Shock!

1986-ban jelent meg a Reign In Blood, a definitív thrash lemez, amelyet a sajtó azóta is olyan jelzőkkel illet, mint a megkerülhetetlen vagy az ultimatív, illetve a leg-ek különféle változataival halmoz el. Az első két korong után a Slayer nyilvánvalóan szintet lépett vele, és egyben elkészítette azt a tömör thrash eszenciát, amely után nem volt hová fejlődni gyorsaság és agresszió terén. Ezt persze a csapat is felismerte, és ha nem is teljesen tudatosan, de egy másik irányba indultak el a negyedik stúdiólemezzel, a South Of Heavennel. Az album megjelenéséig azonban igencsak pörögtek az események a házuk táján, így mielőtt rátérnénk a lemez elemzésére – amely mai napig az abszolút kedvenc lemezem, nem csak a Slayer diszkográfiát, hanem úgy en bloc a teljes metal műfajt tekintve is –, érdemes ezeket a történéseket is megemlíteni.

1986 októberében indult a Reign In Pain turné, amelynek előzenekara Európában a Malice volt, míg a tengerentúlon az Overkill volt hivatott bemelegíteni a közönséget. Később a Slayert a W.A.S.P. hívta meg előzenekarnak, ez a kör azonban - ellentétben elődjével - már korántsem volt konfliktusmentes. Blackie Lawless és bandája nyilvánvalóan nem nézte jó szemmel az őket estéről-estére megalázó magabiztossággal lemosó ifjú titánokat, ráadásul a Slayer épp csúcsra ért a Reign In Bloodnak köszönhetően, így egyértelműen kezdtek felborulni az erőviszonyok. Kerry King: „Fogalmam sincs, milyen balfasz szervezte össze a két bandát. A Reign In Blood és az Inside The Electric Circus együtt? Remek döntés..." Jeff Hanneman: „Nem is értettük az egészet, mert pár évvel korábban a W.A.S.P. a Metallicát vitte magával előzenekarnak, és akkor is valami hasonló történt. A Metallica lejátszotta a műsorát, aztán felment a színpadra a W.A.S.P., az emberek pedig megdobálták őket. Az gondolnád, tanultak a leckéből, de nem, mert utána meg minket vittek el maguk elé."

Mindez persze nem zavarta különösebben az ifjú thrashereket, az viszont igen, hogy a csapat és Dave Lombardo között egyre komolyabb feszültség kezdett felgyülemleni, ami végül odáig fajult, hogy a dobos egy hónap után otthagyta a W.A.S.P. turnét. A konfliktus okát később eltérően magyarázták a felek: Lombardo financiális problémákat is felvázolt, magyarán elege lett abból, hogy kidolgozza a belét a koncerteken, mégsem tudja kifizetni az albérletét és számláit, míg Kerry Kingék szerint a bajok forrása mindössze annyi volt, hogy Dave magával hozta a turnéra feleségét, aki telebeszélte a dobos fejét. Tom Araya: „Szerintem valamennyien úgy gondoltuk, hogy a turnézás a banda ügye, másnak nincs köze hozzá. Emiatt ugrottunk össze Dave-vel. Nem rúgtuk ki, magától ment el, mi pedig nem igazán értettük, miért épp akkor lép ki, amikor végre aláírtunk egy komoly szerződést és épp turnén voltunk. Szerintem Dave már abban a pillanatban megbánta a dolgot, ahogy kimondta."

A turné befejezéséhez a Whiplash tizennyolc éves ütősét, Tony Scaglionét igazolták le (ezt a felállást a Butcher Company címen futó kalóz koncertfelvétel örökítette meg), de mindenki érezte, hogy a Slayerbe nem ő a megfelelő ütős. Bár Lombardo King kérdésére először visszautasította a csapatba való visszatérést, végül Johnny Araya (Tom öccse) és Rick Rubin annyit járt a nyakára, hogy 1987-ben újra visszaült a dobcucc mögé. Dave Lombardo: „Egyszer csak felhívott Kerry, közölte, hogy Európában fognak turnézni, és megkérdezte, van-e kedvem velük tartani. Kértem két nap gondolkodási időt, majd nemet mondtam. Tom öccse ezután kezdett el egyre gyakrabban átjárni hozzám. Nem dumáltunk valami sokat, csak átjött, hogy megnézze, mi van velem. Aztán Rick Rubin is felhívott párszor, és közölte, hogy a bandának szüksége van rám. Megállapodtunk pár kérdésben, és végül igent mondtam. A feleségem, Theresa győzött meg arról, hogy vissza kell térnem."

