album megjelenése után pár hónappal már a teljes zeneiparban az ő nevét harsogták. Jimmy Page: „Emlékszem, meghallottam az Eruptiont, és a földbe gyökerezett a lábam. Krisztusom, mit játszik ez az ember?!? Leültem, és megpróbáltam leutánozni, de nem ment..." „Ott ültem '78-ban a régi házam hálószobájában egy öreg lemezjátszóval, oda-vissza játszottam az Eruptiont, és megpróbáltam kitalálni, mi a poklot csinál", emlékezett vissza Neal Schon, a Journey gitárosa. „Soha életemben nem szembesültem korábban a tapping-dologgal. Jó, talán Harvey Mandeltől láttam hasonlót párszor, de hogy valaki triolákat játsszon így, olyat soha. Téptem a hajamat, hogy nem tudtam rájönni a titok nyitjára. Általában majdnem mindent azonnal megfejtettem, amit hallottam, de ezt képtelen voltam. Amíg nem találkoztam személyesen Eddel, és meg nem mutatta, mit is csinál pontosan, titok is maradt előttem a dolog. Utána már nem volt nehéz leutánozni, de akkor meg már tudatosan igyekeztem távol tartani magamat a dologtól, mert onnantól kezdve egyszerűen mindenki ezeket a figurákat másolta. A Van Halen a semmiből érkezett, és vadiúj dolgot csinált. Ed volt az új srác a környéken, egy igazi pisztolyhős. Valósággal izzott a színpadon az egész zenekarral együtt."

A Van Halen ekkorra már rendületlenül turnézott a világ minden táján először a Black Sabbath előzenekaraként, majd Ronnie Montrose vendégeként, utóbbi koncertsorozaton a szintén a szupersztárság felé haladó Journey társaságában. A karrierje legszétesettebb periódusát élő, a vitatott Never Say Die! albumot promotáló, súlyos drogproblémákkal küzdő Sabbath nem köszönte meg nekik, hogy a turnén gyakorlatilag minden este lemosták őket a színpadról, de egyetlen más turnépartnerüknek sem volt könnyű dolga. Ronnie Montrose: „Hangos, nyers és fiatal banda volt, állatira tetszett, amit csináltak. Eddie a backstage-ben odajött hozzám, szégyenlősen kezet nyújtott, Mr. Montrose-nak szólított, és elmesélte: azt kérték Ted Templemantől, hogy az egyes Montrose-ra hasonlítson az albumuk megszólalása. Eddie-t az tette különlegessé, hogy fiatal volt, és abszolút nem törődött a szabályokkal. Ez fogott meg benne a legjobban: kifejlesztett magának egy saját stílust. Mivel dobosként kezdte a zenélést, eleve rendkívül ritmusorientált a játéka. Iszonyú feszesen, ritmusosan játszott, és nagyon gördülékenyen is. Állatira élveztem figyelni, amit csinál."

A négyes gyakorlatilag felrobbantotta a koncertszínpadokat a hihetetlenül feszes zenei produkció és persze Roth révén, akinél nagyobb showmant alighanem sem előtte, sem utána nem hordott a hátán a föld. Miközben Eddie a gitárosok körében vált bálvánnyá és követendő (másolandó...) példává, addig a frontemberek hirtelen úgy kezdtek el öltözni és viselkedni, mint a színpadon hatalmas átkötő szövegeket nyomó, légollózó, ide-oda rohangászó Roth. Mondani sem kell, Davidnek köszönhetően a banda körül már ekkor is tömegével legyeskedtek a jobbnál jobb csajok – nem véletlenül mondta Michael Anthony, hogy a Van Halenben játszani olyan, mintha minden nap szombat este lenne...