Rick Rubin ötletének engedve már ismét Dave-vel a dobok mögött került rögzítésre a Less Than Zero soundtrackhez az Iron Butterfly egyik dalának, az In A Gadda Da Vidának Slayer-verziója. Bár a jóindulattal is csak közepesnek minősíthető feldolgozást a rajongók és a zenekar is egyöntetűen utálta, a rádiók valamiért elkezdték játszani, így a Slayer pályafutása során először annak ellenére is számottevő rotációba került, hogy a többek között Robert Downey Jr.-t is felvonultató film nem robbantott kasszát. King: „Még ma is az a helyzet, hogy ha az Államokban a rádióban egy Slayer dalt hallasz, akkor hétszentség, hogy az a kibaszott In A Gadda Da Vida az. Ezerszer jobb dolgokat csináltunk, mégis azt a szart nyomják. Ma már sajnálom, hogy egyáltalán felvettük. Gyűlölöm azt a kurva dalt."

A Reign In Blood megjelenését követő időszak tehát igencsak mozgalmasan telt, míg a csapat egy komoly Európa-turnét követően 1987 őszén elkezdte próbálni az időközben szép lassan összeálló új dalokat. A South Of Heaven felvételeire végül Los Angelesben, a Hit City West stúdióban került sor, ahol 1987 decemberétől 1988 februárjáig készült a lemez. Borítóját ugyanaz a Larry Carroll készítette, aki a Reign In Bloodét is, és a végeredmény természetesen hasonlóan barátságosra is sikerült. Bár a Reign In Bloodhoz hasonlóan beteg cover miatt első látásra mindenki a harmadik lemez egyenes folytatását várhatta tőle, a South Of Heaven egy elég komoly változásokon átesett Slayert mutatott. A banda történetében először fordult elő, hogy előre kijelölték azt az irányt, amelybe az új dalokkal haladni kívánnak. Araya: „Az emberek azzal vádoltak minket, hogy elveszítettük a bennünk lakozó brutalitás egy részét. Nos, ők azok, akik elkövetik azt a hibát, hogy mindent a Reign In Bloodhoz hasonlítanak, mi viszont nem akarunk mindig ugyanúgy szólni. Ezt az albumot szándékosan csináltuk másra. Kerry és Jeff egyszer csak egészen új ötletekkel kezdett el jelentkezni. Lassú riffeket hoztak, és ezekből lassú nóták születtek."

Mivel King a lemez dalszerzési fázisát friss házasként töltötte, a South Of Heaven egyértelműen Jeff gyermekének számít. A tíz évvel későbbi Diabolus In Musicát leszámítva talán egyetlen Slayer anyag sem viseli magán olyan markánsan a szőke gitáros keze nyomát, mint ez, hiszen a korongon hallható kilenc saját dal közül hat teljes egészében Hanneman szerzeménye, és Jeff a maradék háromban is társszerző volt. Sőt, a Ghosts Of Warnak és a Spill The Bloodnak még a szövegét is ő hozta. Araya: „A Slayerben nem én vagyok a muzsikus. A zeneszerzés teljes egészében Jeff és Kerry feladata, sem Dave, sem én nem szólunk bele a dolgokba, és nem is hiszem, hogy ez a közeljövőben változni fog." King: „A South of Heaven megjelenése előtt megnősültem, de hála istennek kilenc hónap után elváltam. Egyszerűen nem tudtam annyira a zenére koncentrálni, mint korábban. Utólag visszatekintve láttam csak, hogy mennyire keveset fejlődtem ebben az időszakban."

És ha már a zenei irányvonal megváltozott, a csapat csavart egyet az egyéb összetevőkön is. A sátánista fikciókat leíró, rémtörténeteket elmesélő szövegek eltűntek, helyüket pedig olyan témák vették át, mint az abortusz, a háborúk borzalmai vagy épp a tévés prédikátorok. Komolyodásuk egyértelmű jele volt továbbá az is, hogy a csapat tagjai ezúttal nem fogukkal sörös dobozokat marcangoló kölykökként kerültek fel a hátsó borítóra: a Kevin Estrada által készített képen határozott, céltudatos csapat benyomását keltik. Araya: „Általában arról írok, ami körülöttem történik, Kerry viszont kis sztorikat agyal ki. Volt tartalékban pár ötletem, és noha Kerry eleinte nem lelkesedett értük, Jeffnek tetszettek a szövegeim. A South Of Heaven például az általam elképzelt pokolról és az emberi faj hanyatlásáról szól. Amikor ehhez a dalhoz írtam a szöveget, először számtalanszor meghallgattam, és csak azután írtam le a gondolataimat, hogy sikerült elcsípnem a dal atmoszféráját. A Mandatory Suicide-ot pedig azok a háborúellenes filmek ihlették, amiket akkoriban láttam. Az olyanok, mint a Platoon meg a Full Metal Jacket (A szakasz Oliver Stone-tól, illetve az Acéllövedék Stanley Kubricktól – K.G.). El tudom képzelni, hogy azoknak a szerencsétlen katonáknak mit kellett átélniük Vietnamban. Teljesen hiábavaló volt az önfeláldozásuk. Szerintem a vietnami háború az amerikai történelem egyik szégyenfoltja. Azok, akik odaküldték a srácokat, gyakorlatilag gyilkosságot követtek el. Ha valaki önként vonul háborúba, az az ő dolga, de ha rákényszerítik erre, az már bűncselekmény." Hanneman: „Három évvel ezelőtt black metal banda voltunk, manapság viszont már unjuk a sátánista szövegeket. Elég vicces volt, amikor Rick Rubin megpróbált rávenni minket, hogy tartsuk meg a sátánista jelleget, és tegyük az egészet valahogy még erőszakosabbá. Pedig éppen neki kellett volna rábírnia minket, hogy írjunk eladhatóbb számokat."

És hogy milyenek a dalok a South Of Heaven lemezen? Slayeresek, de mégis mások, mint korábban. A kifejezetten lassú riffel, valamint Lombardo halk cinjátékával induló címadó nem csak úgy simán sötét vagy vészjósló, hanem egész egyszerűen gonosz. Hiába kifejezetten lassú a tempó, meggyőződésem, hogy hatásosabbat, súlyosabbat és – csak ismételni tudom magam – gonoszabbat soha nem írtak korábban. Araya minden addiginál dallamosabb éneke mellett Lombardo végtelenül összetett és ötletes dobtémái uralják a hangzást, a lassú és gyors riffek váltakozása pedig mindvégig fenntartja azt a különleges atmoszférát, ami miatt a South Of Heaven a mai napig kiemelkedőnek és kötelező koncertfavoritnak számít. Mondanom sem kell, hogy a szöveg is hasonlóan sötét, mint a zene: kiválóan írja le, milyen is az élet a Mennyországtól délre. A kettes Silent Screambe átvezető, hosszan kitartott gitárhang pedig mintha sosem akarna véget érni, még ma is a hideg ráz tőle minden egyes alkalommal.

A szokatlanul lassú indítás – gondoljunk csak bele, az első három lemezt az Evil Has No Boundaries, a Hell Awaits és az Angel Of Death nyitotta! - után berobbanó, Lombardo eszeveszett duplázójára és pörgetéseire, valamint a védjegyzett Slayer-riffelésre épülő Silent Scream megmutatja, hogy a csapat továbbra sem kívánja elhagyni a gyilkos, szélvész zúzdákat. A téma, csakúgy mint a zene, szintén brutális, hiszen a dal szövege a magzat szemszögéből közelít az abortuszhoz. A Live Undead ismét vontatottabb tempójú dal, amelynek hangulatához a szokásosan gonosz riffen és Araya hipnotikus énekén túl Hanneman első verze után hallható, elkínzott szólója is rendkívül sokat tesz hozzá, a korábbi lemezeken rendre feltűnő, falzett Araya-sikoly pedig ebben a dalban hangzott el utoljára a banda történetében. Hanneman: „Tom már nem visít, mint egy haláltusáját vívó disznó, hanem a változatosság kedvéért énekel, amivel sokaknak meglepetést okozott."