A zenekar összesen 167 koncertet adott az első lemez kapcsán, és mire befejezték a turnézást, valódi szupersztároknak számítottak. Az anyag az amerikai listák 19. helyéig verekedte magát, majd beragadt a Billboard Top 200-ba, és ugyan a single-rangsorba csak a You Really Got Me és a Runnin' With The Devil mászott fel, a rádiók gyakorlatilag az összes témát játszották az albumról, ami mindössze egy év leforgása alatt ötszörös platinalemez lett az Egyesült Államokban. Eddie Van Halent ekkor már Jimi Hendrix mellett emlegették a szakmában – és a legszebb az volt, hogy ez ellen senki sem tiltakozott. „Eddie Van Halen alighanem az utóbbi tizenöt év legfontosabb gitárosa", mondta róla még az elismerésekkel mindig szűkmarkúan bánó Ritchie Blackmore is. „Olyan zenész, akire később is emlékezni fognak. Akár még a következő Cole Porter is lehet belőle." Angus Young: „Eddie igazi innovátor. Amikor felnőttem, rengeteg nagyszerű angol gitáros zenélt: Jimmy Page, Eric Clapton, Jeff Beck... És persze ott volt Jimi Hendrix, aki a felbukkanásával teljesen megváltoztatta a szabályokat. Eddie-t ugyanabba a kategóriába sorolom, mint Hendrixet: a játékával egyszerűen átrajzolta a térképet. Amikor felbukkant, elkezdtek tömegével megjelenni a nyomában az imitátorok is. Akárcsak Hendrix után, hirtelen azt láttad, hogy mindenki olyan gitáron akart játszani, mint ő, és persze ugyanazokat a trükköket próbálták alkalmazni. Gyakorlatilag fenekestől felforgatott mindent a megközelítésével, mert hihetetlenül sokat kísérletezett, belecsúszott teljesen avantgarde dolgokba is. Amikor Hendrix megjelent, mindenki azt kérdezte: honnan jött ez a fickó? Eddie-nél ugyanez volt a helyzet. Amikor feltűnt a színtéren, minden gitáros, akivel csak találkoztam, azzal kezdte a beszélgetést, hogy hallanom kell ezt az embert!"

A fentiek eredőjeként aligha kell magyarázni, miért is számít minden idők legfontosabb rockalbumai közé a Van Halen egyes, ami emellett egyébként a világtörténelem legsikeresebb lemezeinek egyike is a műfajban. Az utolsó hivatalos adatok szerint az anyag csak az Egyesült Államokban több mint 10,5 millió példányban kelt el, vagyis gyémántlemez, ám ez a szám lassan másfél évtizedes, és okkal feltételezhető, hogy azóta is milliós nagyságrenddel növekedett, mivel azóta is stabilan fogy minden évben. A csapat és a Warner útjai azonban időközben elváltak, így bizonyos sejtetések szerint a kiadó direkt nem erőlteti, hogy az amerikai hanglemezkiadók szövetsége, a RIAA pontosan utánamenjen az eladásoknak, és esetleg további beplatinázódásokról állítson ki dokumentumokat.

Az első Van Halen album a hard rock történetének egyik legmarkánsabb korszakhatárát jelenti, ami egyből megalapozta a zenekar szédületes karrierjét, és a legkülönbözőbb stílusban alkotó gitárosok több generációja számára jelentett alapvető inspirációt Joe Satrianitól kezdve Steve Vai-on és Dimebag Darrellen át egészen Trey Azagthothig. Eddie-ék egészen Roth hét évvel későbbi távozásáig megállíthatatlannak tűntek, de még a pótolhatatlan frontember kilépése után is sikerült új korszakot nyitniuk Sammy Hagarrel a mikrofonnál. Megoszlanak a vélemények arról, melyik korszak jelentette a csúcspontot: én már csak a korom miatt is Sammyvel ismertem meg őket, így érthetően a Van Hagar éra felé húz a szívem, ám tiszta sor, hogy jelentőség és kreativitás szempontjából ezzel a korai korszakkal nem nagyon lehet versenyre kelni. Ezt igazolja az is, hogy a tavalyi visszatérő A Different Kind Of Truth albumra is legalább négy dal került fel az első lemez előtt készített demókról, és emellett további témákat is átemeltek róluk az új dalokba. Az egyes Van Halen ennek megfelelően ugyanolyan megkerülhetetlen alapmű, mint a korai Led Zeppelin vagy Deep Purple albumok: ismerete nélkül egyszerűen nem értelmezhető, mi miért történt később a műfajban. Örök klasszikus.