A Behind The Crooked Cross meglehetősen egyszerű, sika riffel indul, amelyet Lombardo is ugyanabban a tempóban kísér végig, a tempóváltás után azonban végig az ő pörgetései uralják a dalt. Megértem, ha valaki úgy gondolja, hogy Dave szétdobolja a nótát, de ennek ellenére is csak a zseniális jelzővel lehet illetni, amit csinál: húzós, feszes, ötletes, gyors, izgalmas. Etalon, amit ebben a dalban művel, csakúgy, ahogy a South Of Heaven egészén hallható játéka is az. Araya visszafogottabb, korlátaihoz mérten kifejezetten dallamos énektémái is okésak, a váltott szólók pedig természetesen lehengerlőek.

A Mandatory Suicide a címadó lassú, sötét, gonosz világát viszi tovább súlyosan málházós riffjével, és itt is külön érdemes figyelni Dave játékát, hiszen számtalan finomság hallható a részéről. Kifejezetten imádom például, ahogy a dal indításakor kihagy egy-egy cinbeütést. A nóta vége kifejezetten súlyos Araya halkan elszavalt soraival, illetve a háttérben vinnyogó gitárokkal. Nem véletlen, hogy a mai napig kihagyhatatlan koncertfavorit ez is, de az sem, hogy az ultrasúlyos borítóba pakolt kislemezverzió borítóját végül betiltották: a katonai behívó hatására önmagát felakasztó fiatalt ábrázoló front túl sok volt az amerikaiaknak, a zenekar viszont a balhénak köszönhetően nagy adag extra promócióhoz juthatott.

A Ghosts Of War egy ős-Slayer dal, az eredetileg a Haunting The Chapel EP-n feltűnt Chemical Warfare záró riffjének lekevert verziójával indul, majd a húsz másodperc után berobbanó szélvész témával gyalulnak le minket a srácok. A Silent Scream mellett egyértelműen ez a lemez leggyorsabbja, amelynek elején csak annyi ideig kapunk némi pihenőt, amíg Dave végigfuttatja kezeit a tamokon és a pergőn. Egy meglepően fogós riff és Hanneman-szóló után azonban középtempósra lassul a szám, és ismét csak felcsendül egy South / Mandatory hangulatú, nyomasztó gitártéma. Szólók tekintetében is kiváló darab, nem is értem, miért nem szeretik Kingék...

Ének szempontból egyértelműen a Read Between The Lies a legfurcsább az egész lemezen, Araya ugyanis gyakorlatilag végigszavalja. A zene ettől függetlenül hamisítatlan Slayer, ahogy a téma is, hiszen a televíziós prédikációkat állítják benne pellengérre. Bár értem, hogy Kerry King miért nincs oda a Cleanse The Soulért, az általa csak boldog riffként emlegetett rész mégis messze van a klasszikus la-la-la témáktól. Maga a dal egyáltalán nem lóg ki a lemezről. King: „Gyűlölöm a Cleanse The Soult. Úgy szar, ahogy van. Utálom a nyitóriffet, mert olyasmi, mint amiket boldog riffnek szoktunk nevezni." Bár a Judas Priest klasszikusa, a Dissident Aggressor Halford-sikolyait gitárvijjogással helyettesítő, slayeresített riffeléssel felkokszolt verziója nem rossz, mégis megmutatja, néhány évvel később miért döntöttek úgy, hogy klasszikus heavy metal dalok helyett inkább punktémákat dolgoznak fel az Undisputed Attitude-on. Nem rossz a Slayer verziója, de kiemelkedőnek sem lehet nevezni, ahogy egyéb feldolgozásaikat sem. A Slayer nem mások dalainak interpretálásában jó, hanem a különleges, saját témák megírásában. Utóbbira tökéletes példa a záró Spill The Blood, ami a feldolgozás gyengébb pillanatai után ismét maximális teljesítmény. Bár – a csapat történetében először – akusztikus gitárhangokkal indul, cseppet sem nevezhető könnyednek, hiszen Araya hipnotikus kántálása, valamint az ismét csak csontig hatoló riffek végtelenül súlyos összképet adnak neki. Tom: „Nem emlékszem, hogy valaha életemben igazán énekeltem volna, inkább csak megpróbáltam énekelni. Azt viszont sokan megállapították már, hogy semmi érzékem hozzá. Mindegy is, én csak azt szeretném, ha a hangom úgy szólna, mint a Spill The Bloodban." Ez a téma az indításra rímelve tökéletesen foglalja keretbe a lemezt.

A South Of Heaven gyakorlatilag megjelenését követően rögtön komoly sikert aratott: az 57. helyig jutott a Billboard listán, és később mind az Államokban, mind Kanadában kivívta az aranylemez státuszt, Nagy-Britanniában pedig ezüstlemez lett. A csapat szerint azonban többet is ki lehetett volna hozni belőle. Araya: „Több fogyott a South-ból, mint az elődjéből, de még több fogyhatott volna, ha a kiadó is időben észbe kap. Promóció kellett volna, erre még a kislemezünket sem adták ki. Nagyon megijedtek a szövegtől és a borítótól. Utóbbi azért legalább a pólóinkra felkerült."

És bár mássága ellenére a South végül igen komoly reputációt vívott ki magának a Slayer táborában, sőt, ahogy említettük, kereskedelmi szempontból is kifejezetten sikeres lett, Kerry King ma sincs elragadtatva tőle. King: „Nem szeretem annyira a South Of Heavent, mint a Reign In Bloodot, mert Tom éneke háttérbe szorít rajta minden mást. Őszintén szólva ezt a Slayer albumot kedvelem a legkevésbé." Araya: „A végeredményt meghallgatva Dave-nek és Kerry-nek már nem tetszett annyira a lemez, de csak magukra haragudhattak, hiszen a keverés környékén az orrukat sem dugták be a stúdióba, csak Jeff és én voltunk ott. Kerryék szerint kevés a gitár, és az énekem sem elég dühös, agresszív, én viszont úgy gondolom, hogy a South nótáihoz nem illett volna az a durva ének, ami a Reign In Bloodon hallható. Mindegyik dalt a hangulatának megfelelően próbáltam előadni. A címadóban nincs szükség üvöltésre, a Ghosts Of Warban viszont van. A Spill The Blood pedig hipnotikus hatású dal, ezért ahhoz másfajta dallamot kellett kitalálnom. Én nagyon szeretem a South lemezt."

Mára egyértelműen kiderült, hogy a South Of Heaven ugyanúgy megkerülhetetlen alapmű a Slayer diszkográfiában, mint a Reign In Blood, vagy 1990-es folytatása, a Seasons In The Abyss. Ráadásul ez volt az a korong, ahol Jeff Hanneman, a zenekar vitathatatlanul legmuzikálisabb tagja a körülmények szerencsés összecsengése folytán a legnagyobb teret kaphatta. Bár hangzását és a rajta hallható zenét tekintve is egyértelműen a South Of Heaven a legkevésbé súlyos Slayer korong, meggyőződésem, hogy a legjobb dalok mégis ezen találhatók, a metal műfajra gyakorolt hatása pedig ugyanúgy leírhatatlan, mint elődjéé. Jeff halála miatt biztos, hogy ha lesz is valaha új Slayer lemez, az a klasszikus korongok különleges atmoszféráját már nem fogja hordozni. A South Of Heaven viszont különleges, felejthetetlen lemez, amelyet elejétől végéig átjár ez a bizonyos mágia. R.I.P. Jeff Hanneman!